Price of Lies
Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket az előző fejezethez és a plusz egy feliratkozót. Örülök, hogy van, akit érdekelnek a gondolataim vagyis jobban mondva az ötleteim :D Remélem elnyeri a tetszéseteket a mostani kis fejezet is, ami lehet, hogy egy kicsit rövid lett :)
Jó Olvasást ;)
Nadia xoxo
A srác mosolyogva nézett fel rám, de amikor meglátott kikerekedtek a szemei és ijedten mért végig mire egy nagyot nyeltem.
Dermedtem dörzsölgettem össze a kezeimet és éreztem, hogy a feszültségtől és az idegesítő tehetetlenségtől teljesen lever a víz, de nem nézhetnek hülyének ha tudom, hogy igazam van. De most mit csináljak, hogy ne nézzen zakkantnak?- kérdeztem magamtól görcsösen- Mit mondjak?
- Nem, ő Erik. Mármint eddig azt hittem, vagy mi- rebegtem, miközben remegő kézzel mutattam a fiúra és engem is teljesen ledöbbentettek a saját szavaim.
Újra a fiú arcára kaptam a tekintetemet és teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel a sráccal találkoztam többször is, aki jelenleg ugyanolyan ideges lehetett mint én. Zavartan végignéztem a többi fiún és szinte ott volt a nyelvem hegyén a megfejtés. Mérges voltam magamra, amiért nem jöttem rá sokkal előbb.
- Ti vagytok azok a srácok a Starbucksból- hebegtem vádlón, mire mindenki kérdőn tekintett az állítólagos Erikre, aki ugyanolyan értetlenül és zavarodottan pillantgatott rám, mint én rájuk és akaratlanul erősödött fel a szívverésem...
- Mióta lettél te Erik?- kérdezte a szőke hajú fiú szemforgatva a haverját, gondolom fel sem fogva, hogy mi történik itt. Az állítólagos Erik a szája szélét rágva állt fel a székéből és mélyen a szemembe nézett.
- Sophie, én meg tudom magyarázni- dünnyögte kínosan a hajába túrva és ezzel el is árulta magát. Most már biztos, hogy ő az mert nem kéne tudnia a nevemet!
Éreztem, hogy csípős könnyek szöknek a szemembe a dühtől és lüktető halántékkal szorítottam ökölbe a kezeimet és nem is próbáltam türtőztetni magamat.
- Miféle rosszmájú poén ez? Te csak kihasználtál, mi? Nem elég ez a sok csaj, akik mind azért állnak órákat, hogy a te hülye kézírásodat megszerezzék és köztük van a húgom is! Azt hittem, hogy bízhatok benned, de látom hatalmas hiba volt- rikoltoztam könnyezve, magamból kitelve, miközben kétségbeesetten toppantottam a nyomaték kedvéért, de ő nem vette le a szemét az arcomról.
Olyan voltam, mint egy hisztis kislány, akinek az anyukája nem hajlandó megvenni egy rongybabát, de engem teljesen kikészített! Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még és szándékomban állt megőrizni a maradék büszkeségemet, már, ami maradt belőle, és emelt fővel távozni. Azonban ő nem hagyta, hanem inkább szóval tartott.
- Sophie kérlek, hagyd, hogy elmagyarázzam… Nem úgy állnak a dolgok ahogyan látod- kezdte volna el a magyarázatot tehetetlenül mire én kínosan felhorkantam és szipogva ejtettem a fejemet a föld felé.
Hát nem érti? Minden amit mondott csak hazugság volt... és most azt várja, hogy hallgassam meg?! Nem érdekel a magyarázata csak hagyjon békén!
- Ezen nincs semmi magyarázni-való Erik, vagy bármi legyen is a neved! Csak hagyj engem békén és soha többé ne kerülj a szemem elé te... te...- kiáltottam keresgélve a legjobb jelzőt és éreztem, ahogyan a könnyeim tehetetlenül gördülnek le az arcomon a fájdalomtól, mire váratlanul odalépett mellénk egy ismeretlen, csokoládébarna hajzuhataggal villogó lány. Hüppögve néztem fel rá, amikor hajlandó voltam elszakítani a villámokat szóró tikintetemet a Louis nevezetű árulón, miközben valami olyasmi játszódott le a fejemben, hogy ez nem valami jó jel...
- Ki vagy te és miért kiabálsz Louval?- kérdezte a lány értetlenkedve, mire kérdőn néztem akkor... mi is... ja... Louisra, aztán a meghökkent barátaira és úgy éreztem magamat, mintha kihúzták volna a földet a lábam alól. Már-már imbolyogtam a félelemtől, miközben a megszeppent Leahra, végül pedig vissza az idegen lányra emeltem az ijedt tekintetemet.
- Te... te ki vagy?- rebegtem suttogva bár sejtettem a választ, mégis megkérdeztem, hátha nem lesz igazam. Rimánkodtam magamban, hogy ne legyen igazam. Hinni akartam, hogy nem csak egy harmadik kerék voltam, egy jól működő gépezetben, ami mindent elronthat. Egyszerűen csak... most az egyszer reménykedni akartam...
Tudtam, hogy a lány egyetlen szóval össze tud törni és még a maradék büszkeségemet is a porba tiporhatja... de megkockáztattam. Fél szemmel láttam, hogy Louis összeszorítja a száját és idegesen ejtette a fejét a föld felé a fejét és szerintem sejtette, hogy ezzel itt mindennek annyi. A könnyeim tehetetlenül folytak le az arcomon, de nem érdekelt... tudni akartam a teljes igazságot, még, ha meg is kell szenvednem érte.
Tudtam, hogy a lány egyetlen szóval össze tud törni és még a maradék büszkeségemet is a porba tiporhatja... de megkockáztattam. Fél szemmel láttam, hogy Louis összeszorítja a száját és idegesen ejtette a fejét a föld felé a fejét és szerintem sejtette, hogy ezzel itt mindennek annyi. A könnyeim tehetetlenül folytak le az arcomon, de nem érdekelt... tudni akartam a teljes igazságot, még, ha meg is kell szenvednem érte.
- Hát én Louis barátnője vagyok. Inkább te ki vagy?- kérdezett vissza nagyokat pislogva a szépséges arccvonásokkal büszkélkedő lány, mire fájdalmasan összeszorítottam a szememet. Kétségbeesetten sírtam el magamat és úgy éreztem, hogy egy egész világ dőlt bennem össze, ahova eddig szívesen menekültem. Az ismeretlen lányra nem haragudtam... ő is ennek a hülye poénnak az áldozata, így nem akartam beavatni őt a fájdalmas igazságba, mert annak csak ő inná meg a levét.
Mielőtt bármit is jobban átgondoltam volna, éreztem, hogy lendül a remegő karom és a tenyerem egy nagyot csattan Louis arcán. Mindenki feszengve nézett, minket és nagy meglepetésemre Louis csak lesütötte a szemét és nem szólt semmit.Hiába tudtam, hogy megpofoztam, mégsem éreztem, hogy a belső fájdalmamért elégtétel lett volna a tettem.
Az az ismeretlen lány méltatlankodva kiáltott nekem valamit, de nem figyeltem rá, mert az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt. Abban a pillanatban legszívesebben a elüllyedtem volna, míg az áruló Louist a pokol legsötétebb bugyrába kívántam.
Az arcomat a tenyerembe temettem és rázkódó vállal zokogtam bele. Sírva néztem arra kit pár órával ezelőtt azt hittem, hogy ismerek és szeretek. Minden, amit róla gondoltam feledésbe merült és a gyötrelmes gondolataimtól úgy éreztem, hogy soha többé nem találok ki ebből a labirintusból ahova az érzéseim kevertek.
Szorosan fogtam meg a mostohahúgom reszkető kezét és gyorsan elhúztam onnan, mielőtt bárki bármit is tehetett vagy mondott volna. Kétségbeesetten kezdtem szaladni valamerre, ahol el tudok menekülni az igazság elől ,ami késként sanyargatta a bensőmet. Megkönnyebbültem, hogy Leah nem ellenkezik, hanem önként fut mellettem és segítség képen átkarolja a derekamat és irányít, mert tudta, hogy nem láthatok semmit a könnyeim fátyla mögül úgy zokogtam.
A múlni nem akaró sírógörccsel szálltunk fel a buszra, amiért sokan kérdőn néztek ránk de valahogy ez sem tudott érdekelni. Becsapott, kihasznált és teljesen a lelkembe tiport- gondoltam magamban elkeseredett utálattal a lelkemben. Kell ennél több, hogy teljesen gyűlöljünk valakit? Szabályos fizikai fájdalom tört rám és a mellkasom beleremegett az egyre erősödő zokogásomtól.
A mostohahúgom egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a karomat dörzsölgetve szidta a világ összes fiúját, de őszintén szólva nem nagyon segített. Sőt, néha egyenesen ingerlő volt, de tudtam, hogy csak jót akar vagy csak éppenséggel magát próbálja nyugtatgatni és nem szóltam vagyis inkább nem volt erről szólni. Én sem törődtem senkivel és semmivel csak bőgtem és bőgtem kétségbeesetten...
- Esetleg segíthetek?- lépett mellénk egy zavart férfi, de nem tudtam felemelni az arcomat a tenyereim rejtekéből. Nem néztem rá csak magamba roskadva ültem egy ülésen és patakokban folyt a könnyem és magamat kínozva idéztem fel a ma történt dolgokat...
- Köszi szépen, de épp most törte össze a szívét egy rohadék így nincs szükségünk még egy mocsok srácra, aki miatt napokig fog sírni- dünnyögte nem túl kedvesen Leah és segítőkészen lesegített a buszról.
Valahogy eltámolyogtunk a házunk felé, miközben a mostohahúgom próbált csitítani, de nem nagyon járt sikerrel. Miért velem történnek ezek a dolgok?- kérdeztem magamban, miközben igyekeztem feldolgozni a lelkemben uralkodó tátongó űrt és a csalódást. Egyszer nem érdemelhetek meg egy normális fiút, aki ténylegesen engem szeret... Louis... fogadjuk, hogy még csak nem is tetszettem neki, csak megsajnált vagy tudja is az ég!
- Nem érdemes sírni miatta Sophie! Egy ilyen rohadék nem érdemel meg téged- simogatta a karomat erősen a húgom mire megint csak keservesen kitört belőlem a sírás. Tudom, hogy azt mondtam, hogy ennyi elég, hogy valakit teljesen megutáljunk... de én... viszont,… de én…
- De én szerettem- zokogtam kimondva a legfájdalmasabb részét a dolognak és éreztem, hogy a lábaim hamarosan össze fognak csuklani a kimerültségtől. Remegtek a végtagjaim egyben a térdeimmel amik éppenséggel most nem nagyon kívánták a fizikai terhelést...
Benyitottunk a házunkba és nagy meglepetésünkre mindkét szülőnk itthon volt. Egy pillanatra ők is megdermedtek, ahogyan észrevettek minket. Susan ijedten szaladt oda hozzánk, amikor észrevette, hogy nincs minden rendben és a szemem sarkából láttam, hogy még apám is elkerekedett szemekkel néz engem valami aggodalomféle érzéssel az arcán.
- Édes kislányom mit történt veled? Sophie kicsikém mondj valamit! Ugye nem fáj semmid?- rikoltozott anyáskodva- Ki bántott kincsem? Sophia Kennedy kérlek, mondj valamit, akármit kérlek!- könyörgött kétségbeesetten könnyezve Susan miközben ott kereste a tekintetemet, ahol tudta és tehetetlenül fogta a két keze közé az arcomat mire én nagy nehezen rá emeltem a könnyes tekintetemet.
Hirtelen csak egy valami villant a szemem elé és ki is nyögtem megnyugtatás végett…
- Gyűlölöm- zokogtam fel megint és összecsuklott a lábam és sírva dőltem neki a falnak és hagytam, hogy a kimondatlan fájdalom teljesen lekösse a gondolataimat..
No comments:
Post a Comment