Chapter Eleven

Consternation

Dear Sweeties!

    Nagyon szomorú voltam. amikor láttam, hogy az előző fejezethez egy komment sem érkezett nekem :(
   Kérlek nektek, hogy írjatok véleményt mert biztos, hogy van :/ Nem nagyon szeretnék csak magamnak írogatni, de mindegy inkább nem nyafogok tovább de szerintem ti is tudjátok, hogy egy bloggernek nagyon fontosak a visszajelzések mert így széttárt karokkal áll a dolgok előtt... Könyörgök nektek, hogy csak azt írjátok le, hogy tetszett-e vagy nem!

Nadia xoxo

   Arra ébredtem fel, hogy valaki a fülembe kiabál, és hatalmas lendülettel az ágyamon ugrál. Először azt hittem, hogy álmodok, de, amikor a vinnyogó hangban Leah feszengős sikítozását véltem kihallani azon nyomban leesett, hogy nem álmodok.
   Ijedtemben kipattantak a szemeim és senkinek nem kívánok hasonló ébresztőt. ,,Újraindítottam a szívemet" és értetlen tekintettel mértem végig Leaht, aki elégedetten ugrott le az ágyamról miközben én teljesen magamhoz tértem..

- Leah! A fenébe, hány óra van? Minden sikítozol hajnalok hajnalán?- kérdeztem mérgesen igazgatva a hajamat, ami ide-oda meredezett a fejem tetején, amin a húgom csak mosolygott. Jaj de keveset aludtam az éjjel és ő még rajtam vigyorog…

- Dél múlt Soph, úgyhogy öltözz fel és megyünk- sikongatott fel nagy hirtelenjében és láttam, hogy ő már rég készen van. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan kiszökdécsel a szobámból...
   Én egy percre még visszadőltem az ágyba és bíztattam magamat, hogy igenis meg fogom élni a holnapot... csak gondoljunk valami pozitívra. Nagy biztatásom folyamán akaratlanul is Erik jutott az eszembe mire elégedetten somolyogva kikászálódtam az ágyból és Leah sürgető szavaira le zuhanyoztam.
   Fáradtan néztem magamat a tükörbe, miközben egy törülközőt csavartam a vizes testem köré és szemforgatva válogattam a szobámban valami felvehető ruha után.

- Sophie siess, már mert utolsók leszünk- hallottam az ajtó mögül Leah hangját mire csak vigyorogva égnek emeltem a szememet. Oké most már kezdek kicsit kíváncsi lenni, hogy kik lehetnek azok akik Leaht ennyire felidegesítik...
Gyorsan megfésülködtem, egyszerűen lazán felkontyoltam a hajamat és kimentem a fürdőből miután találomra kirántottam valamit a szekrényből.

- Nyugi már törpilla nem leszünk utolsók- néztem rá homlokráncolva, amikor odaálltam mellé mire ő csak legyintett és lesprintelt a konyhába.
   Susan és apa sem volt már itthon, de mivel és tizenhét Leah meg tizenhat éves volt valamiért bíztak benne, hogy boldogulni fogunk majd.  Ami azt illeti én biztos, hogy odataláltam volna a helyszínre, mert a reggeli eszegetése közben lecsekkoltam a mostohahúgom által lediktált címet a notebookomon és nincs annyira messze. Pár megálló csak busszal és ott is vagyunk, ami nem annyira megerőltető....
   Leah azonban más tészta. Ő végig azon nyafogott, hogy mit csináljunk egyedül a nagyvárosban, ha elveszünk. Még arra is kitalált valamit, hogyha esetleg hajléktalanoknak kell majd lennünk kitől kérhetnénk majd segítséget. Ezek hallatán furcsállva mondtam meg neki, hogy tizenhat évesen csak nem veszik el a környéken mire sértődötten fújtatott és én inkább befejeztem a vitát ,mert nem akartam, hogy Leah megsértődjön, vagy valami.
   Mikor gondosan bezárkóztunk el is sétáltunk a buszmegállóhoz és közben Leah próbálta leírni a bandát akinek a dedikálása lesz. Az igazat megvallva nem nagyon figyeltem rá de mikor rajtakapott mérgesen leszidott és előröl kezdte az egész mondókát, mire fáradtan felsóhajtottam.
   Kiderült, hogy öt fiú énekel ebben a One Direction nevű bandában. Leah azt is megpróbálta, hogy elmondja, hogy hogy néznek ki a fiúk, de nem volt sok sikere, mivel vizuálisan nem nagyon tudok elképzelni egy embert, ha a leírásuk is nagyon hiányos. Csak a festésben tudtam hasznosítani ezt a kreatívságomat, a való életben elég béna vagyok az ilyesmiben. Na mindegy, bár Leah egész ódákat zengett róluk, nekem mindig is gyenge volt a képzelőerőm...

- Lássuk csak, akkor azt hiszem megjegyeztem a nevüket- próbálkoztam zavartan memorizálni az öt srác nevét miközben a buszon álltunk. Azt mondtam volna, hogy nem jó a vizuális képzelőerőm? Hát igen az elmélettel is gondok vannak, de ez már csak hab a tortán...

- Mond fel a mai leckét- mosolygott rám kuncogva Leah, miközben megkapaszkodott mire én csak a szememet forgattam és megpróbáltam felidézni a mostohahúgom hadarásából annak az öt srácnak a nevét, de eddig sajnos eredménytelenül.
   Körbenéztem a buszon, mintha onnan várnám a megoldást, hogy hogy is hívják és nagyjából megpróbáltam közben Leahra figyelni aki folyamatosan csak magyarázott. Azért nem olyan nehéz megjegyezni öt nevet, de mint mondtam a mostohahúgom oltárian hadart, amiből szinte semmi érthetőt nem lehetett kivenni…

- Hát azt tudom, hogy a szőke hajú valami Niall, vagy mi a szösz.

- Oké akkor mi a göndörke neve?- kérdezte a szemöldökét húzogatva mire váratlanul eszembe jutott annak a debilis gyereknek a neve. Azt hiszem valami könnyű volt és innen ugrott be…

- Hazza - jutott eszembe mire ő csak röhögve a fejét rázta mire felvontam a szemöldökömet. Most mi a baj vele? Az előbb úgy hívta őt Leah... vagy nem?

- Sophie az csak a beceneve- mondta mire gondolkozni kezdtem. Nem igaz, hogy mindenkinek még a becenevét is meg kéne jegyezzem ennyi agymunka után. Mennyit várnak el manapság a kölykök! Nem lehet mindenki akkora fan mint ő! Oké nem erőltettem meg magam túlzottan, de ez már csak egy melléksen kis információ.

- Azt tudom, hogy a fekete hajú az Zayn- próbálkoztam bizonytalanul valamivel mire ő csak égnek emelte a szemét és fejcsóválva nézett rám. Oké akkor nem jött be az eltérítő hadművelet, de számomra egy próbát megért csak azért, hogy nehogy "megsértsem" Leah nagy bálványait, akikről igazából még mindig nem tudom, hogy kik…

- Igen, de a göndörke neve Harry, csak úgy mellékesen mondom- mosolygott rám vihorászva mire fejbe vágtam magamat mert tudtam, hogy emlékeztem rá és, hogy valami könnyebb neve van. Hülye nevük van ezeknek az tuti- gondoltam magamban keveregve- bár az én agykerekeim már rég nem voltak olajozva.

- A rövid barna hajú az Liam- vakargattam a fejemet bátortalanul elmélkedve az újabb információ közlése közben. Leah tetetett lenézéssel megpaskolta a vállamat és cukkolva emelte égnek a szemét mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Igen és már csak egy maradt- bíztatott a mostohahúgom kis idő múlva, de az utolsó név csak nem akart eszembe jutni.
   Oké akkor nekem a jelek szerint még öt név megjegyzése is nehézséget okoz… Jó tudni, hogy tizenhét évesen ez a színvonal! Mondtam, hogy nem vagyok valami agytröszt, de védelmemre szóljon az érthetetlen leírás.

- Bocs Leah, arra nem emlékszem- nyafogtam unottan mire ő csak durcásan a szemét forgatta. Oh, egy Directionernek ez egy rémálom lehet… Nem értem, hogy miért akadt fent, hogy nem tudom az utolsó ökörnek a nevét, de a megjegyzésemet inkább megtartottam magamnak.

- Louis- mondta megkopogtatva a koponyámat mintha egy teljesen egyértelmű dolgot közölne egy gyengeelméjűvel mire én csak legyintettem egyet. Nem túlzottan érdekeltek hiszen mindenki ismeri ezeket a "nagy" hírességeket.
   Csak te vagy felvillanyozva a találkozástól mert ő konkrétan tojik a rajongói fejére-  de ezt is inkább csak úgy magamnak jegyeztem meg, mert nem sok kedvem volt veszekedni Leah-vel meg szomorúságot sem akartam benne kelteni a rideg valóval.
   Nemsokára meg is érkeztünk a kijelölt helyre, ahol hatalmas sor állt mire eltátottam a számat és kétkedve pillantottam a húgomra.

- Biztos, hogy ide jöttünk?- kérdeztem félénken, mert nagyon reméltem, hogy nemet mond és elhúzhatunk egy nyugisabb helyre, vagy esetleg haza, de neki felderült az arca.
   Fenébe!- káromkodtam el magamat gondolatban- Nem szabad annyit reménykedni!

- Igen biztos, gyere álljunk be a sorba- ráncigált vigyorogva és beálltunk a hatalmas sor végére miközben én nyöszörögve tervezgettem, hogy itt kell megássam magamnak a síromat.
Órákat álltunk az úton a borongós időben és csak vártam, hogy mikor kezd el zuhogni az eső. Még csak az kéne és elkönyvelhetném ezt az életem legrosszabb napjának!
   Pár órás álldogálás után előrébb kerültünk és láttam, hogy végre hamarosan mi jövünk mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Tudtam, hogy Susan csak azért sózta rám ezt az egész cécót, mert neki semmi kedve nem volt ehhez, amit bizonyos szintig meg is értenék, ha nem engem jelölt volna ki erre a "nemes" feladatra.
   Idegesen topogtam a cipőmmel a kövön és elképedve néztem a mostohahúgomat, aki csöndben áll és somolyogva várja a sorát. Hát igen, Leah a legfélénkebb tizenhat éves lány, akihez valaha volt szerencsém, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a kis energiabomba ennyi pörgés után képes lenyugodni. Szó nélkül végigállni egy ilyen hatalmas sort az nem kis teljesítmény tekintettel arra, hogy elég türelmes embernek ismerem magamat és rengetegszer nyöszörögtem vagy morogtam csak úgy.
   Nem szeretem a tömeget! Mindig is bajom volt vele már kiskoromtól kezdve, erre Susan mégis engem jelölt ki helyettesévé pedig mindezzel ő is tisztában van!  Unottan néztem a sok embert és arra gondoltam lehet, hogy a végén klausztrofóbiás leszek vagy valami.
   Már vagy négy órája álltunk ott, amikor láttam, hogy már csak kettő igen izgatott lánycsapat áll előttünk. Fáradtan felsóhajtottam és arra gondoltam, hogy, ha már ennyit kibírtam akkor ezt simán végig tudom állni. Leah is mozgolódni kezdett mellettem, amikor benne is tudatosult, hogy mindjárt mi következünk.
Bement a követező kis csapat miközben nekem elkalandoztak a gondolataim arra a srácra, akire most is szívesen gondolok... Láttam, hogy mindenkit lefoglal , hogy hamarosan találkoznak a bálványukkal mert eddig akármit mondtam a mostohahúgomnak, mintha csak a falnak beszélnék.
   Végre mi jöttünk mire felhorkantam és mártírként vonultam a vigyorgó Leah mellett. Mikor azonban ránéztem az öt fiúra ledermedtem és nem tudtam megmozdulni. Az egyik pont olyan volt mint… Nem az nem lehet igaz! - mondtam magamnak.
   A felismerés úgy fagyasztotta le a végtagjaimat, hogy megmozdulni se tudtam. Mintha körülöttem megállt volna az idő. Alig kaptam levegőt és kényszerítenem kellett a szívemet, hogy még dobbanjon a kedvemért párat, miközben a mostohahúgom kérdőn nézett rám.
   Végignéztem még egyszer mind az ötükön, hogy biztos legyek benne... Akárhol felismerném ezt a csodálatos mosolyt és az öltözködési stílusát. De ez nem lehet Erik! Ő nem... Ő valahogy nem...
   Próbáltam magamat meggyőzni valami érthető dologgal, de egyszerűen az agyam is lefagyott ahogy szinte körülöttem a világ is. Egyszerűen tudtam, hogy ez nem lehet és kész!
Mikor valaki idegesen köhintett a hátam mögött megráztam a fejemet, hogy egy kicsit felocsúdjak a döbbenetemből, de nem jártam sok sikerrel. Remegve odaléptem az asztalhoz ahol a srác éppen lehajtotta a fejét és a barátainak dumálva írt valamit...

- Erik?- kérdeztem fulladozva mikor pontosan az én földi poklom elé értünk.