Chapter Nine

Sudden Adrenaline

Bon jour Ladies!
   Huh nagyon köszönöm a plusz egy feliratkozót és meg szeretném köszönni a kommentjeit is, nagyon sokat jelentenek :) Remélem, hogy mindenki sikeresen átvészelte ezt a hetet és a következőt újult erővel tudja elkezdeni!

Jó olvasást  ;)

Nadia xoxo

- Nem tudom Erik, hogy miért állsz úgy ott, mint egy mártír, de biztos, hogy megvan rá az okod- nevettem ki őt sokatmondóan, amikor végre túl tudtam adni magamat a nyilvános meghökkenésemen, a szerény otthonunk látogatójának az eszméletlen külsejének a firtatását illetőleg. Belenyugodtam, hogy egy ilyen hibátlan külsővel megáldott srácnak biztosan van barátnője, azonban az ittléte idejére szerettem volna ezt elfelejteni!
   Nagy meglepetésemre a srác láthatólag megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd halványan elmosolyodott, ahogyan a somolygós arcomat figyelte. Eddig olyan volt, mintha egy szívdöglesztő szoborrá merevedett volna, amit eddig tetetett türelemmel figyeltem, de most már nem bírtam tovább tartani magamat.
   Nem értettem az előbbi feszengését, hogy miért szégyelli magát előttem annyira, de ahogy már mondtam biztos megvan rá az oka rá, így nem vonhatom kérdőre...

- Jól van már Soph, ne nevess ki- nézett rám aranyosan a gyönyörű kékeszöld szemeivel, mire azonnal egy hatalmasat dobbant a szívem, mert még nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy így lássam.

- Nem nevetlek ki- mondtam védekezőleg, miközben felé nyújtottam egy általam "levadászott" almát a kamrából, de ő fejcsóválva utasította el, mire vállvonogatva kerültem ki. Felültem a konyhapultra, de képtelen voltam levenni a szememet az arcáról, azonban  megkönnyebbülésemre ő sem volt ezzel másképpen. Sokkal könnyebb volt a szemébe nézni, hogy nincs rajta napszemüvege, és számomra kicsit meghittebb volt így...

- Tegnap azt mondtad, hogy szoktál festeni- emlékezett vissza elmélyülten, mire azonnal elvörösödtem, hiszen a jelenléte miatt mindig egy hirtelen agymosáson megyek át, így már nem is nagyon emlékeztem rá, hogy ezt elárultam volna neki, azonban a körülmények ezt megcáfolták. Kényelmetlenül igazítottam a fülem mögé egy hajtincsemet, ami a szemembe lógott, miközben elfordítottam tőle a tekintetemet.
   Hogyhogy emlékszik rá?- kérdeztem magamtól elképedve, hiszen hízelgőnek találtam, hogy ennyit megjegyzett abból a sok marhaságból, amit a jelek szerint elregéltem neki- Egyáltalán miért is mondtam el? Miért lenne kíváncsi az én szerencsétlenkedésemre, amit a családom "nagy örömére" művelek itthon?

- Igen szoktam, de nem nagyon megy- vallottam be zavartan, mire ő cukkolva felhorkant, miközben összefonta a karjait a mellkasán és úgy támasztotta mellettem a konyhapultot. Fél szemmel láttam, hogy az arcomat lesi, azonban én még mindig azon voltam, hogy a hirtelen jött zavaromat palástoljam.
   Az érdekes reakciójának a hatására lassan ugyan, de óvatosan rásandítottam és vártam, hogy mondjon valami kézzelfoghatót is...

- Majd azt inkább én ítélem meg szívem- jelentette ki határozottan- Rendben?

- Tényleg látni szeretnéd?- kérdeztem vissza meglepetten, mire ő sokatmondóan felvonta a szemöldökét és fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat, amibe mondanom sem kell megint igen bele is vörösödtem...

- Tényleg, egyrészt azért is jöttem be- mosolygott rám megnyerően, mire éreztem, hogy a pulzusom hihetetlen gyorsasággal az egekbe szökik, miközben akaratlanul is, de egy széles mosoly szökött az arcomra köszönet gyanánt.

- De ne nevess ki- kértem szégyenkezve, egy gyors gondolatmenet után, mire ő somolyogva esküre emelte a kezét. Én egy ideig ugyan bizalmatlankodtam, azonban, amikor láttam, hogy kezd feltűnni neki a tépelődésem, vonakodva bólintottam egyet. Visszakozva lépcső felé biccentettem, de ő hagyta, hogy én menjek elöl.
   Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, de a szobám előtt megint megálltam és fenyegetően pillantottam a mögöttem loholó srác szemébe- De, ha ki mersz nevetni soha többé nem állok veled szóba!

- Ilyen büntetést nem biztos, hogy ki tudnék bírni, szóval biztosra veheted, hogy jósrác leszek!- vihogott engem cukkolva, mire én csak a szememet forgattam, de elkönyveltem magamban a jól irányzott kis rejtett bókot és benyitottam a szobámba.
   Erik nem ragadt le annál, hogy hatalmas romhalmaz van a szobámba, amiért hálás voltam, hanem egyenesen a sarokban álló állvány mellé lépett, amikor követte a tekintetemet. Láttam, hogy óvatosan végignézi mind a két kupacot, amit csoportosítottam, amit én félrebillentett fejjel figyeltem.
   Talán hiba volt megkérni, hogy ne nevessen, mert most nem tudom, hogy igazából mit gondol- gondoltam magamban, az alsó ajkamat rágcsálva, hiszen, ahogyan a látogatónk komoly arcvonásait figyeltem, majdnem agyvérzést kaptam az aggodalomtól.
   Mikor felegyenesedett rögtön zavartan hadarni kezdtem a semmiről.

- Tudom, hogy nagyon rosszak lettek, de már utólag félek belejavítani, mert akkor szerintem a bénázásomat ismerve biztos, hogy el fogom rontani vagy ilyesmi! Akkor, azonban apám nem fog új vásznat venni és akkor nem tudok újat kezdeni, de…- hadartam kétségbeesetten, miközben ő ledobta magát az ágyam szélére és tetetett türelemmel nézett rám, hiszen biztosa halálra idegesíthettem. A rövidke gondolatmenetem után, azonnal elakadt a szavam, ahogyan engem méregetett a szemével, amit ő egy jól irányzott mosollyal nyugtázott.
   Idegesen tördeltem a kezemet és vártam, hogy mit mond, de őszintén szólva nem sok jóra számítottam. Nem ismertem őt olyan régóta, de abban biztos voltam, hogy elég cukkolós egyéniség a maga módján..

- Sophie te nagyon alábecsülöd magadat, mert a képeid csodálatosak- adott egy nagyon tömör választ szemforgatva, mire enyhén felsóhajtottam, hiszen sokkalta trágárabb kritikára számítottam tőle.
   Nem értettem, hogy hogy tudott mindössze egy mondattal megnyugtatni, de minden esetre sikerült neki, mert éreztem, ahogyan a feszítő érzés a mellkasomban felenged, és könnyebben veszek levegőt.

- De akkor sem lettek annyira jók főleg az emberek- kezdtem volna bele egy hosszas replikába- mert nem nagyon tudom élethűen ábrázolni…

- Te ennyire sokat adsz az én véleményemre?- kérdezett valami teljesen mást, belevágva a szavamba, mire én teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan lassan ráncba szalad a homlokom, ahogyan összetalálkozott a tekintetem az ágyamon ücsörgő srácéval, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal fixírozott engem.
   Elgondolkodva huppantam le mellé az ágyamra, miközben ő egy fürkésző tekintet kíséretében várta a válaszomat, de nekem ez elég érthetetlen volt...

- Ami azt illeti... igen- mondtam ki az igazat, mert… rendben, igazából fogalmam sincs, hogy miért voltam valakivel is ilyen nyílt. Általában mindig zárkózott vagyok az idegen emberekkel, nem érzelgősködök marhaságokkal kapcsolatban, azonban ő annyira szuggerált a delejes kékeszöld szemével, hogy akaratlanul is, de kiböktem a választ.
   Láttam, hogy egy halvány féloldalas mosoly játszadozik a szája szélén, de nem tudtam, hogy miért akar mindenképpen szenvtelen arcot vágni.

- Pedig az én véleményem nem sokat ér- húzta el a száját, megakadályozva, hogy elmosolyodjon, mire éreztem, hogy bátorítóan elmosolyodom. Őszintén szólva tetszett a jelenet, miszerint végre nem én vagyok az, aki kisebbségi komplexussal küzd a másik mellett, így örömmel hagytam, hogy a szám szélesre húzódjon...

- Ahogy látom te is nagyon lenézed magadat. Nekem igenis fontos a véleményed, biztosan rengeteg ember hallgat rád, többek között én is- jelentettem ki határozottan, mire ő diadalittasan mosolyra húzta a száját, miközben vigyorogva vonta fel a szemöldökét. Először nem értettem, hogy miért vigyorog, mint a vadalma, de végül leesett, hogy kicsit érzelmes mondatot böktem ki az előbb, mire ijedten kaptam a szám elé a kezemet.
  Meg kéne tanulnom befogni a hatalmas számat és igyekeznem kéne, hogy kevésbé legyek hiszékeny!- dorgáltam magamat szégyenkezve, miközben zavartan figyeltem, ahogyan a mellettem ülő srác halkan kuncog az orra alatt.

- Hát... mindenesetre köszönöm a dicséretet Soph!- incselkedett kajánul mosolyogva, mire kissé sértetten összevontam a szemöldökeimet- Biztosan remek színész lenne belőlem...

- Ezt akartad velem kimondatni, mi?- kérdeztem kislányos dühvel összefonva a kezeimet a mellkasomon, mire ő csak pimaszul mosolygott. Éreztem, ahogyan egy pillanatra elakad a lélegzetem a szemkápráztató mosolya láttán, de mivel nem akartam eltántorodni az eredeti témától, igyekeztem komor arcot varázsolni a vonásaimra...

- Talán- húzogatta a szemöldökét sejtelmesen mire mérgesen horkantottam fel, miközben kibontottam a karjaimat. Már lendítettem is az egyik kezemet, hogy odasózok egyet a helyes kis arcára, mire ő nevetve elkapta a kezemet és összekulcsolta körülötte az ujjait. Egy pillanatra megdöbbentem a cselkedete látán, azonban a szemtelen mivolta jobban felkavart mintsem, hogy annyiban hagyjam a dolgot.
   Fortyogva próbáltam lefeszíteni a kezét a karomról, azonban erre csak azt kaptam válaszul, hogy megfogta a másik kezemet is. Mérgesen néztem a kuncogó arcára és mindenáron azon voltam, hogy kiszabadítsam a végtagjaimat, azonban ő nem engedett el engem. Eddig is roppantul dühös voltam, de ettől a gyerekes verekedéstől csak még jobban felment bennem a pumpa, és elhatároztam, hogy semmiképp sem hagyom magamat.
   Ő azonban hirtelen egy kézzel összefogta az ujjaival mind a két karomat, és a szabad kezével elkezdett csikizni - vagy bökdösni, kinek, hogy tetszik - mire önkéntelenül is, de hangosan elnevettem magamat, hiszen ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel engem ki lehetett vonni a forgalomból. Szerencsére eddig ezt csak kevesen tudták, azonban, ahogyan a diadalittas vonásait figyeltem, tudtam, hogy kár volt így leleplezni magamat.
   Nevetve igyekeztem elhúzódni tőle, de tudtam, hogy ellene semmi esélyem sincsen. Fájt a hasam a hirtelen vihogástól és kényelmetlenül nehezemre esett lélegezni, de annak ellenére még mindig röhögtem, pedig legszívesebben felpofoztam volna az engem kínzó srácot, aki velem ellentétben remekül szórakozott a tehetetlenségemet látva.
   A szenvedésem közepette sikerült neki ledöntenie engem az ágyra, amit nem szívesen hagytam, azonban egy ilyen pankrációszerű bunyóban, gondolom erre nem voltak külön szabályok írva. Mosolyogva nézett le rám, amikor úgy ítélte meg, hogy végleg legyűrt, hiszen már egy jó ideje teljesen harcképtelenné tett.

- Feladod?- kérdezte, amikor hála Istennek abbahagyta a "kínzást".

- Egy dög vagy Erik- vihogtam pihegve nevetgélve, hiszen a hasam még mindig hasogatott a hahotázásomtól, de már nem kifejezetten foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy megadásra kényszerített, még mindig azon voltam, hogy kiszabadítsam a kezemet az övéből, hogy visszaadjam a kölcsönt. Sajnálatomra, azonban neki meg sem kottyant a gyenge próbálkozásom, miközben heherészve megforgatta a szemeit.
   Kuncogva néztem a mosolygós arcát, amitől mindig a fellegekben jártam, ahogy most is. Legszívesebben meg sem mozdulnék, még ezt a tortúrát is bevállalnám még egyszer, ha csak egy perccel is tovább nézhetem a szívdöglesztő mosolyát.
   Belenéztem abba a gyönyörű kékeszöld szempárba és somolyogva tanulmányoztam az arcát, miközben valahol teljesen máshol jártak a gondolataim...

- Köszi virágszál- vigyorgott örömmámorban úszva- sokan mondták már, de a te szádból felemelő volt ezeket a gyöngyöző szavakat hallani!

- Te tényleg bolond vagy- nevettem fel megint, de ő csak zavartalanul mosolygott rám.

- Akkor nyertem?- kérdezte kicsivel később bizonytalanul, mire csak vihogva a szememet forgattam, hiszen tudtam, hogy csak megint velem akarja kimondatni az egyértelmű ténymegállapításait.

- Nyertél, de egy lány ellen nem volt valami nehéz- nyújtottam rá a nyelvemet durcásan, mire megint felkuncogott és végre hajlandó volt elengedni a kezeimet, aminek hatására megkönnyebbülten emeltem égnek a tekintetemet. Bevallom, kicsit fájt az eddigi szorítása, de mivel tudtam, hogy egyáltalán nem akart vele rosszat nem álltam le akadékoskodni miatta.
   Azonban hatalmas meglepetésemre a végtagom helyett lazán a csípőmre helyezte a kezeit, azonban láttam, hogy fél szemmel végig a reakciómat figyelte. Nekem nyomban lefagyott az arcomról a mosoly és félénken, kissé ijedten pillantgattam a még mindig somolygó arcú, felettem lévő srácra. Éreztem, ahogyan kedvesen megsimítja az oldalamat, mintha csak nyugtatni akarna, hogy nem akar semmi rosszat, azonban kivételesen nem tudtam hinni neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat csinálni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne helyes.
   Vártam, hogy mondjon valamit, de hosszadalmas időtartamig csak egymást néztük. Egymás szemébe nézve figyeltük egymást, miközben hagytam, hogy a kezei egyre feljebb vándoroljanak az oldalamon, ami bevallom még nem utalt rosszra, így nem löktem el az ujjait. Különben sem éreztem, hogy fecsegnünk kéne valami marhaságról, így egy halvány mosoly kíséretében várakozásteljesen figyeltem, hogy mire készül.
   Megint elmélyedtem a szemeinek a gyönyörűségében és éreztem, ahogyan gyengéden átkulcsolja az ujjaival az enyémeket, mire akaratlanul is, de megrezzent a karom. Azonban őt látszólag nem nagyon zavarta a bizonytalanságom, sőt, úgy tűnt mintha egyenesen szórakoztatta volna a téten félelmem. Szabad kezével még mindig az ujjaimat fogta az övével, miközben a másikkal óvatosan végigsimított az arcomon, ami a csípőmtől már egészen addig jutott fel, mire önkéntelenül is, de elmosolyodtam.Láttam, hogy ahogyan egyre több bátorságot mutatok, Erik egyre bátrabban érintkezik velem, miközben nyugtatólag mosolygott rám, hogy bebiztosítsa magának a türelmemet.
   Miután figyelmesen kisöpörte a szemembe lógó hajamat, sietősen az órára pillantottam, hogy tudjam mikor jönnek a szüleim és Leah, mert őszintén szólva nem akartam, hogy meglepjenek minket... főleg nem ilyen félréthegtő helyzetben. A srác értetlenkedve követte a tekintetemet, majd hirtelen szitkozódva elengedett és lekászálódott az ágyamról.

- Bocsi Soph, de nekem most muszáj mennem - mondta sajnálkozva, miközben bocsánatkérően elhúzta a száját, mire bizonytalanul tornáztam magamat ülőhelyzetbe.
   Azonban, mivel nem adott semmilyen kézenfekvőbb választ kérdő tekintettel tápászkodtam fel mellé, amit ő feszengve figyelt. Éreztem, hogy összeszorult a torkom, de igyekeztem nyugalmat erőltetni az arcomra mielőtt elszúrnám, amire eddig mentünk.

- De ugye nem én ijesztettelek el?- kérdeztem suttogva, miközben szégyenkezve lesimítottam az égnek meredő hajamat, amikor leesett, hogy mit is csináltunk az előbb. Eddig el sem jutott az agyamig, hogy mit engedtem meg egy majdnem teljesen idegen srácnak, azonban valahogy nem éreztem, hogy meg kellene bánnom.
   Láttam, hogy először nem esik le neki, hogy mire gondolok, de pillanatokon belül tanúja lehettem a nagy megvilágosodásának. Zavartan elmosolyodott, majd kínjában felnevetve csóválta meg a fejét, miközben én lesütöttem a szemeimet, mert el kellett, hogy ismerjem magamban, hogy ennél zavarbaejtőbb helyzetben még soha életemben nem volt részem!

- Nem-nem dehogy aranyom, csak... nekem sajnos tényleg mennem kell.

- Egyáltalán nem baj, megértelek. Örülök, hogy elkísértél és megkínoztál- próbálkoztam egy lódító félmosollyal, mire halkan felkuncogott, de mintha láttam volna, hogy ő is szívesebben maradt volna még velem...
   Kicsit csalódott voltam ugyan, hogy ilyen hamar elmegy, de nem mondhattam neki, hogy maradnia kell, mert elég nyomulósnak is hangzott volna! Nem várhattam el azt sem, hogy velem töltse az egész délutánt, hiszen még alig ismertünk egymást. Ennek ellenére mégis majdnem történt valami, amit lehet, hogy később nagyon megbántunk volna mind a ketten... és nagyon reméltem, hogy tényleg nem én szúrtam el mindent.
   Miután mindketten összeszedtük magunkat, lementünk a lépcsőn és megvártam az előszobában, amíg visszaveszi a pulcsiját, amit még a szégyenkezésem ellenére értetlenkedve figyeltem. Halkan meg is jegyeztem, hogy nem kifejezetten értem, hogy mire jó ezt a maskaraszerűség, de ő csak égnek emelt tekintettel hagyta rám a bogaras dolgainak a válaszadását.
   Végül, amikor rendbe szedte a külsejét, kikísértem a kapuig, ahol egy nagy sóhaj kíséretében fordult velem szembe. Kicsit tartottam tőle, hogy most meg fogom kapni azt a tipikus "maradjunk barátok" féle szövegelést, azonban, amikor elmosolyodott nyomban megkönnyebbülten fújtam egyet. Éreztem ahogyan megint meglódul a szívem a szemkápráztató mosolya láttán, majd végül nagy-sokára én is a szemébe néztem, miközben ő feldobta a kapucniját a fejére. 

- Holnap is elém tudsz jönni?- kérdeztem félénken reménykedve, mire ő egy perc gondolkozás bágyadtan elhúzta a száját.

- Sajnálom gyönyörűm, de holnap dolgom van- mondta bocsánatkérő hangon, mire szomorkásan felsóhajtottam, majd biccentettem egyet. Erre sem szabad azt mondanom, hogy elkenődtem, mert nem csak velem tölti az idejét!- figyelmeztettem magamat, miközben zavartan kaparásztam a körömágyamat- Neki is van élete és nem várhatok el tőle bizonyos dolgokat főleg úgy, hogy még tényleg nem ismerjük egymást eléggé...
   Végig engem fixírozott a szemével, miközben ezen agyaltam, mire én megint csak felsóhajtottam és szomorúan karoltam át a saját derekamat, leküzdve a késztetést, hogy a nyakába vessem magamat.

- Nem baj, de tényleg ígérd meg, hogy még találkozunk- próbáltam megint ígérgettetni vele, mire láttam, hogy halványan elmosolyodik, miközben észrevétlenül közelebb lépett hozzám. Kedvesen lefejtette a csípőmről a kezeimet, amit értetlenül követtem figyelemmel, hiszen nem kifejezetten értettem, hogy mit akar már megint a karjaimmal.
   Végül, ő teljes lelki nyugalommal helyezte a derekamra az egyik kezét, pont, mint percekkel ezelőtt a szobámban, mire egy nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam a feltörni készülő örömsikolyomat.

- Megígérem Soph... mint már mondtam hogy nem hagynám annyiban a kettőnk dolgát- mosolygott rám megnyerően, mire pironkodva, lassan, de bólintottam egyet, hiszen a nagy boldogságtól amúgy is csak makogni tudnék.
   Kicsit elbizonytalanodtam, hogy hogyan köszönjek el tőle, majd végül mindegy-mindegy alapon megvontam a vállamat, miközben igyekeztem valami hatásos csattanót kiagyalni. Mivel kevés romantikus filmet néztem eddig az ösztöneimre hagyatkozva még közelebb nyomakodtam hozzá, majd nyomtam egy cuppanós puszit a szája mellé, bár őszintén szólva kicsit elidőztem az arca közelében.
  Fél szemmel láttam, hogy elképedve néz rám, én azonban a hirtelen bátorságomtól elmosolyodtam, és a fülem mögé söpörtem egy kósza hajtincsemet.

- Akkor... ahogy mondtad, majd találkozunk- mosolyogtam rá pimaszul, majd fogtam magamat lazán visszasétáltam a házba. Az ajtóból még reménykedve visszanéztem és láttam, hogy még mindig somolyogva bámul utánam, miközben feltolja a napszemüvegét az orrára. Láttam rajta, hogy tényleg nagyon meghökkentettem a váratlan elhatározásomtól, azonban a jelek szerint nem nagyon bánta, hogy most az egyszer én vettem a kezembe az irányítást.
   Intettem neki és megvártam, amíg becsukja maga után a kaput és gyors léptekkel elindul az utcán. Amikor eltűnt a szemem elől, bementem a házba, azonban szinte alig álltam már a lábamon. A nagy és váratlan örömömben felsikkantottam és belemosolyogtam a tenyerembe, miközben nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy én most tényleg szerelembe estem...