Chapter Ten

Negative but Duty

Dear Readers!

Nagyon örültem a két kommentnek, mikor megnéztem a blogot és még egyszer köszönöm! Hirtelen örömömben megírtam a részt és virultam mint a vadalma. El sem tudjátok képzelni, hogy nekem menyire sokat jelentenek a viszejelzéseitek, mert nem tudom, hogy mit gondoltok a blogról és a történetről. Mindegy, de nagyon örültem, mikor láttam őket :) ennek értelmében gyorsan hozzá is fogtam a következő rész megírásához!
Jó olvasást és remélem, hogy kitartanak az olvasóim a történet végéig!

Bocsánat a sok szövegért az elején!

Nadia xoxo



   Sírni tudtam volna az örömtől, de nem viselkedhetek úgy, mint egy kislány! Tudnom kell uralkodni a helyzetemen, még ha teljesen elalélok tőle, akkor is! De annyira boldog vagyok, hogy végre van valaki, aki többször is akar látni és kíváncsi rám, nem csak játszadozik az érzéseimmel! Holnap sajnos nem fogunk találkozni - meg a hétvégén sem - de talán majd hétfőn újra láthatom Eriket.

    Látványosan ujjongva szaladtam fel az emeletre a szobámba, és vigyorogva ledőltem az ágyra, ahol percekkel ezelőtt még társaságom is volt. A mosolygást semmi pénzért nem tudtam volna abbahagyni, sem a néha-néha fel-felsikítozást. Komolyan olyan voltam, mint valami őrült tinilány egy Justin Bieber koncerten, de ez most valahogy nem tudott zavarni...
   Erik volt és lesz az első olyan fiú, aki iránt többet érzek, mint barátságot és, akivel a helyzetem egyáltalán nem reménytelen, hiába is éreztem annak már az első pillanattól kezdve. Annyira kellemes volt ezt magamban kimondani, hogy megeresztettem egy széles vigyort, miközben átöleltem magamat a karjaimmal, mert úgy éreztem, hogy mentem darabokra fogok szakadni a sok ujjongástól.
   Az ágyneműbe temettem az arcomat és ebben a helyzetben csak szép dolgok jutottak eszembe. Lecsuktam a szememet és elgondolkoztam a dolgokon, miközben hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim...

×××

   Arra eszméltem fel, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót, mire kómásan nyitottam ki a szememet meglepetésemben. Rápillantottam az órámra és meghökkenve jöttem rá, hogy elaludtam az elmélkedésem közepette, ami rám nézve kicsit zavarba ejtő, de mivel csak én tudok róla, így már nincs is listán a téma. Az én kedvemet már senki sem tudja elszúrni...
   Hirtelen nyílt a szobám ajtaja és Leah mosolygós arcát láttam meg, aki nyomban sikítozni kezdett, ahogyan meglátott, mire ijedtemben összerezzentem.

- Leah mi van már?- kérdeztem álmos hangon, miközben a szememet dörzsölgettem, mert teljesen homályosan láttam, ahogyan a mostohahúgom átrohan a szobám, hogy mellém érhessen. Amikor végre újra dobogni kezdett a szívem az előbbi ijedségtől, amiért teljes mértékben a bolond húgom a felelős, óvatosan pillantottam rá, hiszen volt valami rögeszmés a szemeiben, amit nem tudtam mire vélni...

- Dedikálás- visította, de én még mindig nem értettem, hogy miről hablatyol- Hallod Soph? Dedikálás lesz!

- Mi van?

- Holnap dedikálás lesz azt ígérték nekem, hogy elkísérsz engem- sikongatott nagy boldogan és a szemem sarkából láttam, hogy örömében felragyog az arca, mire, amikor a fáradt agyam felfogta a mondat értelmét, meghökkenve kerekedtek el a szemeim.
   Soha életemben nem voltam még dedikáláson, de ennek a mondatnak a megcáfolása eddig nem is volt tervbe véve! Ki az akire ennyire utál engem?

- Ki ígért mit és milyen dedikálásra megyünk? Leah kérlek beszél már kicsit érthetőbben!- értetlenkedtem idegesen markolászva az ágyneműt mire ő vigyorogva megrázta a vállamat miközben lehuppant mellém.

- Holnap One Direction dedikálás lesz Sophie és anya azt mondta, hogy neki dolga van, de te, ismétlem te, fogsz engem vinni!- újságolta el a szerinte jó hírt nagy örömében mire az első reakcióm a teljes döbbenet volt amit a tehetetlen fortyogás vett az majd megint csak a szokásos éretlenség.
   Tehetetlenül vágtam egy gyors fintort és megpróbáltam megérteni a logikát, hogy miért nekem kell őt elkísérnem.

- SUSAN!- kiáltottam fel gyötrelmesen és már hallottam is a lépcsőn felszaladó tűsarkús lépteket, aki csak egy ember lehet.
   Nyílt az ajtó és Susanna ijedt fejét láttam meg először, aki féltve ugrott oda mellénk.

- Mi a baj?- aggodalmaskodott azonnal mire felhorkantam és összeszűkült szemekkel néztem a mostohaanyámra, aki meglepetten látta, hogy nem történt semmi baj és megkönnyebbülten sóhajtott fel, de meg is lepődött az ingerült arcom láttán.
  Még ő aggódik mikor nekem lesz egy szörnyűséges programom?! Pff, köszi szépen mondhatom!

- Az van, hogy én nem akarok dedikálásra menni! Nem akarok elmenni és nem is fogok! Azt se tudom, hogy Leah kiről beszél és az igazat megvallva nem is vagyok rá kíváncsi! Én leszek az utolsó ember aki ilyen baromságra fogja pazarolni a drága időt!- nyavalyogtam nyíltan a hiszti szélén állva mire Sue fáradtan felsóhajtott.
   Csak ezt ne, ez az anyáskodós arca!- siránkoztam magamban, amikor a mostohaanyám rám emelte a komolyságtól csillogó szemeit- Ez nem jelent semmi jót sem… mármint csak rám nézve nem, mert neki viszont annál inkább, mivel bombabiztos, hogy ő sem akar elmenni erre a marhaságra!

- Sajnálom Sophie, én nem tudok elmenni, mert holnap én is dolgozni megyek, de Leah-nek nagyon fontos lenne ez a valami, úgyhogy legyél szíves elkísérni és normális testvérként viselkedni, érthető voltam?- nézett rám gondterhelt arccal ,kicsit vádlón mire azonnal megenyhültem iránta meg persze az anyai szigor is szerepet játszott benne.
   Megint csak felhorkantam majd kelletlenül bólintottam egyet. Láttam, amint Susan halványan elmosolyodik és kicsit büszke is magára amiért hallgatok rá majd csukódott az ajtó és Leah váratlanul a nyakamba vetette magát.

- Ó, köszi, köszi, köszi, köszi, kösziii!- vinnyogott hangosan mire fájdalmasan dörzsöltem meg a fülemet és toltam el magamtól a viruló törpillát.
   Huh, ez a lány aztán tud sikongatni… Meg örülni is, ha úgy vesszük...

- Leah megsüketülök, ne sikoltozzál már, mert szétmegy a fejem!- nyafogtam elkeseredetten mert tudtam, hogy holnap csak rosszabb lesz mire teljesen elengedett és rám villantott egy ragyogó mosolyt mire kicsit felengedtem.

- Köszike, korán feküdj le- ölelt meg még egyszer és vinnyogva kiszaladt a szobámból mire elfintorodtam. Én fáradtan dőltem vissza az ágyba és még arra sem vettem a fáradságot, hogy elmenjek lezuhanyozni vagy, hogy átvegyem a pizsimet.
   Az ésszerű dolog az lenne ha egyáltalán tudnám, hogy ki az a One Direction, ha már elmegyek erre a nyamvadt dedikálásra de annyira nem érdekelt mert holnap úgy is megtudom. Tuti, hogy valami marhák, akik kislányoknak játszák a szokásos vinnyogós zenéjüket meg minden baromság.
   Erre a gondolatra még viszolyogtatóbb lett a holnap, de most valahogy nem nagyon érdekelt. Fáradtan csuktam vissza a szememet, de nem akart újra álom jönni a szememre és idegesen forgolódtam a helyemen.
   Önkéntelenül is Erikre gondoltam és arra, hogyan adtam neki egy puszit délután. Visszaemlékeztem a gyönyörű kékeszöld szemére, a dús barna hajára és a kedves mosolyára mire azonnal elmosolyodtam és önkéntelenül lecsukódott a szemem majd újra el tudtam aludni.
   Még nem tudtam, hogy a holnapi nap örök foltot hagy majd a lelkemben...