Chapter Eight

Good News

Hello readers!
Remélem, hogy mindenkinek jól telt a hétvége és újult erővel lát hozzá a hétnek :)
   Oké én személyszerint kivagyok, de ez mellékes de írásra mindig hagyok időt...

Jó olvasást!!

Nadia xoxo

PS: Komizni ér és használjátok a tetszik nem tetszik gombokat alul!

- Busszal menjünk vagy gyalog?- kérdeztem csak úgy mellékesen Eriktől, amikor elértük a zsúfolt buszmegállót, amihez általában mindig kedvetlenül érek oda a mogorva buszsofőr lehangoló pillantásai végett. Fogalmam sem volt, hogy mivel bosszanthattam fel még anno azt a vén tuskót, de szinte üvölt róla, hogy valamiért nem kedvel engem!
   Eddig kicsattanó örömmel sétáltam álmaim sráca mellett, amikor kezdtem komolyan felfogni, hogy ténylegesen hozzám jött! Ugyan a beszélgetésünk közben szinte alig figyeltem arra, hogy mit kotyogok, mégis teljesen oda meg vissza voltam, amiért végre tényleg vele lehetek, annak ellenére, hogy még csak tegnap találkoztunk. Fogalmam sem volt, hogy hogyan zárhattam a szívembe valakit ilyen gyorsan, de nem kifejezetten ez foglalkoztatott a leginkább. Bevallom, a hirtelen felbukkanása kicsit kellemetlen volt számomra, de mostanra a kis zavarom szinte teljesen elpárolgott!
   Láttam, hogy a napszemüvege mögül "felméri a terepet" a kérdésem hallatán, majd mosolyogva rám nézett, amitől, mint mindig, most is teljesen elaléltam...

- Én szívesebben mennék gyalog. Így is közel laktok így el kéne nyújtani kicsit az időt- mondta elgondolkozva, mire úgy éreztem, mintha egy triplaszaltót dobott volna a gyomrom, elvörösödtem és csak zavartan bólintani tudtam.
   Nem akartam azonban egész úton néma lenni, mert akkor teljesen kiábrándulna belőlem... már, ha egyáltalán akar tőlem valamit.

- Hogy, hogy nem jöttek veled a többiek?- kérdeztem, ami legelőször az eszembe jutott, csak, hogy mondjak valamit, azonban jelek szerint jobb lett volna, ha inkább mégis csöndben maradok. Szorogngva figyeltem a szemem sarkából, ahogyan lefagyott az arcáról a mosoly és unottan baktatott mellettem, miközben zsebre tette az ökölbe szorított kezeit.
   Ezt most nem kellett volna megkérdeznem?- kérdeztem magamtól aggodalmasan, bár nem sok híja volt, hogy hangosan is feltegyem. Félénken néztem fel rá, és vártam valami reakcióra, hogy nem rontottam-e el a kedvét teljesen.

- Hát, az igazat megvallva, nem nagyon örültek neki, hogy eljöttem- horkant fel kelletlenül mire értetlenkedve néztem rá.

- Miért nem?- kérdeztem gyorsan, de máris megbántam, mert ő még furcsállóbban rám emelte a tekintetét, mint eddig, mire a szám elé kaptam a kezemet- Ne haragudj. Nem akartalak faggatni- sütöttem le a szememet hadarva, mire ő békülékenyen megsimította a karomat, amitől szégyenkezve rezzentem össze. Fél szemmel láttam, hogy egy kicsit felderül az arca a tré reakcióm láttán, de én nem szóltam semmit, csak izgatottan vártam, hogy mondjon valami kézenfekvőt.

- Egyáltalán nem faggatsz Soph. Néha úgy érzem, hogy csak veled tudok normálisan beszélgetni- sóhajtott meggyötörten, annak ellenére, hogy eddig jól szórakozott a bénázásomon, mire kérdőn néztem rá.
   Elhessegettem a gondolatot, miszerint ez egy burkolt bók volt, mert más gondoltam ütött szöget a fejemben. Valamire ráébresztett a mondata...

- Csak nem vesztél össze a barátaiddal csak azért, hogy ide jöhess?- kérdeztem ijedten rágva a szám szélét, mire lomhán a szemembe nézett. Halványan bólintott, jelezve, hogy ez történt, mire akaratlanul is, de mérgesen néztem rá. Nem értettem a hirtelen haragomat, de kimondtam mit gondolok- Kérlek, ne vessz össze a barátaiddal miattam! Nyugodtan maradhattál volna velük is... nem akarom, hogy bűntudatod legyen emiatt!

- Ha nem jövök, akkor most sírva mennél haza- jegyezte meg hirtelen jött pimaszsággal, mire nyomban égni kezdett az arcom, azonban megkockáztattam egy szidalmazó pillantást, ami szerintem elég jól sikerült is, már, ha azt figyelem, hogy bocsánatkérően felemelte a kezeit, mondva, hogy nem úgy gondolta, ahogyan.
   Ebben a pár percben többet szégyenkeztem, mint az eddigi éveimben összesen, de nem kifejezetten zavartattam magamat miatta, hanem igyekeztem átgondolni a dolgokat. Félénken tördeltem a kezeimet, mert nem tudtam, hogy erre most mit is kéne mondanom, miközben azért korbácsoltam magamat, hogy ő az egyetlen, aki mindig zavarba tud hozni..

- Akkor se vessz össze a fiúkkal!

- Csökönyös lány vagy... de ha neked jobb lesz tőle a kedved, akkor megígérem- mondta unottan forgatva meg a szemeit mire bizonytalanul rá emeltem a tekintetemet.

- Csak bűntudatom van miatta- mondtam halkan, mire válaszul elmosolyodott. A szívem a torkomban dobogott, de nem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ez járt a gondolataimban egész tegnap este és ma délelőtt is. Annyira aranyos így, és ezt még én is teljesen őszintén mondom...

- Ne legyen kiscsillag! Én döntöm el, hogy látni akarlak-e vagy nem, de én az előbbinél maradtam és nagyon jól tettem- mondta egy határozott félmosoly kíséretében, miközben zsebre vágta a kezeit, amit zavartan figyeltem. Láttam rajta, hogy kifejezetten elégedett azzal, amit mondott, szóval nem akartam elrontani az összképet azzal, ha tovább húzom az idegeit.
   Félénken elmosolyodtam és tudtam, hogy ő lezártnak tekinti ezt a témát, így tudtam, hogy másra kell tereljem a beszélgetést...

- Egyébként, te mindig így öltözködsz?- kíváncsiskodtam.

- Nem- adott egy nagyon tömör választ nevetve, de én kielégültem azzal is, hogy egyáltalán válaszolt egy ilyen tolakodó kérdésre. Én sem szeretem, ha beleszólnak az öltözködésembe, de a kíváncsiságom a tolerancia minden formáját eltaszította maga mellől, így megint szólásra nyitottam a számat.

- De nem kényelmetlen?

- Te mindig ilyen kíváncsi vagy?- kérdezett vissza pofátlanul, miközben hangosan felnevetett mire én is félénken elnevettem magamat.

- Általában, de ez tény- rötyögtem pironkodva, mire rám villantott egy amolyan fogcsillogtatós mosolyt, mire fejcsóválva fordítottam el tőle a fejemet, mielőtt még eltaláltam volta vörösödni.
  Szomorúan vettem észre, hogy hamarosan itt van a mi utcánk. Őszintén szólva inkább tölteném az egész napomat ezzel a sráccal! Kedvetlenül felsóhajtottam és nem volt többet kedvem megszólalni.
   Mikor elértük az utcasarkot Erik nem állt meg, hanem teljes lelki nyugalommal ment tovább, ami eléggé meghökkentette az eddigi csalódott érzésekkel viaskodó jómagamat. Szó szerint lemerevedtem a meglepetéstől, így utána kellett futnom, mert eléggé lemaradtam, hiszen ő a hosszú lábainak köszönhetően elég gyorsan haladt előre. Mikor a házunk elé értünk megálltam ő meg gyorsan végigmérte, majd mosolyogva nézett rám.

- Szép házatok van- mosolygott rám illedelmesen.

- Köszi- rebegtem zavartan és kinyitottam a kapunkat, majd én is végignéztem a házunkon és akkor jutott eszembe, hogy egyedül leszek. Egy ideig csak toporogtam és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne a reakciója a hirtelen ötletemre. Szorgosan kényszerítenem kellett a tüdőmet, hogy fogadja be a szükséges oxigént, hacsak nem akarok elájulni előtte. Mit szólna ha megkérdezném, hogy...?
   Nem tudom, hogy honnan vettem elég bátorságot, de felé fordultam és bizonytalanul elmosolyodtam.

- Nem akarsz esetleg bejönni?- kérdeztem igen félénk hangon mire láttam, hogy elgondolkodott. Azt hittem, hogy megrázza a fejét és megint ott fog hagyni, mint tegnap, de így nagy meglepődtem, amikor még szélesebben mosolygott és bólintott.
   Mosolyogva mentem be a kapun és örömmel hallottam, hogy jön utánam. Ugyan nem lehettem benne teljesen biztos, de mivel még egy márkás tornacipő is megnyikordul a mostohaanyám által választott gumiszőnyegen az ajtó előtt, tudhattam, hogy a nyomomban van. Zavartan igyekeztem kinyitottam a bejárati ajtónkat, ami remegő kézzel nem épp egy könnyű feladat, főleg akkor, ha egy eszméletlen srác áll melletted és magadon érzed a tekintetét.
   Végül diadalittasan nyomtam le a kilincset, miután megszenvedtem az ajtóval, majd az előszobában lerúgtam a cipőmet és levettem a dzsekimet.

- Éhes vagy?- kérdeztem udvariasan, mert éreztem, hogy én el fogok ájulni, ha nem eszek valamit, így mondhatni inkább saját célból kérdeztem, de mindegy is...

  Ő elmosolyodott majd blazíran megvonta a vállát.

- Annyira nem, de eszek veled, ha akarod.

   Egy ideig kutakodtam a hűtőben, de nem találtam semmi ehetőt sem mire homlokráncolva gondolkoztam el, miközben a szememet unottan legeltettem a konyhán. Kisvártatva inkább reménykedve visszatekintettem a hűtőbe hátha varázslatos módom teleportálás segítségével került volna bele némi táplálék... 

- Tudod mi lenne jó?- kérdeztem ingerülten, a fejemet a hűtőbe dugva.

- Na mi?- kérdezett vissza mosolyogva, mire halkan elnevettem magamat, de nem válaszoltam azonnal. Egy ideig még tovább kutakodtam, sajnos azonban teljesen eredménytelenül.

- Az, ha lenne itthon valami kaja.

- Az tényleg nem lenne hátrány- nevetett fel ő is és akkor vettem észre, hogy még mindig kapucniban áll meg napszemüvegben. Mint már mondtam, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy szívdöglesztő látványt nyújt számomra, azonban szerintem elég kényelmetlen, főleg ha azt nézzük, hogy idebent azért sokkal jobb az idő, mint odakint.
   Kérdőn voltam fel a a szemöldökömet a látottakra és csípőre tett kézzel mértem őt végig...

- Nyugodtan leveheted a pulcsidat, mert idebent biztos, hogy nem leszel náthás, ha ettől tartasz. És van egy olyan furcsa érzésem, hogy a nap sem tűz olyan elviselhetetlen módon- jegyeztem meg piszkálódóan, egy széles mosoly kíséretében, mire ő az ajkába harapott.
   Láttam, hogy hezitál, amit nem kifejezetten értettem. Természetesen előnyben részesítettem, ha egy srác nincselszállvamagától és néha zavarba lehet hozni, azonban soha nem gondoltam, hogy valaha én fogom ezt megtenni mással.
   Értetlenkedve néztem rá, majd bátorítóan rá mosolyogtam, bár nem értettem, hogy ezen mit kell annyit tépelődni. Láttam, hogy a mosolyomtól ellágyulnak az arcvonásai és mindegy-mindegy alapon megvonta a vállát. Én is megvontam a vállamat válaszul - ha ez elég meggyőző - miközben bementem a kamrába abban a reményben, hogy találok valami ehető dolgot.
   Mikor kiléptem pár almával a kezemben, nagy meglepetésemre megfogadta a tanácsomat és levette a pulcsiját és a napszemüvegét és zsebre tett kézzel meredt rám, amikor látta, hogy meghökkenve húzom össze a szemöldökömet. Nem értettem, hogy miért néz rám annyira feszengve, hiszen szívszaggatóan helyes volt, ami annyit jelentett, hogy biztos, hogy nem nekem szánta őt az ég.
   A kócos barna haja a "most keltem fel" stílust adta vissza, amit minden divatmagazin címlapján lévő férfimodell megirigyelne, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a fiúk erre mindig külön időt szentelnek. Az öltözéke is ugyanazt a hanyagságot tükrözte, mint a frizurája, bár fogalmam sem volt, hogy hogyan nézhet ki mégis tökéletes úriembernek mellette. Az arcára külön figyelmet szenteltem, amitől egyszerűen a lélegzetem is elállt, hiszen nála jóképőbb srác még soha életemben nem állt velem szóba! Ahogyan távolról kivettem, kékeszöld szeme volt, aminek a színétől egyszerre döbbentem meg és ámultam el, hiszen ilyen szép szempárral még életemben nem akadtam össze.
   Láttam, hogy zavarba hoztam a nyilvános bámulásommal, de egyszerűen nem tudott zavarni. A szégyenkezését nem is igyekezett leplezni, hanem szinte idegesen figyelte minden egyes reakciómat, mintha nem venné észre, hogy milyen hatással van rám. Egyszerűen képtelen voltam elkapni róla a tekintetemet, hiába tudtam, hogy biztosan teljesen lejáratom ezzel magamat... egyszerűen nem érdekelt, csak életemben először egy ilyen színszaggató külsejű srác figyelmében akartam sütkérezni, aki biztosan sosem lehet az enyém!
  Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy valahol már láttam ezt a helyes arcot... biztos voltam már benne, hogy láttam, azonban, ahogyan megint elmerültem a szemeinek a tanulmányozásában képtelen voltam értelmes gondolatokat kipréselni magamból...