Chapter Twelve

Price of Lies

   Nagyon szépen köszönöm a megjegyzéseket az előző fejezethez és a plusz egy feliratkozót. Örülök, hogy van, akit érdekelnek a gondolataim vagyis jobban mondva az ötleteim :D Remélem elnyeri a tetszéseteket a mostani kis fejezet is, ami lehet, hogy egy kicsit rövid lett :)

Jó Olvasást ;)

Nadia xoxo

- Erik?- kérdeztem fulladozva mikor odaléptem az asztal elé és éreztem, hogy a pulzusom az egekbe szökik az izgatottságtól és a félelemtől. Valahol a torkomban doboghatott a szívem, de valahogy most érzéketlenné váltam ezekre. A hosszadalmas sorbaállás után már aligha tudtam volna ennél nagyobb meglepetésben részesülni. Pár perccel ezelőtt még a képébe röhögtem volna annak, aki azt mondta volna nekem, hogy ez a találkozás emlékezetes lesz számomra...
A srác mosolyogva nézett fel rám, de amikor meglátott kikerekedtek a szemei és ijedten mért végig mire egy nagyot nyeltem.

- Sophie a srác neve Louis, nem Erik- mondta kínosan vakargatva a fejét a mostohahúgom, mire én ijedten néztem rá. De... nem... ő nem lehet Louis vagy akárki...!
   Dermedtem dörzsölgettem össze a kezeimet és éreztem, hogy a feszültségtől és az idegesítő tehetetlenségtől teljesen lever a víz, de nem nézhetnek hülyének ha tudom, hogy igazam van. De most mit csináljak, hogy ne nézzen zakkantnak?- kérdeztem magamtól görcsösen- Mit mondjak?

- Nem, ő Erik. Mármint eddig azt hittem, vagy mi- rebegtem, miközben remegő kézzel mutattam a fiúra és engem is teljesen ledöbbentettek a saját szavaim.
   Újra a fiú arcára kaptam a tekintetemet és teljesen biztos voltam benne, hogy ezzel a sráccal találkoztam többször is, aki jelenleg ugyanolyan ideges lehetett mint én. Zavartan végignéztem a többi fiún és szinte ott volt a nyelvem hegyén a megfejtés. Mérges voltam magamra, amiért nem jöttem rá sokkal előbb.

- Ti vagytok azok a srácok a Starbucksból- hebegtem vádlón, mire mindenki kérdőn tekintett az állítólagos Erikre, aki ugyanolyan értetlenül és zavarodottan pillantgatott rám, mint én rájuk és akaratlanul erősödött fel a szívverésem...

- Mióta lettél te Erik?- kérdezte a szőke hajú fiú szemforgatva a haverját, gondolom fel sem fogva, hogy mi történik itt. Az állítólagos Erik a szája szélét rágva állt fel a székéből és mélyen a szemembe nézett.

- Sophie, én meg tudom magyarázni- dünnyögte kínosan a hajába túrva és ezzel el is árulta magát. Most már biztos, hogy ő az mert nem kéne tudnia a nevemet!
   Éreztem, hogy csípős könnyek szöknek a szemembe a dühtől és lüktető halántékkal szorítottam ökölbe a kezeimet és nem is próbáltam türtőztetni magamat.

- Miféle rosszmájú poén ez? Te csak kihasználtál, mi? Nem elég ez a sok csaj, akik mind azért állnak órákat, hogy a te hülye kézírásodat megszerezzék és köztük van a húgom is! Azt hittem, hogy bízhatok benned, de látom hatalmas hiba volt- rikoltoztam könnyezve, magamból kitelve, miközben kétségbeesetten toppantottam a nyomaték kedvéért, de ő nem vette le a szemét az arcomról.
   Olyan voltam, mint egy hisztis kislány, akinek az anyukája nem hajlandó megvenni egy rongybabát, de engem teljesen kikészített!  Nem tudtam, hogy mit mondhatnék még és szándékomban állt megőrizni a maradék büszkeségemet, már, ami maradt belőle, és emelt fővel távozni. Azonban ő nem hagyta, hanem inkább szóval tartott.

- Sophie kérlek, hagyd, hogy elmagyarázzam… Nem úgy állnak a dolgok ahogyan látod- kezdte volna el a magyarázatot tehetetlenül mire én kínosan felhorkantam és szipogva ejtettem a fejemet a föld felé.
   Hát nem érti? Minden amit mondott csak hazugság volt... és most azt várja, hogy hallgassam meg?! Nem érdekel a magyarázata csak hagyjon békén!

- Ezen nincs semmi magyarázni-való Erik, vagy bármi legyen is a neved! Csak hagyj engem békén és soha többé ne kerülj a szemem elé te... te...- kiáltottam keresgélve a legjobb jelzőt és éreztem, ahogyan a könnyeim tehetetlenül gördülnek le az arcomon a  fájdalomtól, mire váratlanul odalépett mellénk egy ismeretlen, csokoládébarna hajzuhataggal villogó lány. Hüppögve néztem fel rá, amikor hajlandó voltam elszakítani a villámokat szóró tikintetemet a Louis nevezetű árulón, miközben valami olyasmi játszódott le a fejemben, hogy ez nem valami jó jel...

- Ki vagy te és miért kiabálsz Louval?- kérdezte a lány értetlenkedve, mire kérdőn néztem akkor... mi is... ja... Louisra, aztán a meghökkent barátaira és úgy éreztem magamat, mintha kihúzták volna a földet a lábam alól. Már-már imbolyogtam a félelemtől, miközben a megszeppent Leahra, végül pedig vissza az idegen lányra emeltem az ijedt tekintetemet.

- Te... te ki vagy?- rebegtem suttogva bár sejtettem a választ, mégis megkérdeztem, hátha nem lesz igazam. Rimánkodtam magamban, hogy ne legyen igazam. Hinni akartam, hogy nem csak egy harmadik kerék voltam, egy jól működő gépezetben, ami mindent elronthat. Egyszerűen csak... most az egyszer reménykedni akartam...
   Tudtam, hogy a lány egyetlen szóval össze tud törni és még a maradék büszkeségemet is a porba tiporhatja... de megkockáztattam. Fél szemmel láttam, hogy Louis összeszorítja a száját és idegesen ejtette a fejét a föld felé a fejét és szerintem sejtette, hogy ezzel itt mindennek annyi. A könnyeim tehetetlenül folytak le az arcomon, de nem érdekelt... tudni akartam a teljes igazságot, még, ha meg is kell szenvednem érte.

- Hát én Louis barátnője vagyok. Inkább te ki vagy?- kérdezett vissza nagyokat pislogva a szépséges arccvonásokkal büszkélkedő lány, mire fájdalmasan összeszorítottam a szememet. Kétségbeesetten sírtam el magamat és úgy éreztem, hogy egy egész világ dőlt bennem össze, ahova eddig szívesen menekültem.
   Az ismeretlen lányra nem haragudtam... ő is ennek a hülye poénnak az áldozata, így nem akartam beavatni őt a fájdalmas igazságba, mert annak csak ő inná meg a levét.
   Mielőtt bármit is jobban átgondoltam volna, éreztem, hogy lendül a remegő karom és a tenyerem egy nagyot csattan Louis arcán.  Mindenki feszengve nézett, minket és nagy meglepetésemre Louis csak lesütötte a szemét és nem szólt semmit.Hiába tudtam, hogy megpofoztam, mégsem éreztem, hogy a belső fájdalmamért elégtétel lett volna a tettem.
   Az az ismeretlen lány méltatlankodva kiáltott nekem valamit, de nem figyeltem rá, mert az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt. Abban a pillanatban legszívesebben a elüllyedtem volna, míg az áruló Louist a pokol legsötétebb bugyrába kívántam.
   Az arcomat a tenyerembe temettem és rázkódó vállal zokogtam bele. Sírva néztem arra kit pár órával ezelőtt azt hittem, hogy ismerek és szeretek. Minden, amit róla gondoltam feledésbe merült és a gyötrelmes gondolataimtól úgy éreztem, hogy soha többé nem találok ki ebből a labirintusból ahova az érzéseim kevertek.
   Szorosan fogtam meg a mostohahúgom reszkető kezét és gyorsan elhúztam onnan, mielőtt bárki bármit is tehetett vagy mondott volna. Kétségbeesetten kezdtem szaladni valamerre, ahol el tudok menekülni az igazság elől ,ami késként sanyargatta a bensőmet.  Megkönnyebbültem, hogy Leah nem ellenkezik, hanem önként fut mellettem és segítség képen átkarolja a derekamat és irányít, mert tudta, hogy nem láthatok semmit a könnyeim fátyla mögül úgy zokogtam.
A múlni nem akaró sírógörccsel szálltunk fel a buszra, amiért sokan kérdőn néztek ránk de valahogy ez sem tudott érdekelni. Becsapott, kihasznált és teljesen a lelkembe tiport- gondoltam magamban elkeseredett utálattal a lelkemben. Kell ennél több, hogy teljesen gyűlöljünk valakit? Szabályos fizikai fájdalom tört rám és a mellkasom beleremegett az egyre erősödő zokogásomtól.
   A mostohahúgom egyik kezével a derekamat karolta át, a másikkal a karomat dörzsölgetve szidta a világ összes fiúját, de őszintén szólva nem nagyon segített. Sőt, néha egyenesen ingerlő volt, de tudtam, hogy csak jót akar vagy csak éppenséggel magát próbálja nyugtatgatni és nem szóltam vagyis inkább nem volt erről szólni. Én sem törődtem senkivel és semmivel csak bőgtem és bőgtem kétségbeesetten...

- Esetleg segíthetek?- lépett mellénk egy zavart férfi, de nem tudtam felemelni az arcomat a tenyereim rejtekéből. Nem néztem rá csak magamba roskadva ültem egy ülésen és patakokban folyt a könnyem és magamat kínozva idéztem fel a ma történt dolgokat...

- Köszi szépen, de épp most törte össze a szívét egy rohadék így nincs szükségünk még egy mocsok srácra, aki miatt napokig fog sírni- dünnyögte nem túl kedvesen Leah és segítőkészen lesegített a buszról.
   Valahogy eltámolyogtunk a házunk felé, miközben a mostohahúgom próbált csitítani, de nem nagyon járt sikerrel. Miért velem történnek ezek a dolgok?- kérdeztem magamban, miközben igyekeztem feldolgozni a lelkemben uralkodó tátongó űrt és a csalódást. Egyszer nem érdemelhetek meg egy normális fiút, aki ténylegesen engem szeret... Louis... fogadjuk, hogy még csak nem is tetszettem neki, csak megsajnált vagy tudja is az ég!

- Nem érdemes sírni miatta Sophie! Egy ilyen rohadék nem érdemel meg téged- simogatta a karomat erősen a húgom mire megint csak keservesen kitört belőlem a sírás. Tudom, hogy azt mondtam, hogy ennyi elég, hogy valakit teljesen megutáljunk... de én... viszont,… de én…

- De én szerettem- zokogtam kimondva a legfájdalmasabb részét a dolognak és éreztem, hogy a lábaim hamarosan össze fognak csuklani a kimerültségtől. Remegtek a végtagjaim egyben a térdeimmel amik éppenséggel most nem nagyon kívánták a fizikai terhelést...
   Benyitottunk a házunkba és nagy meglepetésünkre mindkét szülőnk itthon volt. Egy pillanatra ők is megdermedtek, ahogyan észrevettek minket. Susan ijedten szaladt oda hozzánk, amikor észrevette, hogy nincs minden rendben és a szemem sarkából láttam, hogy még apám is elkerekedett szemekkel néz engem valami aggodalomféle érzéssel az arcán.

- Édes kislányom mit történt veled? Sophie kicsikém mondj valamit! Ugye nem fáj semmid?- rikoltozott anyáskodva- Ki bántott kincsem? Sophia Kennedy kérlek, mondj valamit, akármit kérlek!- könyörgött kétségbeesetten könnyezve Susan miközben ott kereste a tekintetemet, ahol tudta és tehetetlenül fogta a két keze közé az arcomat mire én nagy nehezen rá emeltem a könnyes tekintetemet.
   Hirtelen csak egy valami villant a szemem elé és ki is nyögtem megnyugtatás végett…

- Gyűlölöm- zokogtam fel megint és összecsuklott a lábam és sírva dőltem neki a falnak és hagytam, hogy a kimondatlan fájdalom teljesen lekösse a gondolataimat..

Chapter Eleven

Consternation

Dear Sweeties!

    Nagyon szomorú voltam. amikor láttam, hogy az előző fejezethez egy komment sem érkezett nekem :(
   Kérlek nektek, hogy írjatok véleményt mert biztos, hogy van :/ Nem nagyon szeretnék csak magamnak írogatni, de mindegy inkább nem nyafogok tovább de szerintem ti is tudjátok, hogy egy bloggernek nagyon fontosak a visszajelzések mert így széttárt karokkal áll a dolgok előtt... Könyörgök nektek, hogy csak azt írjátok le, hogy tetszett-e vagy nem!

Nadia xoxo

   Arra ébredtem fel, hogy valaki a fülembe kiabál, és hatalmas lendülettel az ágyamon ugrál. Először azt hittem, hogy álmodok, de, amikor a vinnyogó hangban Leah feszengős sikítozását véltem kihallani azon nyomban leesett, hogy nem álmodok.
   Ijedtemben kipattantak a szemeim és senkinek nem kívánok hasonló ébresztőt. ,,Újraindítottam a szívemet" és értetlen tekintettel mértem végig Leaht, aki elégedetten ugrott le az ágyamról miközben én teljesen magamhoz tértem..

- Leah! A fenébe, hány óra van? Minden sikítozol hajnalok hajnalán?- kérdeztem mérgesen igazgatva a hajamat, ami ide-oda meredezett a fejem tetején, amin a húgom csak mosolygott. Jaj de keveset aludtam az éjjel és ő még rajtam vigyorog…

- Dél múlt Soph, úgyhogy öltözz fel és megyünk- sikongatott fel nagy hirtelenjében és láttam, hogy ő már rég készen van. Felvont szemöldökkel figyeltem, ahogyan kiszökdécsel a szobámból...
   Én egy percre még visszadőltem az ágyba és bíztattam magamat, hogy igenis meg fogom élni a holnapot... csak gondoljunk valami pozitívra. Nagy biztatásom folyamán akaratlanul is Erik jutott az eszembe mire elégedetten somolyogva kikászálódtam az ágyból és Leah sürgető szavaira le zuhanyoztam.
   Fáradtan néztem magamat a tükörbe, miközben egy törülközőt csavartam a vizes testem köré és szemforgatva válogattam a szobámban valami felvehető ruha után.

- Sophie siess, már mert utolsók leszünk- hallottam az ajtó mögül Leah hangját mire csak vigyorogva égnek emeltem a szememet. Oké most már kezdek kicsit kíváncsi lenni, hogy kik lehetnek azok akik Leaht ennyire felidegesítik...
Gyorsan megfésülködtem, egyszerűen lazán felkontyoltam a hajamat és kimentem a fürdőből miután találomra kirántottam valamit a szekrényből.

- Nyugi már törpilla nem leszünk utolsók- néztem rá homlokráncolva, amikor odaálltam mellé mire ő csak legyintett és lesprintelt a konyhába.
   Susan és apa sem volt már itthon, de mivel és tizenhét Leah meg tizenhat éves volt valamiért bíztak benne, hogy boldogulni fogunk majd.  Ami azt illeti én biztos, hogy odataláltam volna a helyszínre, mert a reggeli eszegetése közben lecsekkoltam a mostohahúgom által lediktált címet a notebookomon és nincs annyira messze. Pár megálló csak busszal és ott is vagyunk, ami nem annyira megerőltető....
   Leah azonban más tészta. Ő végig azon nyafogott, hogy mit csináljunk egyedül a nagyvárosban, ha elveszünk. Még arra is kitalált valamit, hogyha esetleg hajléktalanoknak kell majd lennünk kitől kérhetnénk majd segítséget. Ezek hallatán furcsállva mondtam meg neki, hogy tizenhat évesen csak nem veszik el a környéken mire sértődötten fújtatott és én inkább befejeztem a vitát ,mert nem akartam, hogy Leah megsértődjön, vagy valami.
   Mikor gondosan bezárkóztunk el is sétáltunk a buszmegállóhoz és közben Leah próbálta leírni a bandát akinek a dedikálása lesz. Az igazat megvallva nem nagyon figyeltem rá de mikor rajtakapott mérgesen leszidott és előröl kezdte az egész mondókát, mire fáradtan felsóhajtottam.
   Kiderült, hogy öt fiú énekel ebben a One Direction nevű bandában. Leah azt is megpróbálta, hogy elmondja, hogy hogy néznek ki a fiúk, de nem volt sok sikere, mivel vizuálisan nem nagyon tudok elképzelni egy embert, ha a leírásuk is nagyon hiányos. Csak a festésben tudtam hasznosítani ezt a kreatívságomat, a való életben elég béna vagyok az ilyesmiben. Na mindegy, bár Leah egész ódákat zengett róluk, nekem mindig is gyenge volt a képzelőerőm...

- Lássuk csak, akkor azt hiszem megjegyeztem a nevüket- próbálkoztam zavartan memorizálni az öt srác nevét miközben a buszon álltunk. Azt mondtam volna, hogy nem jó a vizuális képzelőerőm? Hát igen az elmélettel is gondok vannak, de ez már csak hab a tortán...

- Mond fel a mai leckét- mosolygott rám kuncogva Leah, miközben megkapaszkodott mire én csak a szememet forgattam és megpróbáltam felidézni a mostohahúgom hadarásából annak az öt srácnak a nevét, de eddig sajnos eredménytelenül.
   Körbenéztem a buszon, mintha onnan várnám a megoldást, hogy hogy is hívják és nagyjából megpróbáltam közben Leahra figyelni aki folyamatosan csak magyarázott. Azért nem olyan nehéz megjegyezni öt nevet, de mint mondtam a mostohahúgom oltárian hadart, amiből szinte semmi érthetőt nem lehetett kivenni…

- Hát azt tudom, hogy a szőke hajú valami Niall, vagy mi a szösz.

- Oké akkor mi a göndörke neve?- kérdezte a szemöldökét húzogatva mire váratlanul eszembe jutott annak a debilis gyereknek a neve. Azt hiszem valami könnyű volt és innen ugrott be…

- Hazza - jutott eszembe mire ő csak röhögve a fejét rázta mire felvontam a szemöldökömet. Most mi a baj vele? Az előbb úgy hívta őt Leah... vagy nem?

- Sophie az csak a beceneve- mondta mire gondolkozni kezdtem. Nem igaz, hogy mindenkinek még a becenevét is meg kéne jegyezzem ennyi agymunka után. Mennyit várnak el manapság a kölykök! Nem lehet mindenki akkora fan mint ő! Oké nem erőltettem meg magam túlzottan, de ez már csak egy melléksen kis információ.

- Azt tudom, hogy a fekete hajú az Zayn- próbálkoztam bizonytalanul valamivel mire ő csak égnek emelte a szemét és fejcsóválva nézett rám. Oké akkor nem jött be az eltérítő hadművelet, de számomra egy próbát megért csak azért, hogy nehogy "megsértsem" Leah nagy bálványait, akikről igazából még mindig nem tudom, hogy kik…

- Igen, de a göndörke neve Harry, csak úgy mellékesen mondom- mosolygott rám vihorászva mire fejbe vágtam magamat mert tudtam, hogy emlékeztem rá és, hogy valami könnyebb neve van. Hülye nevük van ezeknek az tuti- gondoltam magamban keveregve- bár az én agykerekeim már rég nem voltak olajozva.

- A rövid barna hajú az Liam- vakargattam a fejemet bátortalanul elmélkedve az újabb információ közlése közben. Leah tetetett lenézéssel megpaskolta a vállamat és cukkolva emelte égnek a szemét mire akaratlanul is mosolyra húzódott a szám.

- Igen és már csak egy maradt- bíztatott a mostohahúgom kis idő múlva, de az utolsó név csak nem akart eszembe jutni.
   Oké akkor nekem a jelek szerint még öt név megjegyzése is nehézséget okoz… Jó tudni, hogy tizenhét évesen ez a színvonal! Mondtam, hogy nem vagyok valami agytröszt, de védelmemre szóljon az érthetetlen leírás.

- Bocs Leah, arra nem emlékszem- nyafogtam unottan mire ő csak durcásan a szemét forgatta. Oh, egy Directionernek ez egy rémálom lehet… Nem értem, hogy miért akadt fent, hogy nem tudom az utolsó ökörnek a nevét, de a megjegyzésemet inkább megtartottam magamnak.

- Louis- mondta megkopogtatva a koponyámat mintha egy teljesen egyértelmű dolgot közölne egy gyengeelméjűvel mire én csak legyintettem egyet. Nem túlzottan érdekeltek hiszen mindenki ismeri ezeket a "nagy" hírességeket.
   Csak te vagy felvillanyozva a találkozástól mert ő konkrétan tojik a rajongói fejére-  de ezt is inkább csak úgy magamnak jegyeztem meg, mert nem sok kedvem volt veszekedni Leah-vel meg szomorúságot sem akartam benne kelteni a rideg valóval.
   Nemsokára meg is érkeztünk a kijelölt helyre, ahol hatalmas sor állt mire eltátottam a számat és kétkedve pillantottam a húgomra.

- Biztos, hogy ide jöttünk?- kérdeztem félénken, mert nagyon reméltem, hogy nemet mond és elhúzhatunk egy nyugisabb helyre, vagy esetleg haza, de neki felderült az arca.
   Fenébe!- káromkodtam el magamat gondolatban- Nem szabad annyit reménykedni!

- Igen biztos, gyere álljunk be a sorba- ráncigált vigyorogva és beálltunk a hatalmas sor végére miközben én nyöszörögve tervezgettem, hogy itt kell megássam magamnak a síromat.
Órákat álltunk az úton a borongós időben és csak vártam, hogy mikor kezd el zuhogni az eső. Még csak az kéne és elkönyvelhetném ezt az életem legrosszabb napjának!
   Pár órás álldogálás után előrébb kerültünk és láttam, hogy végre hamarosan mi jövünk mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Tudtam, hogy Susan csak azért sózta rám ezt az egész cécót, mert neki semmi kedve nem volt ehhez, amit bizonyos szintig meg is értenék, ha nem engem jelölt volna ki erre a "nemes" feladatra.
   Idegesen topogtam a cipőmmel a kövön és elképedve néztem a mostohahúgomat, aki csöndben áll és somolyogva várja a sorát. Hát igen, Leah a legfélénkebb tizenhat éves lány, akihez valaha volt szerencsém, de álmomban sem gondoltam volna, hogy a kis energiabomba ennyi pörgés után képes lenyugodni. Szó nélkül végigállni egy ilyen hatalmas sort az nem kis teljesítmény tekintettel arra, hogy elég türelmes embernek ismerem magamat és rengetegszer nyöszörögtem vagy morogtam csak úgy.
   Nem szeretem a tömeget! Mindig is bajom volt vele már kiskoromtól kezdve, erre Susan mégis engem jelölt ki helyettesévé pedig mindezzel ő is tisztában van!  Unottan néztem a sok embert és arra gondoltam lehet, hogy a végén klausztrofóbiás leszek vagy valami.
   Már vagy négy órája álltunk ott, amikor láttam, hogy már csak kettő igen izgatott lánycsapat áll előttünk. Fáradtan felsóhajtottam és arra gondoltam, hogy, ha már ennyit kibírtam akkor ezt simán végig tudom állni. Leah is mozgolódni kezdett mellettem, amikor benne is tudatosult, hogy mindjárt mi következünk.
Bement a követező kis csapat miközben nekem elkalandoztak a gondolataim arra a srácra, akire most is szívesen gondolok... Láttam, hogy mindenkit lefoglal , hogy hamarosan találkoznak a bálványukkal mert eddig akármit mondtam a mostohahúgomnak, mintha csak a falnak beszélnék.
   Végre mi jöttünk mire felhorkantam és mártírként vonultam a vigyorgó Leah mellett. Mikor azonban ránéztem az öt fiúra ledermedtem és nem tudtam megmozdulni. Az egyik pont olyan volt mint… Nem az nem lehet igaz! - mondtam magamnak.
   A felismerés úgy fagyasztotta le a végtagjaimat, hogy megmozdulni se tudtam. Mintha körülöttem megállt volna az idő. Alig kaptam levegőt és kényszerítenem kellett a szívemet, hogy még dobbanjon a kedvemért párat, miközben a mostohahúgom kérdőn nézett rám.
   Végignéztem még egyszer mind az ötükön, hogy biztos legyek benne... Akárhol felismerném ezt a csodálatos mosolyt és az öltözködési stílusát. De ez nem lehet Erik! Ő nem... Ő valahogy nem...
   Próbáltam magamat meggyőzni valami érthető dologgal, de egyszerűen az agyam is lefagyott ahogy szinte körülöttem a világ is. Egyszerűen tudtam, hogy ez nem lehet és kész!
Mikor valaki idegesen köhintett a hátam mögött megráztam a fejemet, hogy egy kicsit felocsúdjak a döbbenetemből, de nem jártam sok sikerrel. Remegve odaléptem az asztalhoz ahol a srác éppen lehajtotta a fejét és a barátainak dumálva írt valamit...

- Erik?- kérdeztem fulladozva mikor pontosan az én földi poklom elé értünk.

Chapter Ten

Negative but Duty

Dear Readers!

Nagyon örültem a két kommentnek, mikor megnéztem a blogot és még egyszer köszönöm! Hirtelen örömömben megírtam a részt és virultam mint a vadalma. El sem tudjátok képzelni, hogy nekem menyire sokat jelentenek a viszejelzéseitek, mert nem tudom, hogy mit gondoltok a blogról és a történetről. Mindegy, de nagyon örültem, mikor láttam őket :) ennek értelmében gyorsan hozzá is fogtam a következő rész megírásához!
Jó olvasást és remélem, hogy kitartanak az olvasóim a történet végéig!

Bocsánat a sok szövegért az elején!

Nadia xoxo



   Sírni tudtam volna az örömtől, de nem viselkedhetek úgy, mint egy kislány! Tudnom kell uralkodni a helyzetemen, még ha teljesen elalélok tőle, akkor is! De annyira boldog vagyok, hogy végre van valaki, aki többször is akar látni és kíváncsi rám, nem csak játszadozik az érzéseimmel! Holnap sajnos nem fogunk találkozni - meg a hétvégén sem - de talán majd hétfőn újra láthatom Eriket.

    Látványosan ujjongva szaladtam fel az emeletre a szobámba, és vigyorogva ledőltem az ágyra, ahol percekkel ezelőtt még társaságom is volt. A mosolygást semmi pénzért nem tudtam volna abbahagyni, sem a néha-néha fel-felsikítozást. Komolyan olyan voltam, mint valami őrült tinilány egy Justin Bieber koncerten, de ez most valahogy nem tudott zavarni...
   Erik volt és lesz az első olyan fiú, aki iránt többet érzek, mint barátságot és, akivel a helyzetem egyáltalán nem reménytelen, hiába is éreztem annak már az első pillanattól kezdve. Annyira kellemes volt ezt magamban kimondani, hogy megeresztettem egy széles vigyort, miközben átöleltem magamat a karjaimmal, mert úgy éreztem, hogy mentem darabokra fogok szakadni a sok ujjongástól.
   Az ágyneműbe temettem az arcomat és ebben a helyzetben csak szép dolgok jutottak eszembe. Lecsuktam a szememet és elgondolkoztam a dolgokon, miközben hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim...

×××

   Arra eszméltem fel, hogy valaki becsapja a bejárati ajtót, mire kómásan nyitottam ki a szememet meglepetésemben. Rápillantottam az órámra és meghökkenve jöttem rá, hogy elaludtam az elmélkedésem közepette, ami rám nézve kicsit zavarba ejtő, de mivel csak én tudok róla, így már nincs is listán a téma. Az én kedvemet már senki sem tudja elszúrni...
   Hirtelen nyílt a szobám ajtaja és Leah mosolygós arcát láttam meg, aki nyomban sikítozni kezdett, ahogyan meglátott, mire ijedtemben összerezzentem.

- Leah mi van már?- kérdeztem álmos hangon, miközben a szememet dörzsölgettem, mert teljesen homályosan láttam, ahogyan a mostohahúgom átrohan a szobám, hogy mellém érhessen. Amikor végre újra dobogni kezdett a szívem az előbbi ijedségtől, amiért teljes mértékben a bolond húgom a felelős, óvatosan pillantottam rá, hiszen volt valami rögeszmés a szemeiben, amit nem tudtam mire vélni...

- Dedikálás- visította, de én még mindig nem értettem, hogy miről hablatyol- Hallod Soph? Dedikálás lesz!

- Mi van?

- Holnap dedikálás lesz azt ígérték nekem, hogy elkísérsz engem- sikongatott nagy boldogan és a szemem sarkából láttam, hogy örömében felragyog az arca, mire, amikor a fáradt agyam felfogta a mondat értelmét, meghökkenve kerekedtek el a szemeim.
   Soha életemben nem voltam még dedikáláson, de ennek a mondatnak a megcáfolása eddig nem is volt tervbe véve! Ki az akire ennyire utál engem?

- Ki ígért mit és milyen dedikálásra megyünk? Leah kérlek beszél már kicsit érthetőbben!- értetlenkedtem idegesen markolászva az ágyneműt mire ő vigyorogva megrázta a vállamat miközben lehuppant mellém.

- Holnap One Direction dedikálás lesz Sophie és anya azt mondta, hogy neki dolga van, de te, ismétlem te, fogsz engem vinni!- újságolta el a szerinte jó hírt nagy örömében mire az első reakcióm a teljes döbbenet volt amit a tehetetlen fortyogás vett az majd megint csak a szokásos éretlenség.
   Tehetetlenül vágtam egy gyors fintort és megpróbáltam megérteni a logikát, hogy miért nekem kell őt elkísérnem.

- SUSAN!- kiáltottam fel gyötrelmesen és már hallottam is a lépcsőn felszaladó tűsarkús lépteket, aki csak egy ember lehet.
   Nyílt az ajtó és Susanna ijedt fejét láttam meg először, aki féltve ugrott oda mellénk.

- Mi a baj?- aggodalmaskodott azonnal mire felhorkantam és összeszűkült szemekkel néztem a mostohaanyámra, aki meglepetten látta, hogy nem történt semmi baj és megkönnyebbülten sóhajtott fel, de meg is lepődött az ingerült arcom láttán.
  Még ő aggódik mikor nekem lesz egy szörnyűséges programom?! Pff, köszi szépen mondhatom!

- Az van, hogy én nem akarok dedikálásra menni! Nem akarok elmenni és nem is fogok! Azt se tudom, hogy Leah kiről beszél és az igazat megvallva nem is vagyok rá kíváncsi! Én leszek az utolsó ember aki ilyen baromságra fogja pazarolni a drága időt!- nyavalyogtam nyíltan a hiszti szélén állva mire Sue fáradtan felsóhajtott.
   Csak ezt ne, ez az anyáskodós arca!- siránkoztam magamban, amikor a mostohaanyám rám emelte a komolyságtól csillogó szemeit- Ez nem jelent semmi jót sem… mármint csak rám nézve nem, mert neki viszont annál inkább, mivel bombabiztos, hogy ő sem akar elmenni erre a marhaságra!

- Sajnálom Sophie, én nem tudok elmenni, mert holnap én is dolgozni megyek, de Leah-nek nagyon fontos lenne ez a valami, úgyhogy legyél szíves elkísérni és normális testvérként viselkedni, érthető voltam?- nézett rám gondterhelt arccal ,kicsit vádlón mire azonnal megenyhültem iránta meg persze az anyai szigor is szerepet játszott benne.
   Megint csak felhorkantam majd kelletlenül bólintottam egyet. Láttam, amint Susan halványan elmosolyodik és kicsit büszke is magára amiért hallgatok rá majd csukódott az ajtó és Leah váratlanul a nyakamba vetette magát.

- Ó, köszi, köszi, köszi, köszi, kösziii!- vinnyogott hangosan mire fájdalmasan dörzsöltem meg a fülemet és toltam el magamtól a viruló törpillát.
   Huh, ez a lány aztán tud sikongatni… Meg örülni is, ha úgy vesszük...

- Leah megsüketülök, ne sikoltozzál már, mert szétmegy a fejem!- nyafogtam elkeseredetten mert tudtam, hogy holnap csak rosszabb lesz mire teljesen elengedett és rám villantott egy ragyogó mosolyt mire kicsit felengedtem.

- Köszike, korán feküdj le- ölelt meg még egyszer és vinnyogva kiszaladt a szobámból mire elfintorodtam. Én fáradtan dőltem vissza az ágyba és még arra sem vettem a fáradságot, hogy elmenjek lezuhanyozni vagy, hogy átvegyem a pizsimet.
   Az ésszerű dolog az lenne ha egyáltalán tudnám, hogy ki az a One Direction, ha már elmegyek erre a nyamvadt dedikálásra de annyira nem érdekelt mert holnap úgy is megtudom. Tuti, hogy valami marhák, akik kislányoknak játszák a szokásos vinnyogós zenéjüket meg minden baromság.
   Erre a gondolatra még viszolyogtatóbb lett a holnap, de most valahogy nem nagyon érdekelt. Fáradtan csuktam vissza a szememet, de nem akart újra álom jönni a szememre és idegesen forgolódtam a helyemen.
   Önkéntelenül is Erikre gondoltam és arra, hogyan adtam neki egy puszit délután. Visszaemlékeztem a gyönyörű kékeszöld szemére, a dús barna hajára és a kedves mosolyára mire azonnal elmosolyodtam és önkéntelenül lecsukódott a szemem majd újra el tudtam aludni.
   Még nem tudtam, hogy a holnapi nap örök foltot hagy majd a lelkemben...

Chapter Nine

Sudden Adrenaline

Bon jour Ladies!
   Huh nagyon köszönöm a plusz egy feliratkozót és meg szeretném köszönni a kommentjeit is, nagyon sokat jelentenek :) Remélem, hogy mindenki sikeresen átvészelte ezt a hetet és a következőt újult erővel tudja elkezdeni!

Jó olvasást  ;)

Nadia xoxo

- Nem tudom Erik, hogy miért állsz úgy ott, mint egy mártír, de biztos, hogy megvan rá az okod- nevettem ki őt sokatmondóan, amikor végre túl tudtam adni magamat a nyilvános meghökkenésemen, a szerény otthonunk látogatójának az eszméletlen külsejének a firtatását illetőleg. Belenyugodtam, hogy egy ilyen hibátlan külsővel megáldott srácnak biztosan van barátnője, azonban az ittléte idejére szerettem volna ezt elfelejteni!
   Nagy meglepetésemre a srác láthatólag megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd halványan elmosolyodott, ahogyan a somolygós arcomat figyelte. Eddig olyan volt, mintha egy szívdöglesztő szoborrá merevedett volna, amit eddig tetetett türelemmel figyeltem, de most már nem bírtam tovább tartani magamat.
   Nem értettem az előbbi feszengését, hogy miért szégyelli magát előttem annyira, de ahogy már mondtam biztos megvan rá az oka rá, így nem vonhatom kérdőre...

- Jól van már Soph, ne nevess ki- nézett rám aranyosan a gyönyörű kékeszöld szemeivel, mire azonnal egy hatalmasat dobbant a szívem, mert még nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy így lássam.

- Nem nevetlek ki- mondtam védekezőleg, miközben felé nyújtottam egy általam "levadászott" almát a kamrából, de ő fejcsóválva utasította el, mire vállvonogatva kerültem ki. Felültem a konyhapultra, de képtelen voltam levenni a szememet az arcáról, azonban  megkönnyebbülésemre ő sem volt ezzel másképpen. Sokkal könnyebb volt a szemébe nézni, hogy nincs rajta napszemüvege, és számomra kicsit meghittebb volt így...

- Tegnap azt mondtad, hogy szoktál festeni- emlékezett vissza elmélyülten, mire azonnal elvörösödtem, hiszen a jelenléte miatt mindig egy hirtelen agymosáson megyek át, így már nem is nagyon emlékeztem rá, hogy ezt elárultam volna neki, azonban a körülmények ezt megcáfolták. Kényelmetlenül igazítottam a fülem mögé egy hajtincsemet, ami a szemembe lógott, miközben elfordítottam tőle a tekintetemet.
   Hogyhogy emlékszik rá?- kérdeztem magamtól elképedve, hiszen hízelgőnek találtam, hogy ennyit megjegyzett abból a sok marhaságból, amit a jelek szerint elregéltem neki- Egyáltalán miért is mondtam el? Miért lenne kíváncsi az én szerencsétlenkedésemre, amit a családom "nagy örömére" művelek itthon?

- Igen szoktam, de nem nagyon megy- vallottam be zavartan, mire ő cukkolva felhorkant, miközben összefonta a karjait a mellkasán és úgy támasztotta mellettem a konyhapultot. Fél szemmel láttam, hogy az arcomat lesi, azonban én még mindig azon voltam, hogy a hirtelen jött zavaromat palástoljam.
   Az érdekes reakciójának a hatására lassan ugyan, de óvatosan rásandítottam és vártam, hogy mondjon valami kézzelfoghatót is...

- Majd azt inkább én ítélem meg szívem- jelentette ki határozottan- Rendben?

- Tényleg látni szeretnéd?- kérdeztem vissza meglepetten, mire ő sokatmondóan felvonta a szemöldökét és fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat, amibe mondanom sem kell megint igen bele is vörösödtem...

- Tényleg, egyrészt azért is jöttem be- mosolygott rám megnyerően, mire éreztem, hogy a pulzusom hihetetlen gyorsasággal az egekbe szökik, miközben akaratlanul is, de egy széles mosoly szökött az arcomra köszönet gyanánt.

- De ne nevess ki- kértem szégyenkezve, egy gyors gondolatmenet után, mire ő somolyogva esküre emelte a kezét. Én egy ideig ugyan bizalmatlankodtam, azonban, amikor láttam, hogy kezd feltűnni neki a tépelődésem, vonakodva bólintottam egyet. Visszakozva lépcső felé biccentettem, de ő hagyta, hogy én menjek elöl.
   Gyorsan felszaladtam a lépcsőn, de a szobám előtt megint megálltam és fenyegetően pillantottam a mögöttem loholó srác szemébe- De, ha ki mersz nevetni soha többé nem állok veled szóba!

- Ilyen büntetést nem biztos, hogy ki tudnék bírni, szóval biztosra veheted, hogy jósrác leszek!- vihogott engem cukkolva, mire én csak a szememet forgattam, de elkönyveltem magamban a jól irányzott kis rejtett bókot és benyitottam a szobámba.
   Erik nem ragadt le annál, hogy hatalmas romhalmaz van a szobámba, amiért hálás voltam, hanem egyenesen a sarokban álló állvány mellé lépett, amikor követte a tekintetemet. Láttam, hogy óvatosan végignézi mind a két kupacot, amit csoportosítottam, amit én félrebillentett fejjel figyeltem.
   Talán hiba volt megkérni, hogy ne nevessen, mert most nem tudom, hogy igazából mit gondol- gondoltam magamban, az alsó ajkamat rágcsálva, hiszen, ahogyan a látogatónk komoly arcvonásait figyeltem, majdnem agyvérzést kaptam az aggodalomtól.
   Mikor felegyenesedett rögtön zavartan hadarni kezdtem a semmiről.

- Tudom, hogy nagyon rosszak lettek, de már utólag félek belejavítani, mert akkor szerintem a bénázásomat ismerve biztos, hogy el fogom rontani vagy ilyesmi! Akkor, azonban apám nem fog új vásznat venni és akkor nem tudok újat kezdeni, de…- hadartam kétségbeesetten, miközben ő ledobta magát az ágyam szélére és tetetett türelemmel nézett rám, hiszen biztosa halálra idegesíthettem. A rövidke gondolatmenetem után, azonnal elakadt a szavam, ahogyan engem méregetett a szemével, amit ő egy jól irányzott mosollyal nyugtázott.
   Idegesen tördeltem a kezemet és vártam, hogy mit mond, de őszintén szólva nem sok jóra számítottam. Nem ismertem őt olyan régóta, de abban biztos voltam, hogy elég cukkolós egyéniség a maga módján..

- Sophie te nagyon alábecsülöd magadat, mert a képeid csodálatosak- adott egy nagyon tömör választ szemforgatva, mire enyhén felsóhajtottam, hiszen sokkalta trágárabb kritikára számítottam tőle.
   Nem értettem, hogy hogy tudott mindössze egy mondattal megnyugtatni, de minden esetre sikerült neki, mert éreztem, ahogyan a feszítő érzés a mellkasomban felenged, és könnyebben veszek levegőt.

- De akkor sem lettek annyira jók főleg az emberek- kezdtem volna bele egy hosszas replikába- mert nem nagyon tudom élethűen ábrázolni…

- Te ennyire sokat adsz az én véleményemre?- kérdezett valami teljesen mást, belevágva a szavamba, mire én teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan lassan ráncba szalad a homlokom, ahogyan összetalálkozott a tekintetem az ágyamon ücsörgő srácéval, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal fixírozott engem.
   Elgondolkodva huppantam le mellé az ágyamra, miközben ő egy fürkésző tekintet kíséretében várta a válaszomat, de nekem ez elég érthetetlen volt...

- Ami azt illeti... igen- mondtam ki az igazat, mert… rendben, igazából fogalmam sincs, hogy miért voltam valakivel is ilyen nyílt. Általában mindig zárkózott vagyok az idegen emberekkel, nem érzelgősködök marhaságokkal kapcsolatban, azonban ő annyira szuggerált a delejes kékeszöld szemével, hogy akaratlanul is, de kiböktem a választ.
   Láttam, hogy egy halvány féloldalas mosoly játszadozik a szája szélén, de nem tudtam, hogy miért akar mindenképpen szenvtelen arcot vágni.

- Pedig az én véleményem nem sokat ér- húzta el a száját, megakadályozva, hogy elmosolyodjon, mire éreztem, hogy bátorítóan elmosolyodom. Őszintén szólva tetszett a jelenet, miszerint végre nem én vagyok az, aki kisebbségi komplexussal küzd a másik mellett, így örömmel hagytam, hogy a szám szélesre húzódjon...

- Ahogy látom te is nagyon lenézed magadat. Nekem igenis fontos a véleményed, biztosan rengeteg ember hallgat rád, többek között én is- jelentettem ki határozottan, mire ő diadalittasan mosolyra húzta a száját, miközben vigyorogva vonta fel a szemöldökét. Először nem értettem, hogy miért vigyorog, mint a vadalma, de végül leesett, hogy kicsit érzelmes mondatot böktem ki az előbb, mire ijedten kaptam a szám elé a kezemet.
  Meg kéne tanulnom befogni a hatalmas számat és igyekeznem kéne, hogy kevésbé legyek hiszékeny!- dorgáltam magamat szégyenkezve, miközben zavartan figyeltem, ahogyan a mellettem ülő srác halkan kuncog az orra alatt.

- Hát... mindenesetre köszönöm a dicséretet Soph!- incselkedett kajánul mosolyogva, mire kissé sértetten összevontam a szemöldökeimet- Biztosan remek színész lenne belőlem...

- Ezt akartad velem kimondatni, mi?- kérdeztem kislányos dühvel összefonva a kezeimet a mellkasomon, mire ő csak pimaszul mosolygott. Éreztem, ahogyan egy pillanatra elakad a lélegzetem a szemkápráztató mosolya láttán, de mivel nem akartam eltántorodni az eredeti témától, igyekeztem komor arcot varázsolni a vonásaimra...

- Talán- húzogatta a szemöldökét sejtelmesen mire mérgesen horkantottam fel, miközben kibontottam a karjaimat. Már lendítettem is az egyik kezemet, hogy odasózok egyet a helyes kis arcára, mire ő nevetve elkapta a kezemet és összekulcsolta körülötte az ujjait. Egy pillanatra megdöbbentem a cselkedete látán, azonban a szemtelen mivolta jobban felkavart mintsem, hogy annyiban hagyjam a dolgot.
   Fortyogva próbáltam lefeszíteni a kezét a karomról, azonban erre csak azt kaptam válaszul, hogy megfogta a másik kezemet is. Mérgesen néztem a kuncogó arcára és mindenáron azon voltam, hogy kiszabadítsam a végtagjaimat, azonban ő nem engedett el engem. Eddig is roppantul dühös voltam, de ettől a gyerekes verekedéstől csak még jobban felment bennem a pumpa, és elhatároztam, hogy semmiképp sem hagyom magamat.
   Ő azonban hirtelen egy kézzel összefogta az ujjaival mind a két karomat, és a szabad kezével elkezdett csikizni - vagy bökdösni, kinek, hogy tetszik - mire önkéntelenül is, de hangosan elnevettem magamat, hiszen ez volt az egyetlen olyan dolog, amivel engem ki lehetett vonni a forgalomból. Szerencsére eddig ezt csak kevesen tudták, azonban, ahogyan a diadalittas vonásait figyeltem, tudtam, hogy kár volt így leleplezni magamat.
   Nevetve igyekeztem elhúzódni tőle, de tudtam, hogy ellene semmi esélyem sincsen. Fájt a hasam a hirtelen vihogástól és kényelmetlenül nehezemre esett lélegezni, de annak ellenére még mindig röhögtem, pedig legszívesebben felpofoztam volna az engem kínzó srácot, aki velem ellentétben remekül szórakozott a tehetetlenségemet látva.
   A szenvedésem közepette sikerült neki ledöntenie engem az ágyra, amit nem szívesen hagytam, azonban egy ilyen pankrációszerű bunyóban, gondolom erre nem voltak külön szabályok írva. Mosolyogva nézett le rám, amikor úgy ítélte meg, hogy végleg legyűrt, hiszen már egy jó ideje teljesen harcképtelenné tett.

- Feladod?- kérdezte, amikor hála Istennek abbahagyta a "kínzást".

- Egy dög vagy Erik- vihogtam pihegve nevetgélve, hiszen a hasam még mindig hasogatott a hahotázásomtól, de már nem kifejezetten foglalkoztatott. Annak ellenére, hogy megadásra kényszerített, még mindig azon voltam, hogy kiszabadítsam a kezemet az övéből, hogy visszaadjam a kölcsönt. Sajnálatomra, azonban neki meg sem kottyant a gyenge próbálkozásom, miközben heherészve megforgatta a szemeit.
   Kuncogva néztem a mosolygós arcát, amitől mindig a fellegekben jártam, ahogy most is. Legszívesebben meg sem mozdulnék, még ezt a tortúrát is bevállalnám még egyszer, ha csak egy perccel is tovább nézhetem a szívdöglesztő mosolyát.
   Belenéztem abba a gyönyörű kékeszöld szempárba és somolyogva tanulmányoztam az arcát, miközben valahol teljesen máshol jártak a gondolataim...

- Köszi virágszál- vigyorgott örömmámorban úszva- sokan mondták már, de a te szádból felemelő volt ezeket a gyöngyöző szavakat hallani!

- Te tényleg bolond vagy- nevettem fel megint, de ő csak zavartalanul mosolygott rám.

- Akkor nyertem?- kérdezte kicsivel később bizonytalanul, mire csak vihogva a szememet forgattam, hiszen tudtam, hogy csak megint velem akarja kimondatni az egyértelmű ténymegállapításait.

- Nyertél, de egy lány ellen nem volt valami nehéz- nyújtottam rá a nyelvemet durcásan, mire megint felkuncogott és végre hajlandó volt elengedni a kezeimet, aminek hatására megkönnyebbülten emeltem égnek a tekintetemet. Bevallom, kicsit fájt az eddigi szorítása, de mivel tudtam, hogy egyáltalán nem akart vele rosszat nem álltam le akadékoskodni miatta.
   Azonban hatalmas meglepetésemre a végtagom helyett lazán a csípőmre helyezte a kezeit, azonban láttam, hogy fél szemmel végig a reakciómat figyelte. Nekem nyomban lefagyott az arcomról a mosoly és félénken, kissé ijedten pillantgattam a még mindig somolygó arcú, felettem lévő srácra. Éreztem, ahogyan kedvesen megsimítja az oldalamat, mintha csak nyugtatni akarna, hogy nem akar semmi rosszat, azonban kivételesen nem tudtam hinni neki. Fogalmam sem volt, hogy mit akarhat csinálni, de volt egy olyan érzésem, hogy nem lenne helyes.
   Vártam, hogy mondjon valamit, de hosszadalmas időtartamig csak egymást néztük. Egymás szemébe nézve figyeltük egymást, miközben hagytam, hogy a kezei egyre feljebb vándoroljanak az oldalamon, ami bevallom még nem utalt rosszra, így nem löktem el az ujjait. Különben sem éreztem, hogy fecsegnünk kéne valami marhaságról, így egy halvány mosoly kíséretében várakozásteljesen figyeltem, hogy mire készül.
   Megint elmélyedtem a szemeinek a gyönyörűségében és éreztem, ahogyan gyengéden átkulcsolja az ujjaival az enyémeket, mire akaratlanul is, de megrezzent a karom. Azonban őt látszólag nem nagyon zavarta a bizonytalanságom, sőt, úgy tűnt mintha egyenesen szórakoztatta volna a téten félelmem. Szabad kezével még mindig az ujjaimat fogta az övével, miközben a másikkal óvatosan végigsimított az arcomon, ami a csípőmtől már egészen addig jutott fel, mire önkéntelenül is, de elmosolyodtam.Láttam, hogy ahogyan egyre több bátorságot mutatok, Erik egyre bátrabban érintkezik velem, miközben nyugtatólag mosolygott rám, hogy bebiztosítsa magának a türelmemet.
   Miután figyelmesen kisöpörte a szemembe lógó hajamat, sietősen az órára pillantottam, hogy tudjam mikor jönnek a szüleim és Leah, mert őszintén szólva nem akartam, hogy meglepjenek minket... főleg nem ilyen félréthegtő helyzetben. A srác értetlenkedve követte a tekintetemet, majd hirtelen szitkozódva elengedett és lekászálódott az ágyamról.

- Bocsi Soph, de nekem most muszáj mennem - mondta sajnálkozva, miközben bocsánatkérően elhúzta a száját, mire bizonytalanul tornáztam magamat ülőhelyzetbe.
   Azonban, mivel nem adott semmilyen kézenfekvőbb választ kérdő tekintettel tápászkodtam fel mellé, amit ő feszengve figyelt. Éreztem, hogy összeszorult a torkom, de igyekeztem nyugalmat erőltetni az arcomra mielőtt elszúrnám, amire eddig mentünk.

- De ugye nem én ijesztettelek el?- kérdeztem suttogva, miközben szégyenkezve lesimítottam az égnek meredő hajamat, amikor leesett, hogy mit is csináltunk az előbb. Eddig el sem jutott az agyamig, hogy mit engedtem meg egy majdnem teljesen idegen srácnak, azonban valahogy nem éreztem, hogy meg kellene bánnom.
   Láttam, hogy először nem esik le neki, hogy mire gondolok, de pillanatokon belül tanúja lehettem a nagy megvilágosodásának. Zavartan elmosolyodott, majd kínjában felnevetve csóválta meg a fejét, miközben én lesütöttem a szemeimet, mert el kellett, hogy ismerjem magamban, hogy ennél zavarbaejtőbb helyzetben még soha életemben nem volt részem!

- Nem-nem dehogy aranyom, csak... nekem sajnos tényleg mennem kell.

- Egyáltalán nem baj, megértelek. Örülök, hogy elkísértél és megkínoztál- próbálkoztam egy lódító félmosollyal, mire halkan felkuncogott, de mintha láttam volna, hogy ő is szívesebben maradt volna még velem...
   Kicsit csalódott voltam ugyan, hogy ilyen hamar elmegy, de nem mondhattam neki, hogy maradnia kell, mert elég nyomulósnak is hangzott volna! Nem várhattam el azt sem, hogy velem töltse az egész délutánt, hiszen még alig ismertünk egymást. Ennek ellenére mégis majdnem történt valami, amit lehet, hogy később nagyon megbántunk volna mind a ketten... és nagyon reméltem, hogy tényleg nem én szúrtam el mindent.
   Miután mindketten összeszedtük magunkat, lementünk a lépcsőn és megvártam az előszobában, amíg visszaveszi a pulcsiját, amit még a szégyenkezésem ellenére értetlenkedve figyeltem. Halkan meg is jegyeztem, hogy nem kifejezetten értem, hogy mire jó ezt a maskaraszerűség, de ő csak égnek emelt tekintettel hagyta rám a bogaras dolgainak a válaszadását.
   Végül, amikor rendbe szedte a külsejét, kikísértem a kapuig, ahol egy nagy sóhaj kíséretében fordult velem szembe. Kicsit tartottam tőle, hogy most meg fogom kapni azt a tipikus "maradjunk barátok" féle szövegelést, azonban, amikor elmosolyodott nyomban megkönnyebbülten fújtam egyet. Éreztem ahogyan megint meglódul a szívem a szemkápráztató mosolya láttán, majd végül nagy-sokára én is a szemébe néztem, miközben ő feldobta a kapucniját a fejére. 

- Holnap is elém tudsz jönni?- kérdeztem félénken reménykedve, mire ő egy perc gondolkozás bágyadtan elhúzta a száját.

- Sajnálom gyönyörűm, de holnap dolgom van- mondta bocsánatkérő hangon, mire szomorkásan felsóhajtottam, majd biccentettem egyet. Erre sem szabad azt mondanom, hogy elkenődtem, mert nem csak velem tölti az idejét!- figyelmeztettem magamat, miközben zavartan kaparásztam a körömágyamat- Neki is van élete és nem várhatok el tőle bizonyos dolgokat főleg úgy, hogy még tényleg nem ismerjük egymást eléggé...
   Végig engem fixírozott a szemével, miközben ezen agyaltam, mire én megint csak felsóhajtottam és szomorúan karoltam át a saját derekamat, leküzdve a késztetést, hogy a nyakába vessem magamat.

- Nem baj, de tényleg ígérd meg, hogy még találkozunk- próbáltam megint ígérgettetni vele, mire láttam, hogy halványan elmosolyodik, miközben észrevétlenül közelebb lépett hozzám. Kedvesen lefejtette a csípőmről a kezeimet, amit értetlenül követtem figyelemmel, hiszen nem kifejezetten értettem, hogy mit akar már megint a karjaimmal.
   Végül, ő teljes lelki nyugalommal helyezte a derekamra az egyik kezét, pont, mint percekkel ezelőtt a szobámban, mire egy nagyot nyeltem, hogy visszafojtsam a feltörni készülő örömsikolyomat.

- Megígérem Soph... mint már mondtam hogy nem hagynám annyiban a kettőnk dolgát- mosolygott rám megnyerően, mire pironkodva, lassan, de bólintottam egyet, hiszen a nagy boldogságtól amúgy is csak makogni tudnék.
   Kicsit elbizonytalanodtam, hogy hogyan köszönjek el tőle, majd végül mindegy-mindegy alapon megvontam a vállamat, miközben igyekeztem valami hatásos csattanót kiagyalni. Mivel kevés romantikus filmet néztem eddig az ösztöneimre hagyatkozva még közelebb nyomakodtam hozzá, majd nyomtam egy cuppanós puszit a szája mellé, bár őszintén szólva kicsit elidőztem az arca közelében.
  Fél szemmel láttam, hogy elképedve néz rám, én azonban a hirtelen bátorságomtól elmosolyodtam, és a fülem mögé söpörtem egy kósza hajtincsemet.

- Akkor... ahogy mondtad, majd találkozunk- mosolyogtam rá pimaszul, majd fogtam magamat lazán visszasétáltam a házba. Az ajtóból még reménykedve visszanéztem és láttam, hogy még mindig somolyogva bámul utánam, miközben feltolja a napszemüvegét az orrára. Láttam rajta, hogy tényleg nagyon meghökkentettem a váratlan elhatározásomtól, azonban a jelek szerint nem nagyon bánta, hogy most az egyszer én vettem a kezembe az irányítást.
   Intettem neki és megvártam, amíg becsukja maga után a kaput és gyors léptekkel elindul az utcán. Amikor eltűnt a szemem elől, bementem a házba, azonban szinte alig álltam már a lábamon. A nagy és váratlan örömömben felsikkantottam és belemosolyogtam a tenyerembe, miközben nem tudtam megszabadulni a gondolattól, hogy én most tényleg szerelembe estem...

Chapter Eight

Good News

Hello readers!
Remélem, hogy mindenkinek jól telt a hétvége és újult erővel lát hozzá a hétnek :)
   Oké én személyszerint kivagyok, de ez mellékes de írásra mindig hagyok időt...

Jó olvasást!!

Nadia xoxo

PS: Komizni ér és használjátok a tetszik nem tetszik gombokat alul!

- Busszal menjünk vagy gyalog?- kérdeztem csak úgy mellékesen Eriktől, amikor elértük a zsúfolt buszmegállót, amihez általában mindig kedvetlenül érek oda a mogorva buszsofőr lehangoló pillantásai végett. Fogalmam sem volt, hogy mivel bosszanthattam fel még anno azt a vén tuskót, de szinte üvölt róla, hogy valamiért nem kedvel engem!
   Eddig kicsattanó örömmel sétáltam álmaim sráca mellett, amikor kezdtem komolyan felfogni, hogy ténylegesen hozzám jött! Ugyan a beszélgetésünk közben szinte alig figyeltem arra, hogy mit kotyogok, mégis teljesen oda meg vissza voltam, amiért végre tényleg vele lehetek, annak ellenére, hogy még csak tegnap találkoztunk. Fogalmam sem volt, hogy hogyan zárhattam a szívembe valakit ilyen gyorsan, de nem kifejezetten ez foglalkoztatott a leginkább. Bevallom, a hirtelen felbukkanása kicsit kellemetlen volt számomra, de mostanra a kis zavarom szinte teljesen elpárolgott!
   Láttam, hogy a napszemüvege mögül "felméri a terepet" a kérdésem hallatán, majd mosolyogva rám nézett, amitől, mint mindig, most is teljesen elaléltam...

- Én szívesebben mennék gyalog. Így is közel laktok így el kéne nyújtani kicsit az időt- mondta elgondolkozva, mire úgy éreztem, mintha egy triplaszaltót dobott volna a gyomrom, elvörösödtem és csak zavartan bólintani tudtam.
   Nem akartam azonban egész úton néma lenni, mert akkor teljesen kiábrándulna belőlem... már, ha egyáltalán akar tőlem valamit.

- Hogy, hogy nem jöttek veled a többiek?- kérdeztem, ami legelőször az eszembe jutott, csak, hogy mondjak valamit, azonban jelek szerint jobb lett volna, ha inkább mégis csöndben maradok. Szorogngva figyeltem a szemem sarkából, ahogyan lefagyott az arcáról a mosoly és unottan baktatott mellettem, miközben zsebre tette az ökölbe szorított kezeit.
   Ezt most nem kellett volna megkérdeznem?- kérdeztem magamtól aggodalmasan, bár nem sok híja volt, hogy hangosan is feltegyem. Félénken néztem fel rá, és vártam valami reakcióra, hogy nem rontottam-e el a kedvét teljesen.

- Hát, az igazat megvallva, nem nagyon örültek neki, hogy eljöttem- horkant fel kelletlenül mire értetlenkedve néztem rá.

- Miért nem?- kérdeztem gyorsan, de máris megbántam, mert ő még furcsállóbban rám emelte a tekintetét, mint eddig, mire a szám elé kaptam a kezemet- Ne haragudj. Nem akartalak faggatni- sütöttem le a szememet hadarva, mire ő békülékenyen megsimította a karomat, amitől szégyenkezve rezzentem össze. Fél szemmel láttam, hogy egy kicsit felderül az arca a tré reakcióm láttán, de én nem szóltam semmit, csak izgatottan vártam, hogy mondjon valami kézenfekvőt.

- Egyáltalán nem faggatsz Soph. Néha úgy érzem, hogy csak veled tudok normálisan beszélgetni- sóhajtott meggyötörten, annak ellenére, hogy eddig jól szórakozott a bénázásomon, mire kérdőn néztem rá.
   Elhessegettem a gondolatot, miszerint ez egy burkolt bók volt, mert más gondoltam ütött szöget a fejemben. Valamire ráébresztett a mondata...

- Csak nem vesztél össze a barátaiddal csak azért, hogy ide jöhess?- kérdeztem ijedten rágva a szám szélét, mire lomhán a szemembe nézett. Halványan bólintott, jelezve, hogy ez történt, mire akaratlanul is, de mérgesen néztem rá. Nem értettem a hirtelen haragomat, de kimondtam mit gondolok- Kérlek, ne vessz össze a barátaiddal miattam! Nyugodtan maradhattál volna velük is... nem akarom, hogy bűntudatod legyen emiatt!

- Ha nem jövök, akkor most sírva mennél haza- jegyezte meg hirtelen jött pimaszsággal, mire nyomban égni kezdett az arcom, azonban megkockáztattam egy szidalmazó pillantást, ami szerintem elég jól sikerült is, már, ha azt figyelem, hogy bocsánatkérően felemelte a kezeit, mondva, hogy nem úgy gondolta, ahogyan.
   Ebben a pár percben többet szégyenkeztem, mint az eddigi éveimben összesen, de nem kifejezetten zavartattam magamat miatta, hanem igyekeztem átgondolni a dolgokat. Félénken tördeltem a kezeimet, mert nem tudtam, hogy erre most mit is kéne mondanom, miközben azért korbácsoltam magamat, hogy ő az egyetlen, aki mindig zavarba tud hozni..

- Akkor se vessz össze a fiúkkal!

- Csökönyös lány vagy... de ha neked jobb lesz tőle a kedved, akkor megígérem- mondta unottan forgatva meg a szemeit mire bizonytalanul rá emeltem a tekintetemet.

- Csak bűntudatom van miatta- mondtam halkan, mire válaszul elmosolyodott. A szívem a torkomban dobogott, de nem tudtam levenni róla a szememet, hiszen ez járt a gondolataimban egész tegnap este és ma délelőtt is. Annyira aranyos így, és ezt még én is teljesen őszintén mondom...

- Ne legyen kiscsillag! Én döntöm el, hogy látni akarlak-e vagy nem, de én az előbbinél maradtam és nagyon jól tettem- mondta egy határozott félmosoly kíséretében, miközben zsebre vágta a kezeit, amit zavartan figyeltem. Láttam rajta, hogy kifejezetten elégedett azzal, amit mondott, szóval nem akartam elrontani az összképet azzal, ha tovább húzom az idegeit.
   Félénken elmosolyodtam és tudtam, hogy ő lezártnak tekinti ezt a témát, így tudtam, hogy másra kell tereljem a beszélgetést...

- Egyébként, te mindig így öltözködsz?- kíváncsiskodtam.

- Nem- adott egy nagyon tömör választ nevetve, de én kielégültem azzal is, hogy egyáltalán válaszolt egy ilyen tolakodó kérdésre. Én sem szeretem, ha beleszólnak az öltözködésembe, de a kíváncsiságom a tolerancia minden formáját eltaszította maga mellől, így megint szólásra nyitottam a számat.

- De nem kényelmetlen?

- Te mindig ilyen kíváncsi vagy?- kérdezett vissza pofátlanul, miközben hangosan felnevetett mire én is félénken elnevettem magamat.

- Általában, de ez tény- rötyögtem pironkodva, mire rám villantott egy amolyan fogcsillogtatós mosolyt, mire fejcsóválva fordítottam el tőle a fejemet, mielőtt még eltaláltam volta vörösödni.
  Szomorúan vettem észre, hogy hamarosan itt van a mi utcánk. Őszintén szólva inkább tölteném az egész napomat ezzel a sráccal! Kedvetlenül felsóhajtottam és nem volt többet kedvem megszólalni.
   Mikor elértük az utcasarkot Erik nem állt meg, hanem teljes lelki nyugalommal ment tovább, ami eléggé meghökkentette az eddigi csalódott érzésekkel viaskodó jómagamat. Szó szerint lemerevedtem a meglepetéstől, így utána kellett futnom, mert eléggé lemaradtam, hiszen ő a hosszú lábainak köszönhetően elég gyorsan haladt előre. Mikor a házunk elé értünk megálltam ő meg gyorsan végigmérte, majd mosolyogva nézett rám.

- Szép házatok van- mosolygott rám illedelmesen.

- Köszi- rebegtem zavartan és kinyitottam a kapunkat, majd én is végignéztem a házunkon és akkor jutott eszembe, hogy egyedül leszek. Egy ideig csak toporogtam és azon gondolkoztam, hogy vajon mi lenne a reakciója a hirtelen ötletemre. Szorgosan kényszerítenem kellett a tüdőmet, hogy fogadja be a szükséges oxigént, hacsak nem akarok elájulni előtte. Mit szólna ha megkérdezném, hogy...?
   Nem tudom, hogy honnan vettem elég bátorságot, de felé fordultam és bizonytalanul elmosolyodtam.

- Nem akarsz esetleg bejönni?- kérdeztem igen félénk hangon mire láttam, hogy elgondolkodott. Azt hittem, hogy megrázza a fejét és megint ott fog hagyni, mint tegnap, de így nagy meglepődtem, amikor még szélesebben mosolygott és bólintott.
   Mosolyogva mentem be a kapun és örömmel hallottam, hogy jön utánam. Ugyan nem lehettem benne teljesen biztos, de mivel még egy márkás tornacipő is megnyikordul a mostohaanyám által választott gumiszőnyegen az ajtó előtt, tudhattam, hogy a nyomomban van. Zavartan igyekeztem kinyitottam a bejárati ajtónkat, ami remegő kézzel nem épp egy könnyű feladat, főleg akkor, ha egy eszméletlen srác áll melletted és magadon érzed a tekintetét.
   Végül diadalittasan nyomtam le a kilincset, miután megszenvedtem az ajtóval, majd az előszobában lerúgtam a cipőmet és levettem a dzsekimet.

- Éhes vagy?- kérdeztem udvariasan, mert éreztem, hogy én el fogok ájulni, ha nem eszek valamit, így mondhatni inkább saját célból kérdeztem, de mindegy is...

  Ő elmosolyodott majd blazíran megvonta a vállát.

- Annyira nem, de eszek veled, ha akarod.

   Egy ideig kutakodtam a hűtőben, de nem találtam semmi ehetőt sem mire homlokráncolva gondolkoztam el, miközben a szememet unottan legeltettem a konyhán. Kisvártatva inkább reménykedve visszatekintettem a hűtőbe hátha varázslatos módom teleportálás segítségével került volna bele némi táplálék... 

- Tudod mi lenne jó?- kérdeztem ingerülten, a fejemet a hűtőbe dugva.

- Na mi?- kérdezett vissza mosolyogva, mire halkan elnevettem magamat, de nem válaszoltam azonnal. Egy ideig még tovább kutakodtam, sajnos azonban teljesen eredménytelenül.

- Az, ha lenne itthon valami kaja.

- Az tényleg nem lenne hátrány- nevetett fel ő is és akkor vettem észre, hogy még mindig kapucniban áll meg napszemüvegben. Mint már mondtam, teljes bizonyossággal mondhatom, hogy szívdöglesztő látványt nyújt számomra, azonban szerintem elég kényelmetlen, főleg ha azt nézzük, hogy idebent azért sokkal jobb az idő, mint odakint.
   Kérdőn voltam fel a a szemöldökömet a látottakra és csípőre tett kézzel mértem őt végig...

- Nyugodtan leveheted a pulcsidat, mert idebent biztos, hogy nem leszel náthás, ha ettől tartasz. És van egy olyan furcsa érzésem, hogy a nap sem tűz olyan elviselhetetlen módon- jegyeztem meg piszkálódóan, egy széles mosoly kíséretében, mire ő az ajkába harapott.
   Láttam, hogy hezitál, amit nem kifejezetten értettem. Természetesen előnyben részesítettem, ha egy srác nincselszállvamagától és néha zavarba lehet hozni, azonban soha nem gondoltam, hogy valaha én fogom ezt megtenni mással.
   Értetlenkedve néztem rá, majd bátorítóan rá mosolyogtam, bár nem értettem, hogy ezen mit kell annyit tépelődni. Láttam, hogy a mosolyomtól ellágyulnak az arcvonásai és mindegy-mindegy alapon megvonta a vállát. Én is megvontam a vállamat válaszul - ha ez elég meggyőző - miközben bementem a kamrába abban a reményben, hogy találok valami ehető dolgot.
   Mikor kiléptem pár almával a kezemben, nagy meglepetésemre megfogadta a tanácsomat és levette a pulcsiját és a napszemüvegét és zsebre tett kézzel meredt rám, amikor látta, hogy meghökkenve húzom össze a szemöldökömet. Nem értettem, hogy miért néz rám annyira feszengve, hiszen szívszaggatóan helyes volt, ami annyit jelentett, hogy biztos, hogy nem nekem szánta őt az ég.
   A kócos barna haja a "most keltem fel" stílust adta vissza, amit minden divatmagazin címlapján lévő férfimodell megirigyelne, annak ellenére, hogy tudtam, hogy a fiúk erre mindig külön időt szentelnek. Az öltözéke is ugyanazt a hanyagságot tükrözte, mint a frizurája, bár fogalmam sem volt, hogy hogyan nézhet ki mégis tökéletes úriembernek mellette. Az arcára külön figyelmet szenteltem, amitől egyszerűen a lélegzetem is elállt, hiszen nála jóképőbb srác még soha életemben nem állt velem szóba! Ahogyan távolról kivettem, kékeszöld szeme volt, aminek a színétől egyszerre döbbentem meg és ámultam el, hiszen ilyen szép szempárral még életemben nem akadtam össze.
   Láttam, hogy zavarba hoztam a nyilvános bámulásommal, de egyszerűen nem tudott zavarni. A szégyenkezését nem is igyekezett leplezni, hanem szinte idegesen figyelte minden egyes reakciómat, mintha nem venné észre, hogy milyen hatással van rám. Egyszerűen képtelen voltam elkapni róla a tekintetemet, hiába tudtam, hogy biztosan teljesen lejáratom ezzel magamat... egyszerűen nem érdekelt, csak életemben először egy ilyen színszaggató külsejű srác figyelmében akartam sütkérezni, aki biztosan sosem lehet az enyém!
  Hirtelen azonban eszembe jutott, hogy valahol már láttam ezt a helyes arcot... biztos voltam már benne, hogy láttam, azonban, ahogyan megint elmerültem a szemeinek a tanulmányozásában képtelen voltam értelmes gondolatokat kipréselni magamból...