Chapter Fourteen

The Passage of Time

Dear Readers!

Remélem mindenkinek kellemesen teltek a sulis napok és ezúttal szeretnék minden egyes erre járónak kellemes nyári szünetet kívánni, sok pihenéssel és szórakozással! Meg szeretném köszönni az előző fejezethez érkezett kommentet annak a kedves olvasómnak aki írt nekem pár sort! Nagyon szépen köszönöm és remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszésedet ahogyan remélem másoknak is! Kérlek komizzatok mert minden bloggernek és bloggerinának az a legszebb meglepetés :)

Jó olvasást, és még egyszer mindenkinek kellemes szünetet!

Nadia xoxo

   Miután Susan feladta, hogy akármit is kiszedjen belőlem, felsegített az emeletre. Tudtam, hogy majd Leaht fogja kifaggatni a történtekről, aki jó kislány lévén mindent el fog mondani neki, hiszen köztük nagyon jó az a bizonyos anya-lánya kapcsolat, amit mindig is irigyeltem tőlük. Azonban valahogy ez most nem foglalkoztatott annyira mint általában... valahogy minden olyan fájdalmas és üres...
   Gyötrelmekkel küszködve dőltem le az ágyra, majd a fejemet a párnámba temettem és zokogtam.  Nem is vártam magamtól mást. Olyan ostobának és naivnak érzem magamat a történtek után, hogy biztos vagyok benne, hogy tükör elé se merek állni egy jó darabig, bár nem is nagyon terveztem.
   Amit, lent mondtam arra a szemétre azt tényleg szívből mondtam. Utáltam ezt a Louis Tomlinsont, aki hamis reményeket ébresztett bennem és úgy gondolta, hogy velem simán csalhatja a barátnőjét. Nem vagyok holmi cafka, akivel eljátszadozhat aztán meg eltűnik.
   A sírógörcs csak nem akart befejeződni és úgy tűnt, hogy a sírótartály kimeríthetetlen készlettel rendelkezik. A könnycsatornáimat folyamatosan erőltettem és olyan mérhetetlen fájdalom telepedett a szívemre, amit szavakkal nem is tudnék leírni.
   Olyan, mintha egy tőrt döftek volna a mellkasomban és ráadásnak még jól meg is forgatnák benne, ezzel kínozva a bensőmet. A legjobb jelző ebben a pillanatban önmagamra, a szánalmas jelző...
   Ilyennek még én sem és a családom sem látott engem bár senkit sem szeretnék megijeszteni azonban a gyötrelem felhőként homályosítja el az életem egét nem sok jót ígérve eltakarva a fénylő és boldogságot nyújtó napot.

   Már fájt a mellkasom a sok sírástól és tudtam, hogy az az Erik Williams többet soha nem fog elém jönni a kávézóhoz kapucniban és napszemüvegben. Nem fog többet rám mosolyogni, úgy, ahogyan régen és nem fog többet bejönni hozzánk úgy ahogy azelőtt.  Akibe én szerelmes voltam, azt eltiporta a hazugság árnya és egy idegen srác, Louis Tomlinson.
   Már csak úgy láthatom, mint a One Direction egyik énekese a tökéletes, a csodálatos híresség, akiért minden lány odavan, és, akit egy magamfajta lány soha nem tudna elnyerni.
Még jobban sírtam ezektől a gondolatoktól, hogy eltűnt a srác, akit szerettem.
   Mit nem adnék ha nem létezne semmilyen Louis Tomlinson csak Erik Williams, aki egyedülálló, aki engem szeret és, aki holnapután ott várna engem a kávézó előtt. De tudtam, hogy kár hamis reményeket ébresztenem magamban...
   Akit szerettem az nem létezik és még, ha úgy akarnám beállítani magamnak, hogy mindezt csak álmodtam úgy is hatalmas üresség tátongana a szívemben. A történtek kicsit emlékeztettek azokra a napokra, amikor elvesztettem az édesanyámat. Az is örök nyomot hagyott bennem, ahogyan ez is...
    Ez olyan minthogy, ha egy üveg összetörik ugyan össze lehet ragasztani, de repedések mindig lesznek benne. Ilyen az én lelkem... Darabokra van szaggatva, mint egy régi rongybaba, ami soha többé nem lesz ép senkiért és semmiért.
    Tudom, hogy a legjobb az lenne ha megpróbálnék továbblépni... Azonban életem szerelmének éreztem ezt a srácot aki becsapott, eltiport és összetört! Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondott de gyűlölöm, hogy szeretem...!
   Senki nem mert bejönni hozzám, nagy békességemre most kivételesen még Leah is békén hagyott, aki általánosságban azonnal bejött volna a lelkemet ápolgatni. Nem tudom, hogy meddig sírhattam, mert nem láttam semmit, ahogy besötétedett és gyenge voltam villany felkapcsolni.  Azt sem tudom, hogy mikor zuhantam öntudatlanságba, de az alvás sem nyomta el teljesen a fájdalmamat. Mintha érzéstelenítenének, alszol, és mégis fáj. Álmomban sem hagytak nyugodni a dolgok azonban ezek már csak részletkérdések...

×××

   Mikor felébredtem láttam, hogy reggel hatot mutat az óra, amin kicsit meglepődtem, de az utóbbi időben teljesen elvesztettem az időérzékemet. Teljesen össze voltam zavarodva és kótyagos fejjel ültem fel és álmosan feloltottam a villanyt majd felsóhajtottam és kikászálódtam az ágyból.
   Mikor félig-meddig sikeresen felálltam lekullogtam a lépcsőn és nagy meglepetésemre apámat pillantottam meg a nappaliban.
Tényleg meglepődtem mivel apám, már ahogy eddig ismertem, nem nagyon szeret korán kelni így nem értettem, hogy ő miért nem pihen. Miközben így elmerengtem rám emelte a tekintetét, de kis ideig nem szólt semmit.

- Meddig aludtam?- kérdeztem halkan, a szememet dörzsölgetve mire apám mintha csak szívességet tenne, rápillantott a karórájára.
Olyan furcsa volt minden mozdulata... valahogy olyan volt mintha aggódna, vagy nem is tudom...
Meg lehet érteni az újonnan előjött értetlenségeket, hiszen nem szoktam apámon felfedezni kedves gesztusokat, se semmilyen pozitív jelenséget.

- Átaludtál egy egész napot Sophia- dörmögte félbe szakítva a gondolatmenetemet mire biccentettem majd visszabotorkáltam a szobámba.
   Fájt, hogy apám csak így félvállról veszi a szenvedésemet, de legalább tudtam, hogy milyen nap van ma... A szobámban újra az ágyara dőltem és hagytam, hogy megint legyűrjön a sírhatnékom.

           ×××            
Pár nap múlva

   A sírós szememet törölgetve álltam a tükröm előtt. Már lassan egy hete, hogy megtudtam Erikről, vagyis jobban mondva, Louisról az igazat, de még mindig mérgezett tüskeként sanyargatta ez a gondolat szívemet.

   Nem hagyott nyugodni a gondolat és valahogy sosem tudtam elterelni róla a gondolataimat pedig nagyon is szerettem volna. Magamat ismerve még egy ideig dagonyázok majd az önsajnálatban.

   Susannak már dolgozni kell járnia, Leah-nek is véget ért a tavaszi szünete a gimiben és apám is keményen dolgozott reggeltől estig. Apámon kívül mindkét családtagom szívszaggatva hagyott otthon egyedül, de én biztattam őket, hogy minden rendben és nyugodtan hagyhatnak egyedül.
   Negatívum volt, hogy apám nem volt hajlandó magántanárt hívni, amíg ilyen rossz állapotban vagyok. Nem is hazudtolta meg magát, mert rögtön hozzá is tette, hogy felesleges lenne fizetni ha folyamatosan bőgök. Éljen a szerető család!
   A mai nap is úgy indult, hogy mindhárman elmentek otthonról én meg nem mehettem sehová sem. Susan leszervezte Hannah néninél, hogy egy ideig ne kelljen mennem dolgozni így én tehetetlenül üldögéltem otthon és a tavalyi tankönyveimet néztem át vagy sírdogáltam egy kicsit mint ahogyan eddig is.
   Szöget ütött ugyan a fejemben, hogy most már ez így nem mehet tovább!
   El tudtam képzelni, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek mindenki szemében, hogy maga alá gyűrnek a problémáim. Fogadok, hogy egy lány sem szenvedett ennyit még ilyen súlyos szerelmi bánat miatt sem. Nekem is meg kéne tanulnom továbblépni, amit már annyiszor mondtak nekem anya halálakor is.
"Ne gondolj rá és túl leszel rajta... minden rendben lesz csak próbálj meg megnyugodni és foglald le a gondolataidat!''- mondogatta mindig mindenki a számukra igen kézenfekvő utasítást amit mindig szipogva próbáltam megfogadni.
   Azonban megtanultam, hogy könnyű az ilyet mondani de ha belecsöppensz a szenvedések tengerébe akkor ott biztosan belefulladsz. Nincs menekvés amikor legyűrnek a gondolataid és nem tudsz szabadulni az emléktől...
   De tudtam, hogy most már erősnek kéne lennem. Nekem kéne a legjobban tudnom, hogy hogyan is kéne túltenni magadat az efféle szenvedéseken hiszen én már sok pofont kaptam az élettől, amikkel már éppen ideje lenne megbékélnem.
   Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben miközben a szobámban gondolkoztam, amikor csöngettek az ajtón. Hirtelen meglepetésemben megörültem, hogy végre talán lesz egy kis társaságom...
Sietősen lecsoszogtam, mert azt hittem, hogy Hannah néni az, mert megígérte, hogy majd át fog jönni hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ezért is szeretem annyira a keresztanyukámat... Ő mindig segít ha baj van azonban ő is tud még kislányként viselkedni és nála jobb társaságot ilyen ítéletidőben nem is tudnék elképzelni!
   Örültem, mert mát hiányzott a lányos pletyizés így mosolyogva mohón nyitottam ajtót. Mikor azonban kinyitottam rögtön lehervadt az arcomról a mosoly...