Chapter Fifteen

Such is Life

Dear Readers!

Annyira megörültem az előző kommentnek amit az előző fejezethez kaptam, hogy azonnal nekiálltam felpakolni az új fejezetet! Remélem, hogy vannak, akik érdeklődnek utána és bele-bele olvasgatnak néhány részbe!

Nagyon szépen köszönöm még egyszer!

Nadia xoxo

   A félelemtől megremegett a kezem, ahogyan újra Louis Tomlinson búskomor kékeszöld szemébe kellett néztem. Régi emlékek áradata zúdult a tudatalattimra és a bensőmre mire fájdalmasan facsarodott össze a szívem. Mintha egy régebben összevarrt sebből szaggatnánk ki a varratokat... Éreztem ahogyan megint rátelepszik az a jellegzetes szorító érzés a mellkasomban mire azonnal kapkodni kezdtem a levegőt.
   Könnyek szöktek a szemembe miközben ránéztem és éreztem ahogyan kezdem elveszíteni az egyensúlyomat. Kis csönd után egyszerűen rácsaptam az ajtót mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Sophie, kérlek engedj be! Csak engedd kérlek, hogy magyarázzam- könyörgött meggyötörten az ajtó mögül mire a hangja emlékétől megint előtört belőlem a jól ismert sírás.

- Tűnj el te görény! Nem akarlak látni!- kiáltottam keservesen az ajtónak, de nem hallottam távolodó lépéseket vagy ehhez hasonlókat így tudtam, hogy még mindig ott van.
   Nem tudtam, hogy mit csinálhatnék így csak álltam és néztem a fa bejárati ajtót és pont úgy éreztem, mintha nem is lenne köztünk semmi, mintha egymással szemben állnánk. Azonban tudtam, hogy nem csak egy ajtó választ el mindet egymástól... Mintha én a szakadék egyik szélén toporognék ő meg a másik szélén. Kimérhetetlen távolság, ami kettőnk között van.

- Csak beszéljük meg ! Sophie... könyörgök, ne sírj, iszonyú érzés hallgatni- könyörgött tovább  halkan mire azonnal sírásban törtem ki de mentségemre szóljon már eddig is nehezen tudtam magamban tartani.
   Fájdalmasan hunytam le a szememet miközben a fejemben csak kavarogtak a gondolatok... Hogy kérhet tőlem ilyent? Hogy kérheti, hogy ne sírjak? Mégis mit képzel ez? Ide jön és azzal minden el van intézve?

- Nem hallottad mit mondtam te rohadék! Azt mondtam, hogy tűnj el innen és soha többé ne kerülj a szemem elé- zokogtam miközben a tenyerembe temettem az arcomat mire hallottam, hogy siralmasan felsóhajt odakint. Hallottam a halk távolodó lépteit mire én sírva felszaladtam a szobámba, ahol kicsit könnyebb lélekkel éreztem a nyitott ablakon beáramlő hűvös fuvallatot, ami kicsit lehűtötte az arcomat.
   Bementem a fürdőszobámba, hogy lemossam az arcomat. Úgy éreztem mintha az a fal, amit a napokban megpróbáltam magam köré építeni, porig lett rombolva ebben az öt percben. Elzárkóztam mindentől és mindenkitől, azonban az érzéseimet nem sikerült eltemetnem magamban. Megtöröltem az arcomat és próbáltam kiverni a fejemből az elmúlt egy perc történéseit, de sajnos eredménytelenül.
   Mikor kinyitottam az ajtót és szembe kerültem azzal az emberrel egy velőtrázót sikítottam, mintha csak szellemet látnék. Nos, be kell valljam ez sokkal rosszabb volt annál. Az az idióta állt a szobámba zsebre tett kézzel és lehajtott fejjel.

- Te mi a francot keresel itt? Egyáltalán, hogy jöttél be?

- Nyitva volt az ablakod- vonta meg a vállát zavartan én meg átmentem a szobám másik végébe és tehetetlenül rogytam az íróasztalom székére. Felhúztam a kezeimet magam mellől és beletemettem az arcomat.
   Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit. Fájt a fejem és zúgott a fülem a most történtektől, de egyszerűen nem tudtam belekezdeni az elkerülhetetlenbe...

- Tűnj innen vagy kilöklek az ablakon- szipogtam az arcomat törölgetve, mert az igazat megvallva kezdtem kicsit lenyugodni, mert akárhogy is gyűlöltem valahol még mindig gyengéden éreztem iránta. Akárhogy is gyűlöltem kicsit mégis megnyugtatott a jelenléte, ahogyan rám emelte a tekintetét...

- Nem mehetek el csak úgy Soph!

- Mit nem értesz azon, hogy gyűlöllek, és soha többé nem akarlak látni. Vagy azt akarod, hogy megint lepofozzalak, mint legutóbb?- emeltem meg vészjóslóan a hangomat felemelkedve a székből és gyűlölettől izzó tekintettel meredtem rá.
   Azonban mikor nem mondott semmit felhorkantam és kicsit messzebb, most az ágyam szélére huppantam le. Váratlanul hallottam, hogy odaül mellém mire összerezzentem, de igyekeztem úgy tenni, mintha teljes mértékben hidegen hagyna.
   Tudtam, hogy mihamarabb túl kell lenni ezen a beszélgetésen, hogy aztán mehessen vissza a barátnőjéhez. Iszonyú ezt még magamban is kimondanom. Huh…

- Sophie... én nagyon sajnálom és egy idióta voltam- nézett rám és a tekintetében bűntudat tükröződött azonban engem nem nagyon hatott meg vele és tüntetően elfordítottam a tőle fejemet, hogy legalább ne kelljen őt néznem miközben beszélek.

- Ja, tényleg az vagy!

- De én nem tudlak téged elfelejteni Sophie-  motyogta szomorúan mire indulatosan felhorkantam. Persze… naná… most ezt el is kéne higgyem? Hitetlenül forgattam meg a szememet és éreztem, hogy a mérhetetlen szomorúságot a tehetetlen düh váltja fel!
   Tudtam, hogy az eddig elnyomott indulatok előtörni készülnek belőlem, amit a napok folyamán eltemettem. Mérgesen szorítottam ökölbe a kezeimet és vártam, hogy mit fog még mondani.

- Hát az elég kellemetlen, főleg ha azt nézzük, hogy barátnőd van!

- Sophie én szakítottam Eleanorral, ha ez vigasztal- mondta feszülten szorongva mire egy pillanatra ledöbbentem, de nem akartam eltántorodni és újra a dühös énemet hagytam eluralkodni magamon.
   Éreztem ahogyan ökölbe szorult a kezem és a körmeim fájdalmasan vájnak bele a tenyerembe, de kivételesen csak ki kellett élnem a haragomat. Meggyötörten felsóhajtottam és, odafordultam hozzá mire összeakadtam a bűnbánó szemeivel. Én viszont dühös tekintettel pásztáztam az arcát. A fájdalmas tekintetétől összerezzentem és egy pillanatra el is tántorodtam… de csak egy pillanatra és megint elsötétült a tekintetem.

- Egyáltalán nem vigasztal Tomlinson!

- Én tényleg nagyon sajnálom és, ha visszapörgethetném az időt, hidd el, hogy rég dobtam volna Eleanort, mert iránta már rég nem éreztem többet barátságnál és csak igazat mondtam volna neked!

- Szóval, ahogy hallom nem csak velem szórakoztál- mondtam maró gúnnyal a hangomban mire szégyenkezve lesütötte a szemét.
   Valahogy biztosabb lettem magamban, ahogyan néztem miként veti szét a mellettem ülő fiút az idegesség, azonban valahogy érzéketlenül hagyott hidegen a dolog.

- Sophie én tényleg szeretlek- motyogta megsemmisülten mindegy-mindegy alapon mire én nem tudtam mivel kigúnyolni.
   Némán ültünk a szobámban mindketten elmerengtünk, én a padlót bámultam Louis meg az arcomat.
   Gondolatban rá akartam zúdítani minden fájdalmamat, amit okozott nekem és a képébe vágni, hogy gyűlölöm őt és, hogy takarodjon a közelemből, azonban... egyszerűen képtelen voltam megtenni. Lelkiekben még hőn szeretett érzések uralkodtak bennem, amik azt súgták, hogy bocsássak meg neki mindenért, amit tett. A megbocsátás... A mi családunkban ez annyira nem szokás. De ha az arany középúton haladok nem lehet baj.
  Hirtelen elgondolásból szólásra nyitottam a számat és merengő tekintettel figyeltem minden rezdülését ahogyan a válaszomra vár.

- Oké Louis, vagy tudja a fene, hogy ki vagy...!

- Igen Louis vagyok- mosolygott rám halványan egyben félénken mire gyorsan elkaptam a tekintetemet az arcáról. Nem szeretném felidézni a fájó emlékeket, mert arra mindig elbőgöm magamat, ami most nem lenne épp célszerű így inkább azon agyaltam, hogy hogyan folytathatnám a mondókámat.

- Lehet, hogy én fújom fel nagyon a dolgot- néztem vissza rá újból mire felderült az arca, de én felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy még nem fejeztem be azonban egy kicsit együttéreztem vele.
   Ismerem az, amikor csak reménykedni tudsz, valahol azonban mégis tudod, hogy reménytelen, és csak az égi jelre vársz, ami megmondja, hogy mi legyen a folytatás…

- És talán meg is bocsátok, de nem leszel több egy kedves ismerősnél!

- De miért, hiszen én szeretlek?- kérdezte értetlenkedve mire én csak  fejemet csóváltam. Gondoltam, hogy először még nem fogja érteni az érvelésem, de, hogy gondolhatja, hogy ez elég? Miből gondolja, hogy a szeretetével mindenben kárpótolni tud a dolgokért?

- Lehet, hogy így érzel de én nem vagyok beléd szerelmes- mondtam keményen hangsúlyozva a mondatot mire újonnan is csak értetlenkedve nézett rám.
Huh, mit nem lehet ezen érteni?

- De hát az voltál... gondolom!

- Igen az voltam... talán, de nem Louis Tomlinsonba, hanem Erik Williamsbe szerettem bele, mert ő tagadhatatlanul más ember volt, mint, aki most vagy!- érveltem a saját elhatározásom mellett ellentmondást nem tűrő hangon mire még most is kérdőn nézett rám. Tényleg ennyire érthetetlenül fogalmaznék?

- De hát az is én voltam- túrt bele a hajába tehetetlenül mire én halványan elmosolyodtam. Jogos, és igaz is volt valamilyen szintig…

- Csak kitaláltad őt Louis! Te is tudod, hogy az nem te voltál!

- Szóval te Eriket szereted és nem Louis Tomlinsont- dünnyögte utánam, elgondolkozva mire én határozottan bólintottam egyet és még egy erőltetett kis félmosolyt is sikerült az arcomra varázsolnom a megbocsátásom jeléül.

- Megbocsátok neked és maradjunk Louis-val csak... távoli ismerősök!

- Ne haragudj, ha megkérdeztem, de nem értem, hogy most miért nem szeretsz, pedig én ugyanaz vagyok aki voltam!- tárta szét a karját értetlenül mire egy nagy fáradt sóhajt követően elgondolkoztam.
   Kár, hogy nem lát bele a lelkembe, mert akkor pontosan értené, hogy miről is beszélek és akkor láthatná - vagyis jobban mondva érezhetné -, amin keresztül mentem, de így kívülállóként talán én sem érteném, ha más mesélné el.

- Tudod Louis, Erikkel egy hullámhosszon voltunk... igaz nem volt bennünk sok közös, de ő megértett engem és bíztam is benne. Louis meg egy elérhetetlen híres énekes egy bandából, akit minden lány imád az egész világon. Louist nem érdemlem meg, Erik meg nem létezik számomra- próbáltam leírni a gondolataimat újból könnyes szemekkel.
   És tényleg így éreztem. Louis elérhetetlen -, ahogy fogalmaztam. Amit szerettem volna itt volt egy karnyújtásnyira azonban most olyan, mintha csak egy álomból ébredtem volna fel. Volt... és már nincs! A tökéletes és gazdag Louis Tomlinson nem választhat egy ilyen problémás barátnőt mert, hogy fogadná azt a világ!
   Louis felsóhajtott mellettem mikor végiggondolta az én szemszögemből a dolgokat, mire lassan rá emeltem a tekintetemet.

- Valahogy éreztem, hogy így gondolod- dünnyögött mire én néztem rá értetlenül. Na ezt most tényleg nem értem…

- Ezt, hogy érted?

- Tudod Sophie, mikor először találkoztam Eleanorral akkor ő is pont ugyanezt mondta nekem. Ő is úgy érezte, hogy "nem érdemli meg", hogy a barátnőm legyen. Sajnos ez a hírnév ára- vakarta meg kínosan a fejét mire én is megértettem, hogy ő mire gondol.
   De hát ez egyértelmű, nem? Bármelyik topmodell a fél lábát odaadná csak, hogy Louis Tomlinson barátnője lehessen! Na jó, ez kicsit morbid volt de igaz... Ha Eleanor így érezte akkor én mit is várhatnék?
   Némán bámultunk magunk elé és szerintem mindketten az elhangzott mondatokat gondoltuk át majd kisvártatva összenéztünk.

- Szerintem zárjuk le a közös múltunkat és mindketten lépjünk tovább- tanácsoltam halkan egyben félénken mire Louis vegyes érzelmek elegyével fordította felém a meggyötört arcát. Láttam rajta, hogy csalódott és szomorú, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még!

- Hát, ha te így akarod.

- Nem én akarom így Louis, de eszerint lesz a legjobb- sütöttem le a szememet zavartan és sietősen a kilincsre tettem a kezemet. Gyorsan kinyitottam az ajtót és elmélyült gondolatokkal a lépcső felé vettem az irányt nyomomban a szintén elgondolkozó Louissal. Az előszobába érve kinyitottam neki az ajtót ő pedig egy nagy sóhaj kíséretében kilépett rajta.
   Éreztem, hogy most megszakad valami, amit régen állandónak gondoltam kettőnk között, de tudtam, hogy az érzéseim semmilyen tekintetben nem fognak megváltozni. Ő lesz mindig is az egyetlen, aki valami úton-módon kiérdemelte a szerelmemet, amit még csak visszavenni sem tudok most tőle. A szívem egy része az övé marad... mindig.
   Talán most hibát követek el azzal, hogy visszautasítottam őt, de mindkettőnknek így lesz a legjobb... azt hiszem.

- Örülök, hogy találkoztunk- motyogtam és még egyszer belenéztem a gyönyörű, érzelmekkel teli kékeszöld szemébe.
   Nem bírtam megvárni a válaszát inkább gyorsan becsuktam az ajtót.
   Egyszer lehet, hogy meg fogom bánni, de ma örülök, hogy így lett vége. Hát ilyen az élet... így jártam Louis Tomlinsonnal...