Chapter Sixteen

Advices

Dear Sweethearts!
Egyszerűen imádlak titeket lányok! Annyira örültem az előző fejezethez érkezett kommenteknek, hogy meghatottan bámultam a monitort! Nagyon jól esett olvasgatni a gondolataitoket és remélem továbbra is így lesz <3 Remélem ez a rész is elnyeri majd egy kicsit a tetszéseteket! :)

Jó olvasást!

Nadia xoxo ;)

   Mikor Sophie rám zárta az ajtót olyan érzésem volt mintha ez azt akarta volna jelenteni, hogy soha többé ne keressem. Tudtam, hogy azt amit a barátságunkról mondott még ő maga sem gondolta komolyan de azt is tudtam, hogy csak a lelkünket akarta vele megnyugtatni. Szomorúan indultam el a kétségbeejtően ismerős utcán. Emlékszem legutóbb még milyen örömmel távoztam innen azon az utolsó együtt töltött délutánon...
  Én mindent megtettem, hogy megtörténjen a lehetetlen, de úgy látszik mégsem mindent. Valahogy tudtam, hogy a lelkének nem elég megnyugvást biztosítok így a pakliban természetesen benne volt a visszautasítás is de akkor is késként sanyargatott a hideg elutasítás.

   Nem engem szeret, hanem azt a valakit, aki lenni szerettem volna számára. Hiba volt nem önmagamat adni, mert így most számára ismeretlenné váltam. Így utólag persze könnyű okosnak lenni így hiába papolhatnék magamnak reggelig nem sokat érne. Hát így jártam Sophie Kennedyvel.
   Felhívtam Pault, hogy jöjjön elém.... ugyanoda ahova eddig. Elszorult a torkom hacsak az futott át az agyamon, hogy talán utoljára állok ezen az utcán. Nem láthatom Sophie csodálatos mosolyát, nem hallhatom a csilingelő nevetését és nem érezhetem a liliomhoz hasonló illatát. Fájt erre gondolni de hamarosan hozzá kell szoknom ezekhez a dolgokhoz...
   Hát igen régóta próbálkozok már Sophie közelébe jutni, de mindenki mindig rámvágta az ajtót. Legutóbb tegnap voltam itt valamikor este és akkor a húga, azt hiszem Leah, úgy csapta rám az ajtót mintha szellemet látott volna.
   Eddig sajnos soha nem volt nyitva az ablak, amin bemászhattam volna, de az ma is csak egy hirtelen ötlet volt. Hát ja, akárhányszor jövök ide, mindig más csapja be az ajtót az orrom előtt. Mondjuk nem is csodálkozok, de a húgának azért nem kellett volna ilyen bunkónak lennie, akármennyire is utál!
   Megálltam a sarkon és vártam Pault aki remélhetőleg hamarosan jönni fog és nem is csalódtam benne. Tíz perc elteltével már meg is állt mellettem én meg be tudtam szállni mellé. Láthatta rajtam, hogy nagyon el vagyok kenődve mert nem is szólt hozzám csak hagyott gondolkozni amiért hálás voltam neki. Mikor leparkolt a házunk elé megveregette a vállamat és gyorsan kiszállt. Én is így tettem és unottan sétáltam be a közös kecónkba a srácokkal amit már régóta használunk. Ahogy gondoltam... mind a nappaliban ült és TV-t néztek mint általában minden hétköznap este. Én is lehuppantam melléjük a kanapéra és próbáltam nem Sophiera gondolni.

- Minden oké Lou?- kérdezte kedvesen Liam, mikor észrevette, hogy valami nagyon nincs rendben. Láttam, hogy minden szem rám szegeződik a szobában mire lesütöttem a szememet. Legyintettem egyet és hátradőltem a díványon és megpróbáltam a lehető legnyugodtabb arcot varázsolni magamra.

- Ha segíthetünk csak szólj- veregette meg a vállamat együttérzően Niall, mire hálásan néztem rájuk, de nem fogom igénybe venni a türelmüket. Jó fejek, de ez az ügy teljesen menthetetlen…

- Köszi srácok, de sajnos ezen már nem lehet segíteni!

- Szóval beszéltél a csajjal?- kérdezte Zayn kíméletlenül belefogva a vallatásba alig, hogy az előbbit kimondtam mire mérgesen néztem rá. Még csak nem is azért mert éppen most mondtam, hogy menthetetlen hanem azért amiért nem a nevén szólítja Sophiet! Miért nem képesen megjegyezni a nevét?

- A neve Sophie, Zayn – segítettem ki szemforgatva mire ő csak blazír nemtörődöm stílussal legyintett egyet és tovább pásztázott a szemével. Hah, mintha nem is lenne fontos a lány neve! Zayn már csak ilyen…

- Igen... amúgy beszéltem vele!

- Akkor mi a baj? Elmondtad neki, hogy sajnálod és, hogy mit érzel. Akkor mi itt a probléma?- értetlenkedett Harry, miután összenézett a srácokkal, mire égnek emeltem a szememet. Bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet…

- Az, hogy ő nem szeret engem, és szépen szólva burkoltam ugyan, de elküldött a fenébe- veregettem a fejemet tehetetlenül a kanapéba.

- Miért, ha a helyében lennél mindent megbocsátottál volna? Azért lásd be, hogy ezt jól elszúrtad- mondta Liam fejcsóválva és be kellett látnom, hogy tényleg igaz amit mond.



- Igazából megbocsátott nekem, és azt mondta, hogy legyünk csak barátok, de ne találkozzunk többet!

- És te most fel akarod adni Lou? Most már az élmezőnyben jársz! Tegyél valamit- pofozgatta meg az arcomat mosolyogva Harry, mire kérdőn néztem rá, mivel nem voltam tisztában, hogy akkor most mit is kéne tegyek!

- Ezt most, hogy érted?- kérdeztem értetlenkedve mire ő unottan nézett rám és segélykérően nézett körbe mintha valami értetlen hülyével lenne dolga a személyemben mire a többiek szórakozottan felkuncogtak.

- Hódítsd meg haver! Nehogy már azt mond, hogy soha többet nem kerested volna meg, csak azért mert ő úgy gondolja, hogy nektek nincs jövőtök?- mondta a másik oldalamon bízhatóan Niall, mire halványan elmosolyodtam. Láttam, hogy a többiek is egyetértően bólintanak mire valami reményféleség kezdett derengeni bennem...

- Van benne valami!

- Nekem van barátnőm Louis és tudom, hogy a csajok mindig elvárják, hogy fussunk utánuk és szerintem Sophie is egy ilyen típusú csaj- kuncogott poénkodva Liam, én meg mosolyogva bólintottam egyet, mivel ezzel eddig is tisztában voltam és egyet is értettem vele, azonban még most sem nagyon értettem, hogy mit kéne tennem.

- Ez mint szép és jó skacok de mit csináljak?

- Ne már Louis! Neked is volt csajod! Gondolkozz!  A csajok elvárásai általában mind ugyanazok és könnyű kikövetkeztetni- utasított szemforgatva Zayn, mire ösztönösen elmosolyodtam, majd elmélyültem a csajokról alkotott gondolataimban és tapasztalataimban.
   Volt, hogy kibékítettem Elt csak már nem is nagyon emlékszem, hogy hogyan is csináltam… majd kitalálom.

- Köszi skacok- néztem rájuk hálásan mire Harry tetetett, bohóckodó lazasággal legyintett egyet, mint valami kormányzó, aki éppen most tusolta el a harmadik világháború kezdeti készültségét.

- Minden pasit kikészítenek a csajok haver. Természetes, hogy a fajtársainkat felkészítjük a harcra!- fújtatott miközben büszkén égnek emelte a szemét mintha valami teljesen egyértelmű dolgot magyarázna mire most először hangosan elnevettem magamat. Oké ez tényleg jó poén volt…

- Ha legközelebb találkozunk nehogy Sophie miatt búslakodj vagy esküszöm hogy kilakoltatunk... vagy egy hétig egy falatot sem kapsz- cukkolt Niall, mire én csak mosolyogva forgattam a szememet. Lehet, hogy számára ez egy hatalmas büntetés lenne, de nem tettem szóvá így csak mosolyogtam.

- Igyekezni fogok- ígértem meg kuncogva. Igazuk van a srácoknak! Tényleg annyiban akartam hagyni ezt a dolgot csak azért mert Sophie úgy látja, hogy nincs jövőnk? Én viszont nagyon is úgy látom és nem adhatom fel mielőtt meg sem próbáltam volna megszerezni őt.
   Eddig úgy láttam, hogy fölösleges olyan álmokat hajkurászni, amiket soha nem érhetünk el... azonban, ha nem futunk utánunk elvesznek a semmibe és már álmodni sem tudsz róluk. Akármi is történjen és nagyon szeretem Sophiet és vissza kell, hogy szereznem az elvesztegetett bizalmát! Már csak ki kell találnom valamit…

Chapter Fifteen

Such is Life

Dear Readers!

Annyira megörültem az előző kommentnek amit az előző fejezethez kaptam, hogy azonnal nekiálltam felpakolni az új fejezetet! Remélem, hogy vannak, akik érdeklődnek utána és bele-bele olvasgatnak néhány részbe!

Nagyon szépen köszönöm még egyszer!

Nadia xoxo

   A félelemtől megremegett a kezem, ahogyan újra Louis Tomlinson búskomor kékeszöld szemébe kellett néztem. Régi emlékek áradata zúdult a tudatalattimra és a bensőmre mire fájdalmasan facsarodott össze a szívem. Mintha egy régebben összevarrt sebből szaggatnánk ki a varratokat... Éreztem ahogyan megint rátelepszik az a jellegzetes szorító érzés a mellkasomban mire azonnal kapkodni kezdtem a levegőt.
   Könnyek szöktek a szemembe miközben ránéztem és éreztem ahogyan kezdem elveszíteni az egyensúlyomat. Kis csönd után egyszerűen rácsaptam az ajtót mielőtt bármit is mondhatott volna.

- Sophie, kérlek engedj be! Csak engedd kérlek, hogy magyarázzam- könyörgött meggyötörten az ajtó mögül mire a hangja emlékétől megint előtört belőlem a jól ismert sírás.

- Tűnj el te görény! Nem akarlak látni!- kiáltottam keservesen az ajtónak, de nem hallottam távolodó lépéseket vagy ehhez hasonlókat így tudtam, hogy még mindig ott van.
   Nem tudtam, hogy mit csinálhatnék így csak álltam és néztem a fa bejárati ajtót és pont úgy éreztem, mintha nem is lenne köztünk semmi, mintha egymással szemben állnánk. Azonban tudtam, hogy nem csak egy ajtó választ el mindet egymástól... Mintha én a szakadék egyik szélén toporognék ő meg a másik szélén. Kimérhetetlen távolság, ami kettőnk között van.

- Csak beszéljük meg ! Sophie... könyörgök, ne sírj, iszonyú érzés hallgatni- könyörgött tovább  halkan mire azonnal sírásban törtem ki de mentségemre szóljon már eddig is nehezen tudtam magamban tartani.
   Fájdalmasan hunytam le a szememet miközben a fejemben csak kavarogtak a gondolatok... Hogy kérhet tőlem ilyent? Hogy kérheti, hogy ne sírjak? Mégis mit képzel ez? Ide jön és azzal minden el van intézve?

- Nem hallottad mit mondtam te rohadék! Azt mondtam, hogy tűnj el innen és soha többé ne kerülj a szemem elé- zokogtam miközben a tenyerembe temettem az arcomat mire hallottam, hogy siralmasan felsóhajt odakint. Hallottam a halk távolodó lépteit mire én sírva felszaladtam a szobámba, ahol kicsit könnyebb lélekkel éreztem a nyitott ablakon beáramlő hűvös fuvallatot, ami kicsit lehűtötte az arcomat.
   Bementem a fürdőszobámba, hogy lemossam az arcomat. Úgy éreztem mintha az a fal, amit a napokban megpróbáltam magam köré építeni, porig lett rombolva ebben az öt percben. Elzárkóztam mindentől és mindenkitől, azonban az érzéseimet nem sikerült eltemetnem magamban. Megtöröltem az arcomat és próbáltam kiverni a fejemből az elmúlt egy perc történéseit, de sajnos eredménytelenül.
   Mikor kinyitottam az ajtót és szembe kerültem azzal az emberrel egy velőtrázót sikítottam, mintha csak szellemet látnék. Nos, be kell valljam ez sokkal rosszabb volt annál. Az az idióta állt a szobámba zsebre tett kézzel és lehajtott fejjel.

- Te mi a francot keresel itt? Egyáltalán, hogy jöttél be?

- Nyitva volt az ablakod- vonta meg a vállát zavartan én meg átmentem a szobám másik végébe és tehetetlenül rogytam az íróasztalom székére. Felhúztam a kezeimet magam mellől és beletemettem az arcomat.
   Tudtam, hogy mondanom kell valamit, de egyszerűen fogalmam sem volt, hogy mit. Fájt a fejem és zúgott a fülem a most történtektől, de egyszerűen nem tudtam belekezdeni az elkerülhetetlenbe...

- Tűnj innen vagy kilöklek az ablakon- szipogtam az arcomat törölgetve, mert az igazat megvallva kezdtem kicsit lenyugodni, mert akárhogy is gyűlöltem valahol még mindig gyengéden éreztem iránta. Akárhogy is gyűlöltem kicsit mégis megnyugtatott a jelenléte, ahogyan rám emelte a tekintetét...

- Nem mehetek el csak úgy Soph!

- Mit nem értesz azon, hogy gyűlöllek, és soha többé nem akarlak látni. Vagy azt akarod, hogy megint lepofozzalak, mint legutóbb?- emeltem meg vészjóslóan a hangomat felemelkedve a székből és gyűlölettől izzó tekintettel meredtem rá.
   Azonban mikor nem mondott semmit felhorkantam és kicsit messzebb, most az ágyam szélére huppantam le. Váratlanul hallottam, hogy odaül mellém mire összerezzentem, de igyekeztem úgy tenni, mintha teljes mértékben hidegen hagyna.
   Tudtam, hogy mihamarabb túl kell lenni ezen a beszélgetésen, hogy aztán mehessen vissza a barátnőjéhez. Iszonyú ezt még magamban is kimondanom. Huh…

- Sophie... én nagyon sajnálom és egy idióta voltam- nézett rám és a tekintetében bűntudat tükröződött azonban engem nem nagyon hatott meg vele és tüntetően elfordítottam a tőle fejemet, hogy legalább ne kelljen őt néznem miközben beszélek.

- Ja, tényleg az vagy!

- De én nem tudlak téged elfelejteni Sophie-  motyogta szomorúan mire indulatosan felhorkantam. Persze… naná… most ezt el is kéne higgyem? Hitetlenül forgattam meg a szememet és éreztem, hogy a mérhetetlen szomorúságot a tehetetlen düh váltja fel!
   Tudtam, hogy az eddig elnyomott indulatok előtörni készülnek belőlem, amit a napok folyamán eltemettem. Mérgesen szorítottam ökölbe a kezeimet és vártam, hogy mit fog még mondani.

- Hát az elég kellemetlen, főleg ha azt nézzük, hogy barátnőd van!

- Sophie én szakítottam Eleanorral, ha ez vigasztal- mondta feszülten szorongva mire egy pillanatra ledöbbentem, de nem akartam eltántorodni és újra a dühös énemet hagytam eluralkodni magamon.
   Éreztem ahogyan ökölbe szorult a kezem és a körmeim fájdalmasan vájnak bele a tenyerembe, de kivételesen csak ki kellett élnem a haragomat. Meggyötörten felsóhajtottam és, odafordultam hozzá mire összeakadtam a bűnbánó szemeivel. Én viszont dühös tekintettel pásztáztam az arcát. A fájdalmas tekintetétől összerezzentem és egy pillanatra el is tántorodtam… de csak egy pillanatra és megint elsötétült a tekintetem.

- Egyáltalán nem vigasztal Tomlinson!

- Én tényleg nagyon sajnálom és, ha visszapörgethetném az időt, hidd el, hogy rég dobtam volna Eleanort, mert iránta már rég nem éreztem többet barátságnál és csak igazat mondtam volna neked!

- Szóval, ahogy hallom nem csak velem szórakoztál- mondtam maró gúnnyal a hangomban mire szégyenkezve lesütötte a szemét.
   Valahogy biztosabb lettem magamban, ahogyan néztem miként veti szét a mellettem ülő fiút az idegesség, azonban valahogy érzéketlenül hagyott hidegen a dolog.

- Sophie én tényleg szeretlek- motyogta megsemmisülten mindegy-mindegy alapon mire én nem tudtam mivel kigúnyolni.
   Némán ültünk a szobámban mindketten elmerengtünk, én a padlót bámultam Louis meg az arcomat.
   Gondolatban rá akartam zúdítani minden fájdalmamat, amit okozott nekem és a képébe vágni, hogy gyűlölöm őt és, hogy takarodjon a közelemből, azonban... egyszerűen képtelen voltam megtenni. Lelkiekben még hőn szeretett érzések uralkodtak bennem, amik azt súgták, hogy bocsássak meg neki mindenért, amit tett. A megbocsátás... A mi családunkban ez annyira nem szokás. De ha az arany középúton haladok nem lehet baj.
  Hirtelen elgondolásból szólásra nyitottam a számat és merengő tekintettel figyeltem minden rezdülését ahogyan a válaszomra vár.

- Oké Louis, vagy tudja a fene, hogy ki vagy...!

- Igen Louis vagyok- mosolygott rám halványan egyben félénken mire gyorsan elkaptam a tekintetemet az arcáról. Nem szeretném felidézni a fájó emlékeket, mert arra mindig elbőgöm magamat, ami most nem lenne épp célszerű így inkább azon agyaltam, hogy hogyan folytathatnám a mondókámat.

- Lehet, hogy én fújom fel nagyon a dolgot- néztem vissza rá újból mire felderült az arca, de én felemeltem a mutatóujjamat, jelezve, hogy még nem fejeztem be azonban egy kicsit együttéreztem vele.
   Ismerem az, amikor csak reménykedni tudsz, valahol azonban mégis tudod, hogy reménytelen, és csak az égi jelre vársz, ami megmondja, hogy mi legyen a folytatás…

- És talán meg is bocsátok, de nem leszel több egy kedves ismerősnél!

- De miért, hiszen én szeretlek?- kérdezte értetlenkedve mire én csak  fejemet csóváltam. Gondoltam, hogy először még nem fogja érteni az érvelésem, de, hogy gondolhatja, hogy ez elég? Miből gondolja, hogy a szeretetével mindenben kárpótolni tud a dolgokért?

- Lehet, hogy így érzel de én nem vagyok beléd szerelmes- mondtam keményen hangsúlyozva a mondatot mire újonnan is csak értetlenkedve nézett rám.
Huh, mit nem lehet ezen érteni?

- De hát az voltál... gondolom!

- Igen az voltam... talán, de nem Louis Tomlinsonba, hanem Erik Williamsbe szerettem bele, mert ő tagadhatatlanul más ember volt, mint, aki most vagy!- érveltem a saját elhatározásom mellett ellentmondást nem tűrő hangon mire még most is kérdőn nézett rám. Tényleg ennyire érthetetlenül fogalmaznék?

- De hát az is én voltam- túrt bele a hajába tehetetlenül mire én halványan elmosolyodtam. Jogos, és igaz is volt valamilyen szintig…

- Csak kitaláltad őt Louis! Te is tudod, hogy az nem te voltál!

- Szóval te Eriket szereted és nem Louis Tomlinsont- dünnyögte utánam, elgondolkozva mire én határozottan bólintottam egyet és még egy erőltetett kis félmosolyt is sikerült az arcomra varázsolnom a megbocsátásom jeléül.

- Megbocsátok neked és maradjunk Louis-val csak... távoli ismerősök!

- Ne haragudj, ha megkérdeztem, de nem értem, hogy most miért nem szeretsz, pedig én ugyanaz vagyok aki voltam!- tárta szét a karját értetlenül mire egy nagy fáradt sóhajt követően elgondolkoztam.
   Kár, hogy nem lát bele a lelkembe, mert akkor pontosan értené, hogy miről is beszélek és akkor láthatná - vagyis jobban mondva érezhetné -, amin keresztül mentem, de így kívülállóként talán én sem érteném, ha más mesélné el.

- Tudod Louis, Erikkel egy hullámhosszon voltunk... igaz nem volt bennünk sok közös, de ő megértett engem és bíztam is benne. Louis meg egy elérhetetlen híres énekes egy bandából, akit minden lány imád az egész világon. Louist nem érdemlem meg, Erik meg nem létezik számomra- próbáltam leírni a gondolataimat újból könnyes szemekkel.
   És tényleg így éreztem. Louis elérhetetlen -, ahogy fogalmaztam. Amit szerettem volna itt volt egy karnyújtásnyira azonban most olyan, mintha csak egy álomból ébredtem volna fel. Volt... és már nincs! A tökéletes és gazdag Louis Tomlinson nem választhat egy ilyen problémás barátnőt mert, hogy fogadná azt a világ!
   Louis felsóhajtott mellettem mikor végiggondolta az én szemszögemből a dolgokat, mire lassan rá emeltem a tekintetemet.

- Valahogy éreztem, hogy így gondolod- dünnyögött mire én néztem rá értetlenül. Na ezt most tényleg nem értem…

- Ezt, hogy érted?

- Tudod Sophie, mikor először találkoztam Eleanorral akkor ő is pont ugyanezt mondta nekem. Ő is úgy érezte, hogy "nem érdemli meg", hogy a barátnőm legyen. Sajnos ez a hírnév ára- vakarta meg kínosan a fejét mire én is megértettem, hogy ő mire gondol.
   De hát ez egyértelmű, nem? Bármelyik topmodell a fél lábát odaadná csak, hogy Louis Tomlinson barátnője lehessen! Na jó, ez kicsit morbid volt de igaz... Ha Eleanor így érezte akkor én mit is várhatnék?
   Némán bámultunk magunk elé és szerintem mindketten az elhangzott mondatokat gondoltuk át majd kisvártatva összenéztünk.

- Szerintem zárjuk le a közös múltunkat és mindketten lépjünk tovább- tanácsoltam halkan egyben félénken mire Louis vegyes érzelmek elegyével fordította felém a meggyötört arcát. Láttam rajta, hogy csalódott és szomorú, de nem tudtam, hogy mit mondhatnék még!

- Hát, ha te így akarod.

- Nem én akarom így Louis, de eszerint lesz a legjobb- sütöttem le a szememet zavartan és sietősen a kilincsre tettem a kezemet. Gyorsan kinyitottam az ajtót és elmélyült gondolatokkal a lépcső felé vettem az irányt nyomomban a szintén elgondolkozó Louissal. Az előszobába érve kinyitottam neki az ajtót ő pedig egy nagy sóhaj kíséretében kilépett rajta.
   Éreztem, hogy most megszakad valami, amit régen állandónak gondoltam kettőnk között, de tudtam, hogy az érzéseim semmilyen tekintetben nem fognak megváltozni. Ő lesz mindig is az egyetlen, aki valami úton-módon kiérdemelte a szerelmemet, amit még csak visszavenni sem tudok most tőle. A szívem egy része az övé marad... mindig.
   Talán most hibát követek el azzal, hogy visszautasítottam őt, de mindkettőnknek így lesz a legjobb... azt hiszem.

- Örülök, hogy találkoztunk- motyogtam és még egyszer belenéztem a gyönyörű, érzelmekkel teli kékeszöld szemébe.
   Nem bírtam megvárni a válaszát inkább gyorsan becsuktam az ajtót.
   Egyszer lehet, hogy meg fogom bánni, de ma örülök, hogy így lett vége. Hát ilyen az élet... így jártam Louis Tomlinsonnal...

Chapter Fourteen

The Passage of Time

Dear Readers!

Remélem mindenkinek kellemesen teltek a sulis napok és ezúttal szeretnék minden egyes erre járónak kellemes nyári szünetet kívánni, sok pihenéssel és szórakozással! Meg szeretném köszönni az előző fejezethez érkezett kommentet annak a kedves olvasómnak aki írt nekem pár sort! Nagyon szépen köszönöm és remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri majd a tetszésedet ahogyan remélem másoknak is! Kérlek komizzatok mert minden bloggernek és bloggerinának az a legszebb meglepetés :)

Jó olvasást, és még egyszer mindenkinek kellemes szünetet!

Nadia xoxo

   Miután Susan feladta, hogy akármit is kiszedjen belőlem, felsegített az emeletre. Tudtam, hogy majd Leaht fogja kifaggatni a történtekről, aki jó kislány lévén mindent el fog mondani neki, hiszen köztük nagyon jó az a bizonyos anya-lánya kapcsolat, amit mindig is irigyeltem tőlük. Azonban valahogy ez most nem foglalkoztatott annyira mint általában... valahogy minden olyan fájdalmas és üres...
   Gyötrelmekkel küszködve dőltem le az ágyra, majd a fejemet a párnámba temettem és zokogtam.  Nem is vártam magamtól mást. Olyan ostobának és naivnak érzem magamat a történtek után, hogy biztos vagyok benne, hogy tükör elé se merek állni egy jó darabig, bár nem is nagyon terveztem.
   Amit, lent mondtam arra a szemétre azt tényleg szívből mondtam. Utáltam ezt a Louis Tomlinsont, aki hamis reményeket ébresztett bennem és úgy gondolta, hogy velem simán csalhatja a barátnőjét. Nem vagyok holmi cafka, akivel eljátszadozhat aztán meg eltűnik.
   A sírógörcs csak nem akart befejeződni és úgy tűnt, hogy a sírótartály kimeríthetetlen készlettel rendelkezik. A könnycsatornáimat folyamatosan erőltettem és olyan mérhetetlen fájdalom telepedett a szívemre, amit szavakkal nem is tudnék leírni.
   Olyan, mintha egy tőrt döftek volna a mellkasomban és ráadásnak még jól meg is forgatnák benne, ezzel kínozva a bensőmet. A legjobb jelző ebben a pillanatban önmagamra, a szánalmas jelző...
   Ilyennek még én sem és a családom sem látott engem bár senkit sem szeretnék megijeszteni azonban a gyötrelem felhőként homályosítja el az életem egét nem sok jót ígérve eltakarva a fénylő és boldogságot nyújtó napot.

   Már fájt a mellkasom a sok sírástól és tudtam, hogy az az Erik Williams többet soha nem fog elém jönni a kávézóhoz kapucniban és napszemüvegben. Nem fog többet rám mosolyogni, úgy, ahogyan régen és nem fog többet bejönni hozzánk úgy ahogy azelőtt.  Akibe én szerelmes voltam, azt eltiporta a hazugság árnya és egy idegen srác, Louis Tomlinson.
   Már csak úgy láthatom, mint a One Direction egyik énekese a tökéletes, a csodálatos híresség, akiért minden lány odavan, és, akit egy magamfajta lány soha nem tudna elnyerni.
Még jobban sírtam ezektől a gondolatoktól, hogy eltűnt a srác, akit szerettem.
   Mit nem adnék ha nem létezne semmilyen Louis Tomlinson csak Erik Williams, aki egyedülálló, aki engem szeret és, aki holnapután ott várna engem a kávézó előtt. De tudtam, hogy kár hamis reményeket ébresztenem magamban...
   Akit szerettem az nem létezik és még, ha úgy akarnám beállítani magamnak, hogy mindezt csak álmodtam úgy is hatalmas üresség tátongana a szívemben. A történtek kicsit emlékeztettek azokra a napokra, amikor elvesztettem az édesanyámat. Az is örök nyomot hagyott bennem, ahogyan ez is...
    Ez olyan minthogy, ha egy üveg összetörik ugyan össze lehet ragasztani, de repedések mindig lesznek benne. Ilyen az én lelkem... Darabokra van szaggatva, mint egy régi rongybaba, ami soha többé nem lesz ép senkiért és semmiért.
    Tudom, hogy a legjobb az lenne ha megpróbálnék továbblépni... Azonban életem szerelmének éreztem ezt a srácot aki becsapott, eltiport és összetört! Nem gondoltam volna, hogy valaha ilyet mondott de gyűlölöm, hogy szeretem...!
   Senki nem mert bejönni hozzám, nagy békességemre most kivételesen még Leah is békén hagyott, aki általánosságban azonnal bejött volna a lelkemet ápolgatni. Nem tudom, hogy meddig sírhattam, mert nem láttam semmit, ahogy besötétedett és gyenge voltam villany felkapcsolni.  Azt sem tudom, hogy mikor zuhantam öntudatlanságba, de az alvás sem nyomta el teljesen a fájdalmamat. Mintha érzéstelenítenének, alszol, és mégis fáj. Álmomban sem hagytak nyugodni a dolgok azonban ezek már csak részletkérdések...

×××

   Mikor felébredtem láttam, hogy reggel hatot mutat az óra, amin kicsit meglepődtem, de az utóbbi időben teljesen elvesztettem az időérzékemet. Teljesen össze voltam zavarodva és kótyagos fejjel ültem fel és álmosan feloltottam a villanyt majd felsóhajtottam és kikászálódtam az ágyból.
   Mikor félig-meddig sikeresen felálltam lekullogtam a lépcsőn és nagy meglepetésemre apámat pillantottam meg a nappaliban.
Tényleg meglepődtem mivel apám, már ahogy eddig ismertem, nem nagyon szeret korán kelni így nem értettem, hogy ő miért nem pihen. Miközben így elmerengtem rám emelte a tekintetét, de kis ideig nem szólt semmit.

- Meddig aludtam?- kérdeztem halkan, a szememet dörzsölgetve mire apám mintha csak szívességet tenne, rápillantott a karórájára.
Olyan furcsa volt minden mozdulata... valahogy olyan volt mintha aggódna, vagy nem is tudom...
Meg lehet érteni az újonnan előjött értetlenségeket, hiszen nem szoktam apámon felfedezni kedves gesztusokat, se semmilyen pozitív jelenséget.

- Átaludtál egy egész napot Sophia- dörmögte félbe szakítva a gondolatmenetemet mire biccentettem majd visszabotorkáltam a szobámba.
   Fájt, hogy apám csak így félvállról veszi a szenvedésemet, de legalább tudtam, hogy milyen nap van ma... A szobámban újra az ágyara dőltem és hagytam, hogy megint legyűrjön a sírhatnékom.

           ×××            
Pár nap múlva

   A sírós szememet törölgetve álltam a tükröm előtt. Már lassan egy hete, hogy megtudtam Erikről, vagyis jobban mondva, Louisról az igazat, de még mindig mérgezett tüskeként sanyargatta ez a gondolat szívemet.

   Nem hagyott nyugodni a gondolat és valahogy sosem tudtam elterelni róla a gondolataimat pedig nagyon is szerettem volna. Magamat ismerve még egy ideig dagonyázok majd az önsajnálatban.

   Susannak már dolgozni kell járnia, Leah-nek is véget ért a tavaszi szünete a gimiben és apám is keményen dolgozott reggeltől estig. Apámon kívül mindkét családtagom szívszaggatva hagyott otthon egyedül, de én biztattam őket, hogy minden rendben és nyugodtan hagyhatnak egyedül.
   Negatívum volt, hogy apám nem volt hajlandó magántanárt hívni, amíg ilyen rossz állapotban vagyok. Nem is hazudtolta meg magát, mert rögtön hozzá is tette, hogy felesleges lenne fizetni ha folyamatosan bőgök. Éljen a szerető család!
   A mai nap is úgy indult, hogy mindhárman elmentek otthonról én meg nem mehettem sehová sem. Susan leszervezte Hannah néninél, hogy egy ideig ne kelljen mennem dolgozni így én tehetetlenül üldögéltem otthon és a tavalyi tankönyveimet néztem át vagy sírdogáltam egy kicsit mint ahogyan eddig is.
   Szöget ütött ugyan a fejemben, hogy most már ez így nem mehet tovább!
   El tudtam képzelni, hogy milyen szánalmasnak tűnhetek mindenki szemében, hogy maga alá gyűrnek a problémáim. Fogadok, hogy egy lány sem szenvedett ennyit még ilyen súlyos szerelmi bánat miatt sem. Nekem is meg kéne tanulnom továbblépni, amit már annyiszor mondtak nekem anya halálakor is.
"Ne gondolj rá és túl leszel rajta... minden rendben lesz csak próbálj meg megnyugodni és foglald le a gondolataidat!''- mondogatta mindig mindenki a számukra igen kézenfekvő utasítást amit mindig szipogva próbáltam megfogadni.
   Azonban megtanultam, hogy könnyű az ilyet mondani de ha belecsöppensz a szenvedések tengerébe akkor ott biztosan belefulladsz. Nincs menekvés amikor legyűrnek a gondolataid és nem tudsz szabadulni az emléktől...
   De tudtam, hogy most már erősnek kéne lennem. Nekem kéne a legjobban tudnom, hogy hogyan is kéne túltenni magadat az efféle szenvedéseken hiszen én már sok pofont kaptam az élettől, amikkel már éppen ideje lenne megbékélnem.
   Ilyen gondolatok cikáztak a fejemben miközben a szobámban gondolkoztam, amikor csöngettek az ajtón. Hirtelen meglepetésemben megörültem, hogy végre talán lesz egy kis társaságom...
Sietősen lecsoszogtam, mert azt hittem, hogy Hannah néni az, mert megígérte, hogy majd át fog jönni hozzánk, hogy beszélgessünk egy kicsit. Ezért is szeretem annyira a keresztanyukámat... Ő mindig segít ha baj van azonban ő is tud még kislányként viselkedni és nála jobb társaságot ilyen ítéletidőben nem is tudnék elképzelni!
   Örültem, mert mát hiányzott a lányos pletyizés így mosolyogva mohón nyitottam ajtót. Mikor azonban kinyitottam rögtön lehervadt az arcomról a mosoly...

Chapter Thirteen

Retrospective

Kicsit szomorú voltam, amiért az előző fejezethez nem érkezett komment, de nem szeretnék keseregni :) Remélem tetszeni fog az új rész annak, aki elolvassa és, ha kommentet nem is akkor a tetszik, nem tetszik gombokat bátran nyomkodjátok :D
  Lehet, hogy kicsit rövid lett de szerintem erről az oldalról is érdemes megközelíteni a dolgokat...

További kellemes hetet és Jó Olvasást!

Nadia xoxo

   Fájdalmasan simítottam végig az arcomon, ahol csattant a pofon. Néztem, ahogyan Sophie sírva elszalad a mostohatestvérével én meg földbe gyökerezett lábakkal bámultam utána.
   Fájt az arcom, de nem az ütés erősségétől, hanem attól akitől kaptam és amiét kaptam. Fájt a saját tétlenségem, hogy nem mehetek utána hanem nézem ahogyan elszakad tőlem. Nem mondom nem ütött kicsit Soph, de tudom, hogy megérdemeltem....
   A többiek csak értetlenkedve összenéztek én meg bámultam Eleanort, aki magyarázott valamit, de nem nagyon figyeltem oda rá mert különösebben nem is nagyon érdekelt.
    Leroskadtam egy székre és a tenyerembe temettem az arcomat majd szinte áramütésként tudatosult bennem minden, ami az utóbbi percekben lejátszódott.
   Tudom, hogy suttyó módon viselkedtem Sophieval és szerintem még szerencsém van, amiért csak egy pofont kaptam a tettemért. Sőt ezek inkább tettek voltak nem is csak egy.
   Visszaemlékeztem arra a délutánra, amikor először megláttam őt a Starbucksban. Nem tudtam levenni róla a szememet, és ettől függetlenül még én is meglepődtem rajta, hogy egy ilyen lány éreztet velem valamit, amit valamiért Eleanor vagy más lányok soha nem tudtak.
Akkor még nem akartam megmondani neki az igazat, mert féltem, hogy ő is egy őrült rajongóvá válhat, de mikor megtudtam, hogy nem ismeri a mai hírességeket már benne voltam a csávában, hiszen nem az igazi nevemen mutatkoztam be.
   Mardosott miatta a bűntudat, de nem tehettem mást. Mikor hazakísértem tudtam, hogy el kell őt felejtenem, mert nem szerethetek bele egy lányba miközben van barátnőm. Otthon el is mondtam ezt a többieknek, akik ugyanúgy azt tanácsolták, hogy felejtsem el.
   Valahol azonban éreztem, hogy Sophie sem akar engem csak úgy elfelejteni, mint ahogyan én sem hagynám annyiban a dolgokat. Reméltem, hogy őt nem sikerült még belekevernem ebbe a furcsa érzésbe, de mikor tudatosult bennem, hogy sírt, amiért azt hitte, hogy nem lát többé feladtam, hogy akkor távol tartsam magamat tőle. Bementem hozzájuk, de az csak rontott a helyzeten, mivel még jobban belehabarodtam a lányba.
   Ebből már sehogy sem jöhettem ki győztesként. Akkor még örültem, hogy nem tudja ki vagyok, de féltem csak úgy elmondani neki, mert egyszerűen tartottam a következményektől.
   Azonban fogalmam sem volt, hogy itt összefuthatunk hiszen úgy tudtam, hogy nem szeretni a mai zenéket, de már teljesen mindegy... Ha így belegondolok tényleg egy görény voltam de jó, hogy legalább most derült ki. Igazából úgy terveztem ezt a dolgot Sophieval - ha nem ütött volna be ez a gikszer - hogy még többször elé fogok menni és mikor megvolt az első csók, szakítok Ellel és összejövök Sophieval, de akkor még nagyobb barom lettem volna. Eleanorral sem szúrhatok ki, hogy megcsalom és utána azzal a lánnyal jövök össze.
   Felnéztem a kezem rejtekéből és láttam, hogy a srácok tovább osztogatják az autógrammokat nem is zavartatva magukat azzal, hogy én teljesen ki voltam. De nem hibáztattam őket. Nem is szóltam semmit, csak, amikor végeztünk.

- Srácok most ti is utáltok?- kérdeztem a többieket idegesen, akik lassan fordultak csak felém és az ő tekintetükből is tükröződött némi düh, amitől a legjobban tartottam. Féltem, hogyha még ők is elítélnek akkor amit tettem arra tényleg nincs bocsánat...

- Louis ez most mire volt jó?- kérdezte rosszallva Liam, mire egyszerűen csak összerezzentem. Valahogy vágytam rá, hogy azonnal rám zúdítsák, hogy mekkora barom vagyok, de ezt a számon kérő hangot ezerszer rosszabb volt hallani, főleg a mindig békés és felelősségteljes Liam szájából.
   Gyötrelmesen hunytam le a szememet és úgy vártam a nagy adag szitokáradatot...

- Egyszerűen nem tudtam elfelejteni őt skacok...

- Lou neked van barátnőd és az nem az volt, akit megríkattál!- juttatta eszembe szemforgatva Zayn az amúgy is kézenfekvő tényt.
   Éreztem, hogy elszorul a torkom, mert az ilyet más szájából még súlyosabb volt hallani, de igyekeztem megőrizni a hidegvéremet - már amennyi megmaradt belőle - és minél jobb mentegetőzési szövegen agyaltam.

- Tudom, de én Eleanor iránt már rég óta nem érzek többet barátságnál- sütöttem le a szememet szégyenkezve mert tudtam, hogy ezt is be kell vallanom ha már így jártam mire mind mérgesen felhorkantak.

- Akkor miért nem dobtad, mert ez így nagyon nem korrekt Louis! Fairplay nélkül pedig nem érdemes belemenni egy kapcsolatba!- csóválta a fejét értetlenkedve egyben vádlón Harry mire még nagyobb bűntudatom támadt, már, ha ez elvileg lehetséges is.
   Elgondolkoztam, hogy hátha tudok mondani valami jó indokot, de sajnos semmi nem jutott eszembe. Lesütöttem a szememet és megint elmerültem a gondolataim zavaros mélységében de nem bírtam tovább és úgy döntöttem, hogy akkor már őszintén kiöntöm a lelkemet, ha így sült el ez az ügy.

- Ha akkor dobod Eleanor akkor bűntudat nélkül lehettél volna azzal a szerencsétlen lánnyal, akit szerintem totál megbántottál- adott egy egyszerű tényt Niall is, miközben égnek emelte a szemét.

- Tudom haver, de nem volt szívem dobni Elt...

- Szerinted mi rosszabb egy csajnak Tommo? Ha megcsalják, vagy, ha dobják?- tette fel a költői kérdést idegesen felvont szemöldökkel Harry, mire sietősen bólintottam egyet, jelezve, hogy értem.

- De ahogy látom te simán megcsaltad volna Elt- mondta ugyanolyan komoran Zayn mint a többiek. Összeszorítottam a számat és fájdalmasan hunytam le a szememet majd éreztem ahogyan  elszorul a torkom, de válasz nélkül hagytam a megjegyzést.
   Erre én is tudtam a választ… nem tettem volna ilyet, de nem volt kedvem veszekedni ezen Zaynnel, amikor úgy is tudom, hogy ellenem szavazott volna. Maga a kérdés fájt, hogy ilyet feltételez rólam!

- Sajnálom és ígérem, hogy jóvá fogom tenni… valahogy...

- Szerintem nem nekünk kéne magyarázkodnod Louis, hanem a két barátnődnek- mondta fagyosan nyomatékosítva a szavait Liam, mire megint csak bólintottam.
   Igazuk van…. Nekem kell jóvá tennem a dolgokat… valahogy. Ugyan még nem tudom hogyan, de az biztos, hogy gyorsan kéne cselekednem...

- Akkor ti nem utáltok?- kérdezem kicsit később bizonytalanul mire kicsit mindannyiuknak megenyhült az arca és úgy néztek egy pillanatra össze. Huh, akkor a jelek szerint már nem annyira…

- Nekünk nincs rá okunk, viszont két lánynak igenis van- mondta enyhébb hangnemben Niall az összesített véleményt, mire egyszeriben hálásan néztem rájuk. Szerintem most, hogy megmondták a magukét kibékültünk.
   Örültem, hogy nem ítélnek el és így inkább nem is szóltam többet hozzá ehhez a témához. Megmozgattam a fájós állkapcsomat. Au, kicsit még mindig fáj… de tudom, hogy megérdemeltem és ez valahogy kicsit megnyugtató…
   Fél szemmel láttam, hogy mind elmosolyodtak, amit nem értettem.

- Min mosolyogtok?- kérdezem a fájós arcomat simogatva mire megint csak somolyogva pillantottak össze, amit újfent nem nagyon fogtam fel. 

- Nem semmi pofont kaptál attól a csajtól Boo Bear- mosolygott rám cukkolva Zayn mire kuncogva égnek emeltem a szememet. Naná, hogy nem, de mint mondtam, mindennek oka van, ahogyan ennek is…

- Egyszer engem is felpofozott egy csaj... nem is! Szerintem már többször mint kettő, körülbelül úgy nyolcszor-kilencszer! - merengett nosztalgiázva Harry mire egy emberként nevettük el magunkat a többiekkel.
   Elgondolkozva hátradőltem a széken miközben Harry mesélte azt az eszméletlen sztorit, amiben felpofozták és ahogy láttam a többiek figyelnek is rá.
   Én azonban elkalandoztam és akaratlanul szökött a tudatalattimba Sophie...
   Tudtam, hogy ma mindenképpen beszélnem kell Ellel és még valahogy Sophiet is vissza kell szereznem, mert nem tudok nélküle élni. Nem értem magamat, de szívből szeretem azt a lányt, és nem tudnék meglenni nélküle..