Whisfulness
Na tehát itt a második fejezet! örülnék legalább egy kominak mert nagyon jól esne! Aki pedig olvassa a törit annak ezer hála és köszönet.
Nadia xoxo
Leah maga a tökéletes szépség- gondoltam magamban kedvetlenül, akárhányszor a mostohahúgom jutott az eszembe. Gyönyörű vörösesbarna haja lágy hullámokban omlott a vállára és körülfogták a szép szeplős arcát. Kék szemei mindig kíváncsiságtól vagy örömtől csillogtak a tündéreket megszégyenítő arcvonásokkal rendelkező arcán. Tizenhat éves kora létére hihetetlenül szép volt és a legnagyobb bánatomra hibátlan természettel rendelkezett. Ha félénk volt, az tette vonzóvá az egyéniségét, ha határozott és jelentőségteljes, akkor azért csodálták az emberek. Hiába, a mostohahúgom akármit csinált, csak elképedve fordultak meg utána, hiszen kevés olyan ember él a világon, mint a kis Leah Kennedy.
Mikor felocsúdtam a bambulásomból szégyenkezve mosolyogtam rá, mert általában nem szoktam irigykedni, vagy hasonló. Kapásból küldtem el melegebb égtájakra ezt a selejtes érzés, azonban kivételesen hagytam, hogy eluralkodjon rajtam. Sietősen intettem neki, mert még mindig ott toporgott az ajtóban.
- Gyere be, hiszen te is itthon vagy- csóváltam a fejemet szemforgatva, mire ő még szélesebben mosolygott, majd kislányosan belibbent az ajtón és úgy ült le mellém az ágyra. Miközben körbenézett megakadt a szeme az albumon, amit az előbb fejeztem be. Bevallom, kicsit büszke voltam magamra, amikor az arcáról sütő elképedt ámulatot olvastam le, de ezt nem szívesen ismertem el.
Látva a kíváncsiságát, elvettem a polcról a könyvecskét és mosolyogva adtam a kezébe. Mikor láttam, hogy köszönetképpen rám villantja a tökéletes fogsorát, felálltam és elhatároztam, hogy folytatom a festményemet, amit legutóbb nem tudtam befejezni. Nem volt kedvem megint elszomorodni a mostohahúgom szépségét látva, gondoltam, miközben azt vetettem fel az agyamban, hogy régen milyen boldog voltam az igazi családommal. Sietősen megráztam a fejemet a múltam darabjainak fájdalmas emlékeire, hogy örökre elfelejtsem azokat. Megpróbáltam inkább a festményeimre terelni a gondolataimat...
Hát, én még soha nem utaztam el Londonból. Minden várost és annak nevezetességeit csak képekről ismerek, de ezen egy nap szeretnék majd változtatni. Elgondolkodva léptem oda a szoba sarkában álló festőállványom mellé és ránéztem a képre, majd a befejezettekre, hátha onnan is sikerül valami kis ihletet meríteni.
Sorba néztem végig a befejezett képeimet. Külön csoportba állítottam őket, a fal mellé, az üres vásznak mögé. Emberalakok és épületek szerint volt a csoportosítás, bár személyt csak hármat festettem le. Egy képem volt Susanról, egy Leahról és még egy az édesanyámról, akit csak képről sikerült lefestenem. Csak azokat festettem eddig le, akiknek az arcát örökre az elmémbe akarom vésni, hogy mindig velem legyenek- gondoltam csökönyösen, hiszen ilyenkor mindig magamnak válaszoltam arra a kérdésre, hogy apám portréja vajon miért nem gazdagítja ezt a szegélyes csoportot.
Az épületekből már kicsit több volt. Eddig lefestettem az Eiffel Tornyot, a Grand Kanyont, a Taj Mahalt, a Golden Gate hidat és Times Squaret New Yorkból. Ezeket azért "örökítettem meg", mert ezeket mindenképpen látni szeretném, majd, ha felnőtt leszek. Körbe szerettem volna járni a világot apa nélkül. Nélküle nem voltam olyan esetlen és gyenge, mint amilyennek ő szeret beállítani.
Hirtelen valaki megkopogtatta a hátamat, mire eltűnt a jövőm látképe, mint a horizont mögött a hajók és visszatértem a szobámba Leah mellé.
- Gyönyörű lett Sophie - mosolygott rám kedveskedve, abban a reményben, hogy egy óvatos mosolyt tud csalni az arcomra, mire nekem akkor esett le, hogy az albumra gondol. Zavarodottan rángattam vissza magamat a jelenbe és erőtlenül mosolyogtam rá vissza, miközben megráztam a fejemet, hátha az egy kicsit segít.
Leah, azonban akkorra már megbabonázva állt a Big Ben festményem mellett és azt bámulta, ami az én érdeklődésemet is felkeltette, de nem akartam különösebben figyelemre méltatni.
- Köszi, épp most fejeztem be- mondtam az emlékeimet őrző albumra célozva, és óvatosan visszatettem az éjjeliszekrényre az albumot, mint valami óriási kincset.
- Ez is csodálatos lett, mint a többi, de... eddig nem azt mondtad, hogy csak azokat fested le, ahova el szeretnél menni?- érdeklődött homlokráncolva a mostohahúgom, akit már nem a könyvecske kötött le.
- Ha már Londonban élünk, a Big Bent nem akartam kihagyni- vontam meg a vállamat magyarázatképpen, mire megértően elmosolyodott, majd tovább nézte a festményeimet, amiket egyébként már egy milliószor látott, úgyhogy nem értettem, hogy mit néz annyira rajta. Nem fognak megváltozni csak mert a gyönyörű szemeivel fixírozza őket- gondoltam magamban szarkasztikusan, de már meg is bántam, amikor Leah aranyos termetére figyeltem. Tudtam, hogy nem lehetek vele gonosz, azonban az értetlenségem még a dorgálásomra sem akart elpárologni a fejemből.
Néha nem értem, hogy ők ketten Susan-nel miért látják, hogy nekem ebben van jövőm. Tudom, hogy konyítok hozzá valamit, de azért mégsem vagyok nagy művész!
Ilyen gondolatokkal vettem fel a festő pólómat, elhatározva, hogy nekikezdjek valami új festménynek, mire hirtelen Susanna mosolygott ránk az ajtóból.
- Sziasztok lányok!- köszönt vidáman Sue. Végignéztem rajta, majd újra a mostohahúgomra emeltem a tekintetemet, mire önkéntelen mosolyra húzódott a szám, hiába küzdök mindigaz ilyen ingerek ellen.
Anyja-lánya- gondoltam magamban szórakozottan, miközben a köztük lévő különbségek után kutattam a szememmel, sikertelenül. Susan olyan volt, mint Leah felnőttben, és semmi kétségem sem volt az felől, hogy a mostohahúgom is ugyanilyen csinos nő lesz, mint Susanna. Anya és a lánya között csak annyi különbség volt, hogy az anyukának vállig érő volt a haja, ami göndör csigákban lógott a fülei mellett, a lányának pedig sokkalta hosszabb.
Néha én is elgondolkodom, hogy én mennyire hasonlíthatok az édesanyámra, azonban mikor kisebb voltam nagy csalódásomra többször is megjegyezték az emberek, hogy kiköpött olyan vagyok, mint az apám.
- Szia Susan!– mosolyogtam rá erőltetetten, a töprengésem közben, amit ő egy nagy mosollyal díjazott és ilyenkor jövök is rá, hogy apám miért szeretett bele ebbe a nőbe.
- Hali anya!- ölelte meg az anyukáját Leah, mire szorongva elfordultam tőlük, miközben egy nagyot nyeltem, hogy visszanyeljem a csípős megjegyzésemet. Én is megtehetném ugyan ezt ha az én anyukám itt lenne velem és együtt nézegetnénk a képeket és a festményeimet- élesen szívtam be a levegőt, hogy ne mondjam ki hangosan, ami olyan mázsás súllyal nyomta a szívemet.- Mit kértek vacsorára?- érdeklődött kedvesen a mostohaanyám.
- Nekem mindegy, de szerinted mit fessek?- kérdeztem Suetól, megint csak visszarángatva magamat a gondolataim tengeréből, mire a nő elgondolkozva sóhajtott egyet.
Hirtelen, valahogy akaratlanul is, de az eszembe jutott egy régebbi ötletem, ahogyan a gondolkozó arckifejezést vizsgáltam az arcán. Általában én is arról álmodtam, hogy kiköpött ilyen leszek. Elhatároztam, hogy mikor felnőtt leszek, pont olyan szeretnék lenni, mint Susan. Ő rengethet utazott már a világban történészként és a jelleme is tökéletessé teszi őt. Magabiztos, sikeres és csinos, de ebből a háromból egyik sem jellemző rám...
- Egyiptomban vannak az ókori piramisok, amik nagyon jól mutatnának a képeken!- adott tanácsot, mire egy aprót biccentettem.
- Majd később keresek a neten valami jó képet, amiről mintát vehetek...
- Rendben, de gyertek le enni, mert édesapátok hamarosan hazajön!- mosolygott ránk elégedetten majd kiment a szobámból. Leah rám, majd az anyja után nézett ezzel jelezve, hogy megyek-e vele. Somolyogva biccentettem, majd együtt mentünk le az étkezőbe ahonnan finom illatok lengték be az egész házat.
- Ugye nem kell Billt is megvárni vele?- kérdezte mohón Leah és összecsapta a tenyerét miközben egy mélyet szippantott a levegőből.
- Együnk!- mondtam gyorsan apa hallatára, mire Susan vonakodva ugyan, de leült mellénk, azonban végül ő sem bírta tovább, így ő is nekiállt az evésnek. Nevetgélve beszéltük át a dolgainkat és egy pillanatra meg is feledkeztem a rám váró kihívásról.
Kicsit később nyílt az ajtó és Bill, az apám lépett be rajta. Amióta ma délután annyi fiatal kori képet néztem róla, már szinte el is felejtettem, hogy milyen elnyűtten néz ki. Susannál magasabb volt, de nem volt éppenséggel annyira magas termetű férfi. Amióta Sue ilyen jól eltart minket ő is növesztett magának egy kis pocakot, ami eléggé előnytelenül látszik meg rajta. Bajusza alatt mindig morcos arcot vágott, még a barna szemei sem mosolyogtak soha. Kopaszodott már a feje tetején és még csak arra sem vette a fáradságot, hogy egy kis hajat fésüljön oda lettebbről, hanem hagyta a természete mivoltát erősödni...
- Szia Bill drágám!- állt fel rögtön Susan, hogy átölelhesse. Apa csak akkor vette észre, hogy mi is ott vagyunk és szélesen rámosolygott a Suera, mire egy nagyot nyeltem.
Kár reménykednem, tudom, hogy úgysem úszom meg ma sem valami kis megjegyzés nélkül! Éljen a szülői lojalitás és szeretet...
Mindig csak akkor vett észre engem, ha valakit hibáztatni kellett valamiért, de mint mondtam, már megszoktam, hogy a saját apám ennyire nem szeret engem. Ugyan tudtam róla, hogy esténként, amikor mindannyian álomra hajtjuk a fejünket, a mosthaanyám igyekszik beszélni az új férje fejével, de apám sosem hallgatott rá, annak ellenére, hogy Susan elmesélte, hogy az előző házassága is egy ilyen pitiáner ügy miatt ment szét. Én ugyan még nem láttam olyan filmet, amiben a nő ilyen nyíltan vállalta volna egy régebbi kapcsolatának a hibáját, de a lelkem mélyén mindig reménykedtem benne, hogy az édesapám ért majd belőle valamit és újra jó viszonyban lehetnénk!
Azonban a mai napig nem békélt még meg velem, egy olyan ügy mivoltából, aminek nem is én voltam az oka!
- Köszönöm Sophia, hogy még étkészletet sem voltál képes kirakni nekem!- dörrent rám hirtelen apám, mire ijedten kaptam fel a fejemet, hiszen bevallom, már lassan kezdtem róla megfeledkezni.
Félve figyeltem, ahogyan morgolódva csapja vissza az evőeszköz-fiókot a konyhapolcon, mire zavartan lesütöttem a szememet. Nem akartam vele ezen az estén veszekedni, de ez nagyon nem volt fair, hiszen tudtam, hogy igazságtalan volt velem!
Most miért én vagyok ezért is a hibás?- kérdeztem magamtól, pedig tudtam, hogy csak így akart engem "köszönteni, ha már kimaradtam azoknak a listájáról, akinek hazajövetkor köszönni szokott- Ő nem tud magának elővenni?
- Sajnálom Bill, én terítettem és elfelejtettem- szabadkozott azonnal Susan, de a mondandója süket fülekre talált. Óvatosan mustráltam apámat, aki egy legyintéssel el is intézte ezt a kis összeszólalkozást, hiszen tudta, hogy ebben az esetben nem neki volt igaza. Azonban a hozzám intézett bocsánatkérése természetesen el fog maradni!
Én egy idő után eltoltam magamtól a tálat, mert nem volt sok kedvem, apám megjegyzéseit hallgatni egész vacsora alatt, meg amúgy is elment az étvágyam. Nyilván ezzel ős is egyet értett, mert gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Köszönöm a vacsorát Susan!
- Hiszen alig ettél valamit Soph!- csóválta a fejét szörnyülködve Susanna, mire én csak gyorsan legyintettem egyet, jelezve, hogy butaságokat hord össze.
Épp indulni akartam, mire nem csak Susan szólalt utánam.
- A kulturált emberek a mosogatóban tartják a koszos tányérjukat ezzel is segítve az édesanyjuk munkáját!- morrant rám megint apám, megint egy amolyan "csak úgy" indokból, mire akaratlanul is, de összerezzentem. Még emlékeztem, hogy milyen volt a kedélyes és mosolygós apámmal egy fedél alatt lakni, és az határozottan nem ilyen érzéseket ébresztett fel bennem. Még emlékeztem azokra az időkre, amikor anyukám is velünk volt és biztosra vettem, hogy akkor még ugyanúgy viselkedett velem, mint most a mostohahúgommal... de azt már régen elvitte a víz!
Fogcsikorgatva szorítottam össze a fogsoromat, hogy visszatartsam a szemtelen feleselésemet, de tudtam, hogy az csak olaj lenne a tűzre, így meggondoltan csöndben maradtam. Csoszogva fordultam vissza, kedvetlenül vettem fel a tányéromat az asztalról és óvatosan bele tettem a mosogatóba, hogy kifogástalan maradjak, majd felszaladtam a lépcsőn.
Apának ma is nagyon "jó" kedve lehetett, amit megint csak rajtam vezet le bár már megszokhattam volna- gondoltam magamban keserűen, miközben a lépcsőházban lévő képeket nézegettem a falon, úgy, hogy nem is fogtam fel, hogy mit bámulok. Eddig is mindig ez volt és ez is marad addig, amíg el nem költözök.
Felérve nem volt kedvem hozzálátni a festményemhez, mert ha mérges vagyok sosem jön az ihlet, így ledőltem az ágyra és magam mellé vettem valami könyvet is. A könyvborítóra nézve az Alkonyat címét olvastam el, bár nem kifejezetten volt ínyemre egy olyan regény, amiben ennyi az akció és a l'amour. Azért bevallom, még ez a regény is benne van a kedvenc könyveim top százas listájában, szóval nem dobtam el magamtól, hanem fellapoztam valahol.
Unott hangulattal igyekeztem elmerülni Bella és Edward szerelmi történetében, miközben elkalandoztak a gondolataim a sorokról és magáról a könyvről is. Bárcsak lenne egy srác, aki el tudná fogadni, hogy ilyen béna vagyok és engem is úgy szeretne, mint Edward Bellát vagy fordítva- álmodoztam, miközben elmélyedve forgattam a könyv oldalait, anélkül, hogy akár csak felfogtam volna, hogy milyen betűk vannak odaírva. Egy olyan fiú, akire mindig támaszkodhatok és segítene mindig minden helyzetben. Olyannak szeretne, amilyen vagyok és nem lennének köztünk korlátok és hazugságok. Olyan, akivel mindent megoszthatok és teljes mértékben megértenénk egymást...
Meggyötörten sóhajtottam egyet, mert tudtam, hogy ő csak a gondolataimban létezik és nekem soha nem adatna meg egy ilyen csoda, hiszen borzalmasan béna csaj vagyok. A könyvek iránti kötődésem és a művészeti pálya utáni érdeklődés, na meg persze a pesszimista hozzáállásom. Kétségtelen, hogy egy fiú sem lenne olyan elkeseredett, hogy pont engem választana a sok ezer cicababa közül.
Megint felsóhajtottam egyet a negatív gondolataim hatására és inkább becsuktam a könyvet, mert untam az önmarcangolást meg a sok önkritikát így inkább elmentem zuhanyozni hátha az eltereli a figyelmemet egy kicsit. Eszembe jutott a holnapi délutáni műszak is Hannah néni kávézójában, a Starbucksban. Elhúztam a számat, mert nem volt sok kedvem az akadékoskodó vendégek nyöszörgését hallgatni, egy amúgy is méregdrága kávézóban.
Fáradtan dörzsöltem meg a szemeimet, majd kimentem a fürdőből és úgy dobtam le magamat az ágyra, hogy tovább agyalhassak. Hallottam, ahogyan Susan és Leah is aludni megy, majd utolsónak apa jön fel, de nem kíván nekem jó éjszakát csak a másik kettő nőnek ,akik neki fontosak.
Könnybe lábadt a szemem majd szipogva hunytam le a szememet és így ringattam magamat álomba.
Milyen jó is lenne valaki, aki majdnem annyira szeretne engem, mint egy apa!
No comments:
Post a Comment