Chapter Three

Hopes

Köszönöm azt a két  feliratkozót aki olvassa a történetemet. Őket viszont arra szeretném kérni, hogy írjanak kommentet mert így nem tudom, hogy ki mit gondol róla. Előre is köszi! :)

Nadia

  Reggel fáradtan keltem, de nem akartam visszafeküdni, mert ott csak gondolkodni tudok, amit most inkább mellőznék a tegnap esti gondolataim után. Nem volt szükségem még egy kis önkorbácsolásra, főleg nem akkor, amikor éppen a szerelmi életemmel emésztem magamat, ami már egy lerágott csontnak fele meg a fejemben.
  Alaposan lezuhanyoztam, majd felvettem a festő ruhámat, hogy elkezdjem a Gizai piramisok felfedeznivaló dolgait Bele is fogtam a festménybe egy internetes kép segítségével, amit gyorsan beírtam a keresőbe. Sokat adott ki, de igyekeztem megkeresni a legjobb pozitúrát, színeket, árnyalatokat és egyszerűséget. Mindenféle színt kevertem magamnak, ami kell, majd halványan felvázoltam az alapokat.
  Sajnos, azonban minden gondolatomat nem tudta lekötni a piramisok festése, de kilencven százalékban tudtam koncentrálni. Akaratlanul is, de elkalandoztak a gondolataim a tegnapi könyvről, amit olvastam. Nem mintha kifejezetten nagy Alkonyat rajongó lennék, de az abban leírt szerelmi háromszög nekem elnyerte a tetszésemet. Bella egy nagyon mázlista lány, akinek ráadásul két hódolója is van. Jacob a vérfarkas és Edward a vámpír. Nem mintha én ilyen természetfeletti udvarlókra vágynék... 
   Elmosolyodtam, mert elképzeltem, hogy én mit szólnék, ha ilyen teremtmények lennének velem minden áldott nap. Én biztos, hegy nem lennék annyira higgadt, mint Bella, aki mondhatni, elég bátran viselkedett az egészen a sorozat végéig, mikor is Edwarddal maradt. Neki még választási lehetősége is volt, én meg itt állok tizenhét évesen úgy, hogy még egyszer sem volt barátom! Valahol ugyan még Bella is kételkedett benne, hogy megérdemli  Edwardot, de a leírás alapján a főszereplőlány is egy nagyon csinos lány lehetett, szóval áldásom rájuk.
  Odapillantottam a piramisokra a gépem monitorján, de már szinte el is felejtettem, hogy festek, de ez az információ sem kötött le sokáig. Igaz, hogy Bella nem volt olyan pesszimista és mogorva lány mint, Sophia Kennedy- gondoltam magamban cinikusan húzva az orromat, miközben kimostam a vizes-edényben az ecsetemet. Sóhajtottam egyet a nem túl biztató gondolataim hatására, majd újra a virtuális fényképre pillantottam és megint megindult az ecset a kezemben.
  De azért csak van olyan srác, akit nem zavarja, ha depis a csaja?- kérdeztem magamtól reménykedve, annak ellenére, hogy kapásból tudtam a választ. Természetesen nincs egy olyan szerencsétlen sem, aki egy olyan lányt választana, mint én, hiszen egyikük sem lehet annyira elkeseredve! Minden másik nemből való egyed a csak az olyan lányokra bukik, aki első pillantásra megragadja a tekintetét és többet nem is tud elfordulni tőle. Hát, ha valaki rám néz az maximum csak viszolyogni tud, amit inkább mellőznék, mert az évek során azt már megkaptam, nem is párszor…
   Újra és újra a piramisokra néztem és akaratlanul is, de húztam az ecsetvonásokat a vászonra, pedig nem kifejezetten figyeltem rá. Egyszer olvastam is, hogy elég, ha testben ott vagy az alkotáskor, a lelked szárnyalhat közben. Kicsit elmosolyodtam, mert ez a mondás - vagy mi a szösz - százszázlékig én vagyok, de mégis visszaráncigáltam magamat a jelenbe. Többet nem gondoltam a könyvre és rákényszerítettem magamat, hogy figyeljek a képre. Nem akartam elrontani a vásznat, amiből így sincs túl sok.
  Mikor úgy éreztem, hogy nem tudok többet dolgozni rajta, letettem az ecsetemet és hátráltam egy lépést és lám. Majdnem olyanra sikeredett, mint a képen lévő piramisok és homok. Elmosolyodtam és elhatároztam, hogy ezt a képet Susannak fogom adni, ha már az ő ötlete volt a "modell" ötlete.

  Mikor rápillantottam az órámra akkor láttam, hogy már egy óra van. Nekem fél kettőre legkésőbb már dolgoznom kell, úgyhogy villámgyorsan átöltöztem, hogy indulni tudjak. Felkaptam a táskámat és leszaladtam a lépcsőn és láttam, hogy Sue és Leah épp főznek valamit, de nem volt sok időm arra, hogy kiderítsem mit.

 - Indultam dolgozni. Hamarosan jövök- intettem egyet és meg sem várva a válaszukat kifutottam az ajtón.

- Oké- hallottam még bentről Susan hangját, de nem volt időm rendesen elköszönni tőlük.
   Felpattantam a buszra, ami épp indulni készült, mire a sofőr szitkozódva csukta be az ajtót utánam ,én meg lehuppantam egy üres székre. Mentem négy megállót, majd leszálltam, és megkönnyebbülten néztem a kávézóra, majd az órámra.
  Tíz perc, hah, új rekord!

- Szia Hannah néni- intettem a keresztanyukámnak, mikor beértem, mire neki a füléig szaladt a szája. A keresztanyukám amúgy is ilyen könnyen lenyűgözhető nő. Hosszú szőke haját, amióta az eszemet tudom, kontyban hordja. A mindig kedves arcáról süt a jólelkűség, már ahogyan én látom a dolgokat...
   Még én is önkéntelenül mosolyra húztam a számat, mikor a barna szemeibe néztem, ami kislánykoromtól kezdve ilyen aggodalmasan vizslat engem. Sietősen odatipegett hozzám, és szorosan megölelt, mire elnevettem magamat.

- Ó kicsi Sophie, milyen szép nagyra nőttél- vigyorgott rám szeretetteljesen, mire én is elmosolyodtam, de csak kedvességből.
  Biztos nőttem amióta, nem is tudom, úgy, körülbelül egy hete találkoztunk?- kérdeztem magamtól értetlenül ráncolva a homlokomat, de nem mondtam ki hangosan, hogy ne törjem le Hannah néni ragyogó mosolyát az arcáról- Furcsa dolgai vannak a keresztanyukámnak, de ezért szeretem őt annyira, hiszen ezért is hasonlítunk mi olyan nagyon...

- Köszönöm, te is nagyon... jól nézel ki- biccentettem illemtudóan, mire ő csak kuncogva legyintett egyet, pedig tényleg elég csinosan festett, a középkorúsága ellenére, amit mindig méregdrága ránctalanítókkal igyekszik ellensúlyozni. Emiatt a sok kencétől van mindig kamilla és méz illata, ami mindig a kiskorom emlékeit idézi fel... ugyan nem szerettem azokra sokat gondolni, de ez csak egy rossz beidegződési reakció volt.
   Sietősen pénztár mögé léptem és a szokott helyről kivettem a jegyzettömbömet és a kávézó jelével díszített kitűzőt, na meg persze az elengedhetetlen zöld színű kötényt.

- Máris kezdeni akarsz?

- Persze, miért?- dünnyögtem értetlenkedve, mire nagy meglepetésemre a keresztanyukám ráérősen leült egy székre és kényelmesen hátradőlt, kezébe véve egy vaskos divatmagazint, aminek a címlapján egy szőke szépség virított a legújabb kollekció darabjaiban.
   Furcsállva néztem Hannah nénire, mert erre a reakcióra végképp nem számítottam volna.

- Mert akkor végre lazíthatok egy kicsit!- mosolygott rám jelentőségteljesen, mire hangosan elnevettem magamat és mentem, hogy felvegyem a rendeléseket.
  Sokszor sütöttem le a szememet, mikor láttam, hogy korombeli lányok és fiúk, idősebbek és gyerekek is megbámulják az arcomat, ami eléggé frusztrált engem a munka végzése közben.Nem elég, hogy a sok mosolygástól fájt az arcom, mert az arcizmaim nem szokták meg ezt a túlzott jókedvet, még az emberek is azon vannak, hogy kihozzanak engem a sodromból! Nem nagyon akartam odafigyelni rájuk, de könnyebb volt így elgondolni, mint gyakorlatban véghez is vinni.
   Nem szenvedek üldözési mániában, de tényleg nagyon nem bírtam a tömeget. Már kiskorom óta ez van, bár akkor még gyógyszereket is szednem kellett. Anyukám volt az, akinek mindig sikerült megnyugtatnia engem, ha valami klausztrofóbiás hajlamot mutattam, de ő már nincs itt, hogy figyeljen rám... bár ennek ellenére valahogy sikerült túlélnem a napot.
  Éppen az órára pillantottam és láttam, hogy hamarosan fél négy, amikor vége a műszakomnak, mikor hirtelen öt kapucniba és napszemüvegbe burkolózott fiú lépett be a kávézó ajtaján.