Chapter Five

Unexplainable

 Nagyon megörültem, amikor  láttam, hogy kommenteltek! Hihetetlen jó volt és köszönöm a három feliratkozót is és a hozzászólásaitokat! :D Nagyon sokat jelentenek nekem és örömömben meg is írtam az új részt :)

Jó olvasást!

Nadia xoxo

   Döbbenten meredtem a bámulós srácra, aki lazán a falnak dőlve állt, zsebre tett kézzel. Úgy támasztotta a falat, mintha azt várta volna, hogy szobrot verjenek róla, vagy nem is tudom... általában nem tapasztaltam a másik nemtől ilyen merő határozottságot. Szinte  áradt belőle a magabiztosság, ami akarata ellenére is vonzóbbá tette őt a szememben. Mikor meglátott, blazíran ellökte magát a faltól és felém indult.
   Homlokráncolva néztem rá és döbbenetemben még az arcom takarásáról is megfeledkeztem. A felgyülemlett feszültségtől gyorsan átgondoltam pár önvédelmi gyakorlatot, de gyorsan el is vetettem az ötletet, hiszen tudtam, hogy amúgy sem tudnék mit kezdeni velük. Reméltem, hogy nem akar semmi rosszat, bár amúgy sem hittem, hogy tudnék ellenkezni, akármit is akar tőlem..
   Azonban mérges is voltam rá, mert pofátlanul megbámult odabent, de azonnal jóvá is tette a szívszaggatóan helyes mosolyával, amikor megállt előttem.

- Végeztél szívem?

- Igen... de ez miért is olyan fontos?- kérdeztem vissza csípősen, mire ő még szélesebben mosolygott, aminek hatására a dühöm fokozatosan párolgott el. Ennek ellenére, még mindig értetlenkedve néztem a vadidegen fiút, aki valamilyen csoda folytán rám várt.
   Mit akarhat tőlem?- kérdeztem magamtól gyanakodva- Miért várt meg pont engem?

- Csak szerettem volna veled beszélgetni- vonta meg a vállát, mintha ez csak egy jelentéktelen kis információ lenne, mire akaratlanul is, de elkerekedett a szemem.
  De mit akarhat kérdezni tőlem?- kérdeztem magamtól bizalmatlanul méregetve az előttem álló srácot, aki velem ellentétben látszólag jól szórakozott- Mit akarhat tőlem valaki olyan mint ő? Van olyan srác, aki szóba áll velem a pesszimizmusom és a bunkóságom ellenére?

- Miért is?

- Kicsit bizalmatlan vagy, de miért ne beszélhetnék veled?- kuncogott szemforgatva, mire nyomban égni kezdett az arcom a szégyentől, a kissé fellengzős hanghordozása végett. Azonban gyorsan vissza is rángattam magamat a kegyetlen valóba, ahogyan láttam, hogy félrebillentett fejjel mustrál engem, mint aki már máris elmerült a tervezgetésbe.

- Ne haragudj, de nincs időm, mert haza kell mennem- mondtam zavartan és oldalra léptem, hogy kikerüljem, mire ő megint mosolyogva elém lépett, elállva ezzel az utamat. Fortyogva próbáltam kikerülni a másik irányból, azonban ahogyan a cselekedetét pimaszul megismételte, fújtatva hagytam abba a próbálkozást. Utálom ezt a játékot- gondoltam magamban megadóan, mégis dühösen- minden filmben ezt csinálják a menő, nehezen megnyerhető srácok, amitől mindig ideglelést kapok!
   Mérgesen néztem fel rá, mert nem tudtam mire vélni ezt a szituációt. Világéltetemben gyűlöltem, ha szórakoznak velem főleg egy ilyen srác, mint ő…

- Elkísérhetlek?- kérdezte váratlanul, mire megint teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan a szemeim a szokottnál háromszorosára kerekedtek el, és nagy meghökkenésemben még a csúnya nézésemet is teljesen elfelejtettem. Miért is ne kísérhetne el?- kérdeztem magamtól ledermedve- De miért is akarna elkísérni? Mi van ma, hogy mindenki megbolondult? 
   Csak hebegni tudtam, mire ő kuncogva megcsóválta a fejét, amitől nyomban észbe kaptam. Egy pillanatra elképzeltem az ő szemszögéből a felállást és mikor arra jutottam, hogy biztosan szörnyen röhejesen festhetek, gyorsan becsuktam a számat, miközben elkezdtem valami frappáns válaszon agyalni, de nem jutottam sokra.

- Végül is - nyögtem ki dadogva, mert az igazat megvallva nem akartam bunkó lenni, bár magamnak azért bevallhatom, hogy más okai is voltak. Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat és úgy indultam el a buszmegálló felé.
   Fél szemmel látam, hogy nyomban követni kezdett engem, miközben ruganyosan vette fel a tempómat, vagyis, jobban mondva ő igazította hozzám a lépteit. Egy ideig még mindketten elmerültünk a gondolatainkban, de végül ő törte meg a csendet, míg nekem egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit is akarhat tőlem igazából!

- Megkérdezhetem a nevedet?- kérdezte némi hallgatás után mire lomhán emeltem rá a tekintetemet. Imádom hallgatni azt a kedves hangját- merengtem el egy pillanatra a mellettem lépkedő srácon-annyira ismerős a turnusa, csak nem tudom, hogy honnan!
   Mikor az arcára néztem sietősen egy udvarias mosolyt varázsoltam az arcomra, de tudatosan, direkt még szélesebben mosolyogtam, hátha jobb kedvem lesz tőle. Elhatároztam magamban, hogy ezt a srácot megpróbálom nem elijeszteni magam mellől a negatív énemmel és a tahóságommal…

- Miért ne kérdezhetnéd?- kérdeztem vissza kuncogva, mire ő is elmosolyodott majd a napszemüvege mögül rám emelte a tekintetét- Amúgy Sophia Kennedy vagyok, de az ismerőseimnek csak Sophie vagy Soph. Na és te?- kérdeztem vissza kedvesnek szánt hangnemben, mire ő zavartan lehajtotta a fejét a föld felé és egy pillanatra szorosan összeszorította azajkait. Fél szemmel láttam, hogy erőteljesen megfeszült az állkapcsa, mire csak döbbenten vontam fel a fél szemöldökömet. Nem tudtam mire vélni a hallgatását, ár tudtam, hogy nem várhattam sokat olyasvalakitől, aki éppen velem beszélget...

- Erik Williams vagyok- mosolygott rám kicsivel később, erőltetetten, mire kényelmetlenül bólintottam egyet és a lényegre tértem.

- Mivel te akartál elkísérni, gondolom, szeretnél kérdezni valamit.

- Hát, igazából... ne haragudj, csak meg akartam kérdezni, hogy minden oké-e. Tudod elég furcsa voltál- vonta meg a vállát, mire nekem hatalmas gombóc nőtt a torkomban, amitől alig bírtam nyelni. Azonban valahol, az agyam legsötétebb kis zugában gondoltam, hogy a bogaras dolgaimról lesz majd szó, de nagyon reméltem, hogy mégsem.
   Mérgesen fordítottam felé az arcomat, mire nagy meglepetésemre nem húzódott el, nem kezdett el bámulni, nem nevetett, ki hanem egész egyszerűen szemügyre vett. Éreztem, ahogyan fokozatosan felmegy bennem a pumpa, mert bántotta az egómat, hogy ő az egyetlen, aki eddig nem ijedt még meg tőlem, ha ideges vagyok.

- Nem hallucináltál, mert tényleg nincs rendben semmi- sóhajtottam egyet morcosan és akkor láttam, hogy elhajt a busz előttünk. Mérgesen ökölbe szorult a kezem, miközben a távolodó buszt néztem… fenébe is! Idegesen rúgtam az egyik földön heverő palackba a sok közül, ami végül erőteljesen egy betonfalnak ütközött és csörögve gurult végig a földön.
  Láttam, hogy Erik követi a pillantásomat, hiszen biztosan nem érthette, hogy mi lett hirtelen a bajom, azonban amikor megértette, somolyogva hajtotta le a fejét. Gondolom észrevette, hogy mi az, ami felingerelt... de most nem tudtam ezen agyalni.
   Lehet, hogy ennyire nem kedvelne a buszsofőr?- gondoltam magamban, de végül kénytelen voltam beismerni, hogy nem okolhatom azt a szerencsétlen palit... csak magamat.

- Nyugi elkísérlek… nem akarom, hogy szétrúgj mindent hazafelé menet- mosolygott rám cukkolva mellettem álló fiú, mire hálásan néztem rá, a piszkálódása ellenére is.
  Egy kis ideig csöndben néztük egymást, majd megint ő törte meg a csendet, miközben megint elindultunk- Ne haragudj, ha megkérdezem, de van valami baj, vagy ilyesmi?- kérdezte kicsit bizonytalanul mire tehetetlenül felhorkantam.
   Kérdőn nézett rám, azonban én csak azon voltam, hogy ne gyűljenek könnyek a szemembe. Miért kérdezget megint erről?- kérdeztem magamtól, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogy ez miért foglalkoztatja őt annyira. Nem értettem, hogy miért ennyire érdekfeszítő ez a téma...

 - Nem szeretek róla beszélni!

- Bocs, nem akartalak faggatni- hallottam mellőlem a bocsánatkérő hangját, mire elszégyelltem magamat.
   Miért kell nekem erre a témára mindig ilyen kényesen viselkednem?- kérdeztem magamtól elgondolkozva. Tudom, hogy tragikus volt, de már régen volt, és ideje lenne erőt vennem magamon, tovább lépni és nem úgy leragadni, mint apa. Már ezelőtt is egyszer-kétszer átfutott az agyamon, hogy nagyon naivul és gyerekesen viselkedek! Meg kell tanuljak felejteni és továbblépni… Erik csak kedvesen érdeklődik felőlem én meg leoltom, hogy hagyjon mert nem akarok erről beszélni.
   Csöndben kullogtunk tovább, mire elhatároztam magamat. Valamiért úgy éreztem, hogy benne megbízhatok, de nem értettem kifejezetten ezt az érzést.

- Tudod, mikor kilenc éves voltam akkor történt egy igen nagy fordulópont, ami örök nyomot hagyott bennem. Épp anyukámmal mentünk haza kocsival, amikor egy idióta frontálisan karambolozott velünk. Anyukám szörnyethalt, én meg megúsztam egy örökké szűnni nem akaró bűntudattal, hogy nem segíthettem neki- motyogtam az aszfaltnak, Erik meg csöndben hallgatta a tömör, de fájdalmas történetemet. Úgy éreztem, mintha forró olaj csorogna végig a torkomon, ahogyan a szavak elhagyták a számat, miközben a könnyeimmel küszködve haladtam tovább...

 - Sajnálom… tényleg- simította meg a karomat együttérzően, mire minden vér az arcomba futott és rákvörös lett a képem, annak ellenére, hogy pillanatokkal ezelőt még a múltam miatt szégyenkeztem és gyötrődtem. Nem értettem ezt a pirulós reakciót, viszont teljesen megnyugodtam tőle, ami elég furcsán hatott.
   Megint csöndben mentünk tovább, amikor megláttam, hogy Erik még mindig kapucniban és napszemüvegben van. Kicsit frusztrált, mert még egyszer sem láttam igazán az arcát… igen mielőtt akárki is megkérdezné, szerettem volna…

- Nem sülsz meg Erik?- kérdeztem hunyorogva- Hogy bírod a kapucnit napsütésben?

- Nekem jó így! London az London, akárhogy is süt a nap- vonta meg a vállát komoran mire őszintén elnevettem magamat, és ha nem csaltak az érzékszerveim, a hangra még az ő komor arcára is mosolyt tudtam csalni. Oké- gondoltam magamban kuncogva- ha neki jó akkor nekem is annak kell lennie akármennyire is látni szeretném az arcát…
   Éreztem, ahogyan erőteljesen kezd zakatolni a szívem, arra az időre, amíg tanúja lehettem a világ legaranyosabb mosollyal rendelkező srác vigyorának, amivel szerintem még pénzt is tudna keresni, ha akarna.

- Te tudod- rötyögtem cukkolva aztán eszembe jutott, hogy eddig szinte csak én meséltem magamról valamit. Nem szerettem volna illetlen lenni, de nem is akartam, hogy rólam szóljon minden addig, amíg legalább valaki szóba áll velem- Kérlek, mesélj nekem valamit magadról!

- Mit szeretnél hallani?

- Mondjuk… milyen zenéket szeretsz?- kérdeztem váratlanul mire lefagyott az arcáról a mosoly. Furcsán néztem rá, de ő úgy tett mintha nem venné észre pedig tudom, hogy látta.

- Inkább te milyen zenéket szeretsz?- kérdezett vissza, szinte már a szavamba vágva, komoran és nyomatékosan. Én csak magamban értetlenül elfintorodtam, a havas kíváncsiságát látva, de nem akartam teljesen zakkantnak tűnni előtte, ha egy egyszerű kérdésre grimaszokat vágnék. Készségesen elgondolkodtam, de nem nagyon értem a hirtelen hangulatváltásait…

- Hát az igazat megvallva nem nagyon szoktam zenét hallgatni, mert nem nagyon szeretem a mai zenéket. Tudom, hogy überciki, de egy mai hírességet sem ismerek- húztam el a számat bágyadtan és hallottam, amint már-már megkönnyebbülten fellélegzett, de nem tudtam, hogy miért.

- Szerintem nem gáz Soph… én sem- mosolygott rám jókedvűen mire elnevettem magamat., mert örültem, hogy van valami, ami közös volt bennünk. 

- És a művészettel, hogy állsz?- kérdeztem hirtelen bizakodásból, mire furcsállva megvont a vállát, ahogyan akaratlanul is, de kicsusszant a számon a kérdés. Valahogy feldobódtam a gondolattól, hogy van bennünk némi hasonlóság, azonban gondolhattam volna, hogy egy olyan megtestesült tökéletesség, mint Erik nem foglalkozik ilyen tré dolgokkal, amiket én annyira szeretek...

- Na és te?- kérdezte hirtelen mire fülig szaladt a szám. Kicsit mérlegeltem, hogy őszintén válaszoljak-e vagy sem, de végül arra jutottam, hogy sokkal jobb, ha önmagamat adom, mintha megjátszanám, hogy más vagyok, mint aki.

- Én imádom. Sokat szoktam festeni, meg minden- vontam meg a vállamat félénken, mire ő elgondolkodott, de nem szerettem volna erről beszélni, így hagytam, hogy a hirtelen gondolataim beszéljenek helyettem- Egyébként ők a barátaid, akikkel a Starbucksban voltál?

 - Igen haverok vagyunk- mondta kis fáziskéséssel, gondolom a meglepetése miatt, amiért én ilyen könnyeden váltok témát, de örültem, hogy válaszolt. Őszintén mosolyogva bólintottam egyet, majd végül elfordítottam róla a tekintetemet.
   Elgondolkozva lépkedtünk egymás mellett tovább, és hagytuk, hogy a csend megint beálljon köztünk. Nem éreztem szükségét annak, hogy nekünk mindenképpen csevegnünk kéne egymással, mert ezt a csendet nem is éreztem kínosnak, inkább meghitt lehetőséget, hogy mindketten összeszedhessük a gondolatainkat.

- Egyébként, hogy hogy éppen presszós lányként dolgozol?- kérdezte hirtelen mire, akaratlanul is, de nyomban felsóhajtottam. Az alsó ajkamat rágcsálva hagytam, hogy a tekintetem megint az övét keresse, annak ellenére, hogy eddig még soha nem sikerült megtapasztalnom, hogy milyen az, amikor a szemembe néz.
   Jogos kérdés, ha az ember ilyen "pozitív” érzésekkel jeleskedhet- gondoltam magamban, hiszen eddig voltak olyanok rajta kívül is, akik már kérdezték. Többekközött Leah és Susan is, na meg persze apa is, de őt nem is érdekelte annyira, mint másokat…

- Egyrészt, mert a keresztanyukám a góré- mosolyogtam rá erőltetetten, egy jó indok képen, mire hangosan elnevette magát. Akaratlanul is, de azt fontolgattam, hogy megsértődjek-e, amiért kinevet, bár tudtam, hogy furcsán hangozhatott, hogy én ilyen beavatott vagyok a dolgokba.

- Milyen kis bennfentes valaki- kuncogott pimaszul, mire én csak a szememet forgattam.

- De attól függetlenül nagyon kell a pénz, mert nem akarom, hogy a mostohaanyámnak kelljen kifizetni a továbbtanulásomra a magántanárt- fújtam egyet, mire nyomban elkomolyodott, ahogyan meghallotta a hangomban bujkáló feszült tiszteletet, ahogyan Susanről beszéltem.

- Ahogy hallom kedveled és méltányolod a mostohaanyukád- jegyezte meg elgondolkodva, azonban a hangja csöpögött a megértéstől.

- Mintha csak az igazi lenne- mosolyodtam el halványan, de ő már nem nagyon figyelt rám, és igazából már én sem arra koncentráltam, amit mondok, hanem elkalandoztak a gondolataim. Mindig is tudtam, hogy mély tisztelettel beszélek másoknak Susanna-ról. Már volt, hogy Hannah néni is mondta... nem is egyszer. De egyszerűen mit tehetnék, ha szinte mindent neki köszönhetek?
   Azonban a figyelmem hamar visszaterelődött a mellettem sétáló Erikre, aki még mindg a saját gondolataival volt elfoglalva. Fürkészve mustráltam a kellemes arcvonásokkal büszkélkedő arcát, és akaratlanul is, de az jutott eszembe, hogy vajon hogy hol járhat ilyenkor az esze…

- Magántanárhoz jársz?- kérdezte váratlanul, furcsállva, mire felvontam a szemöldököm, mintha nem lenne értelmes a kérdése.
   Ő komoran felhorkantott, ahogyan a félrebillentett arcomat fuxírozta, amiről szerintem sütött a tettetett butaság. Először nem tudtam mire vélni a viselkedését velem kapcsolatban, de később nyomban leesett, hogy biztosan nem szereti, amikor egy lány adja a buta libát.

- Ne izélj, többször megpróbálkoztam a rendes sulival, de nem bírtam ott sokáig- védtem meg magamat kis fáziskéséssel, és Erikre néztem, aki csak a fejét csóválta.

- Ne hagyd, hogy a múltad befolyásoljon mindenben. Régen volt, és tudom, hogy az igazi szülőket nem lehet pótolni, de nálatok ez részben sikerült- tanácsolta, mire egy nagy sóhaj kíséretében lehunytam a szememet, és igyekeztem lenyugtatni magamat. Miután még egy öblös sóhaj elhagyta a számat rávettem magamat, hogy legalább gondoljam át a dolgokat, amiket a mellettem baktató srác mondott.
   Végül is... igaza van! Azonban ő nem tudhatja, hogy milyen, ha szinte az egész suli nap mint nap megbámul, és kinevet a hátad mögött, de elképzelhető, hogy el tudja képzelni. Biztosan rajtam kívül több embernek is vannak gondjai a tömeggel és az ismerkedés minden formájával, de van egy olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki még csak meg sem próbált tenni ellene valamit. Eddig úgy gondolkodtam, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen és nem igyekszek változtatni a kedélyállapotomon. Maradtam mogorva és goromba, amilyen az apám, de ezek szerint kár volt így tennem, mert mostanra csak még nagyobb mértékben tartok a közösségektől.
   Mikor kinyitottam a szememet már ismerős környéken jártunk, így nem láttam értelmét, hogy újból belekezdjünk ebben a témába. Az út további részében némán sétáltunk egymás mellett és szerintem így is volt a legjobb. Megnyugtatott a tudat, hogy kivételesen van mellettem valaki, szóval nem tartottam lényegesnek, hogy lányos fecsegésbe kezdjünk.
  Mikor befordultunk az utcánkba sietősen megálltam a sarkon, jelezve, hogy nem kell tovább jönnie.

- Hogy fogsz innen haza jutni?- kérdeztem bágyadtan mosolyogva, mire ő csak megvonta a vállát és úgy emelte rám a tekintetét.

- Valahogy majd elintézem... értem nem kell aggódni Soph.

- Köszi, hogy elkísértél és meghallgattál- sütöttem le a szememet zavartan, mire fél szemmel láttam, hogy elmosolyodott, majd tétován felém emeli a kezét és megsimította a vállam. Összerezzentem az érintés hatására, ezért gyorsan el is kapta a kezét, miközben arra gondoltam, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy minden kellemes pillanatot sikeresen el tudok rontani...

- Köszi, hogy megosztottad velem a gondjaidat- villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt, mire éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul.

- Egyáltalán nincs mit... jó volt valakinek beszélni egy kicsit a csacsiságaimról- bizonytalankodtam, majd szégyenkezve a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Lomhán gondolkodtam el rajta, hogy vajon hogyan köszönjek el valakitől, akinek pillanatokkal ezelőtt még a lelki bajaimat öntöttem ki, azonban sajnos még nem tudok róla semmit.
   Láttam, hogy Erika a fejével úgy követni minden mozdulatomat, mintha én csak egy egyszer tv-műsor lettem volna, ami kicsit feszélyezte a már amúgy is kínos szituációt- Akkor, szia...

- Csak még egy kérdés- szólalt meg sietősen, amikor látta, hogy hátráltam egy lépést- Holnap is fogsz dolgozni?

- Minden hétköznap ugyanekkor- sóhajtottam fáradtan a kérdésére, mire nagy meglepetésemre hangosan elnevette magát. Annak ellenére, hogy kicsit sértett, hogy ennyire lenézi a melómat, éreztem, ahogyan az én ajkaim is felfelé kanyarodnak, ahogyan a kellemes turnusú hahotáját hallgattam, amit legszívesebben minden nap el tudnék hallgatni.
   Biztos voltam benne, hogy nem akaratból nevetett ki, mert kisvártatva illedelmesen befejezte a röhécselést, miután megzabolázta a .

- Oké, szia Sophie- mosolygott rám a napszemüvege és a kapucnija alól, majd gyorsan sarkon fordult és nemes egyszerűséggel elsétált. Egy ideig néztem a távolodó alakját, majd, amikor befordult egy másik úton, mérhetetlen öröm járta át a testemet. Éreztem, ahogyan a lelkem szinte pillekönnyűvé válik, ahogyan visszagondoltam a mai napomra. Olyan volt, mintha újjászülettem volna és a félénk és unalmas Sophie megszűnt volna létezni.
   Hatalmas vigyor ült ki az arcomra a gondolataim hatására, és fejcsóválva perdültem meg a tengelyem körül, hogy időben hazaérjek.