Chapter One

Memories

Végre megírtam az első fejezetet!
Remélem, hogy lesz néhány érdeklődő és köszönöm azt a néhány vissszajelzést amit kaptam, mert nekem az is nagyon sokat számít. A következő fejezetet még nem tudom, hogy mikor lesz időm felrakni.

Nadia xoxo

   Szomorúan nyomtam az ablaküvegnek a homlokom, miközben kifelé bámultam rajta. A leheletem nyomott hagyott hideg ablakon, amint néha-néha le kellett törölnöm, hogy ki tudjak látni rajta. Tudom, hogy Londonban mindennaposak a heves esőzések, de engem már kezd kicsit frusztrálni ez a szomorú idő, mert mindig melankóliába esek tőle. Tudom-tudom, itt születtem és többek nem is értik, hogy miért nyavalygok ezen. Tulajdonképpen magam sem, de nem is annyira érdekfeszítő...
   Formákat rajzoltam egy párafoltba a szobám ablakára, miközben a múlton merengtem és azon, hogy bár mára is lett volna egy jó programom a szüleimmel és a többi családtagommal. A probléma az, hogy sajnos az anyukám kilenc éves koromban meghalt egy autóbalesetben, amiben nem ő volt a hibás. Sajnálatosan nem tudtam segíteni rajta...
   Együtt jöttünk haza autóval, amikor egy őrült sofőr frontálisan nekünk jött, mert a téli jegyes úton kipörögtek a kerekei. Anyám azonnal meghalt, én meg kórházba kerültem. Szerencsére nekem nem lett semmiféle maradandó sérülésem, inkább csak a lelkemben. Igen... a bensőm határozottan darabokra tört, amikor megtudtam, hogy az édesanyám az életét vesztette a balesetben.
   Azóta az apám olyan, mintha kicserélték volna. Azelőtt figyelt rám és anyára, és rengeteget mosolygott. Szabad akaratú, laza, vicces és nagyon családcentrikus egyéniség volt. Ma viszont egy parancsolgató, mogorva férfi lett belőle, aki csak kiabálni tud velem és soha sem figyel rám. Ha figyel is, minden mozdulatomban hibát vél látni. Azzal vádol, hogy én okoztam anya halálát, és ha én nem vagyok, akkor ma anya is köztünk lehetne. Pedig én nem is csináltam semmit... a szó szoros értelmében.
Hogy is tudtam volna én segíteni annak, akin már nem lehet?- kérdeztem magamtól szemforgatva, miközben folytattam az eddigi tevékenységemet- Egyáltalán egy kilenc éves kislány, hogyan menthetne meg egy embert a halál elől?
Egy hatalmasat sóhajtottam ezekre a gondolatokra és önkéntelenül is, de felálltam és a tükröm elé léptem. Fogalmam sincs, hogy miért tettem, valami belső sugallat volt, vagy ilyesmi.
   Borzadva néztem végig magamon mert a tükörképemről mindig anyukám jut az eszembe. Tudom, hogy marhaság ennyire érzékenynek lenni, de ha úgy vesszük még én sem vagyok felnőtt. Igazából a legtöbben azt mondják, hogy kiköpött olyan vagyok, mint az apám, én mégis szeretem azt képzelni, hogy megmaradt bennem valami anyából. Egyben ez a gondolat irtóztatott is. Ugyan az édesanyám alkatát örököltem, vagyis annyit, hogy szép alakom van és göndörkés, barnás hajam, ami a derekamig ér. Gyakran eltakarja a kerek arcomat és a sötétzöld szemeimet. Ezzel még semmi gond nem lenne, sőt talán még mondhatni csinos is lennék, ha nem jutna eszembe róla mindig a múltam.
   Mikor lehunytam a szememet elképzeltem, hogy milyen lenne, ha anya még most is itt lenne velünk és az az ember nem jött volna belénk. Talán együtt lennénk és azóta lehet, hogy még testvéreim is lennének és valószínűleg ma is együtt csináltunk volna programot.
   Szomorkásan ültem vissza az ablak elé és a homlokomat megint az üvegnek nyomtam, de az elmélkedéshez nem is volt annyira nagy kedvem.
Most sokan azt gondolhatják, hogy én megint csak egy egyszerű lány vagyok, aki csak elkeseredett, mert elvesztette az "anyuciját". Pedig szerintem itt sokkalta többről van szó mint egyszerű elkeseredésről! Gondolhatják, de nekem ez teljesen más, mint egy kívülállónak. Mondhatják, hogy majd túl teszem rajta, csak ne keseredjek el és ne legyek annyira naiv, hogy még tükör elé sem merek állni.
   Minek is törném magam, hogy elmagyarázzam, hogy ez nekem mennyire megrendítő is volt és még ma is ugyanolyan rossz? Ezt senki sem értheti meg...
   Elvettem a fejemet a párás üvegtől és körbenéztem a szobámban. Barackszínű falakkal körülvett börtön, ahonnan soha nem szabadulok apa zsarnokoskodása elől. Mindig is egy visszahúzódó és sokak szerint depis lány maradok így normálisan még emberek közé se nagyon akartam menni. Ugyan tudtam magamban, hogy nem szenvedek depresszióban, de a tömeget sosem bírtam.
   Magántanuló voltam, aminek apa nagyon nem örült, mert az nem éppen egy olcsó mulatság. Viszont két ember mindig a segítségemre siet ilyenkor. A mostohaanyám és a mostohahúgom. Ők mindenben támogatnak engem, amiért örökké hálás leszek nekik.
Susanna, a mostohaanyám, jól kereső állással rendelkezik, mivel történészként dolgozik. A magántanulásom miatt dupla műszakban dolgozott csak azért, hogy nekem jó legyen.
Leah, a mostohahúgom, apámmal szemben sokszor juttatott előbbre és ezért neki is nagyon hálás vagyok.
   Könnyek szöktek a szemembe, mert ők voltak nekem az igazi családom pedig még csak nem is vagyok az igazi lánya vagy nővére.
Váratlanul a gondolataimba süllyedve megakadt a szemem egy könyvszerűségen, ami az ágyam alatt volt. Homlokráncolva felálltam félbehagyva a gondolatmenetemet és leguggoltam az ágy mellé és alá néztem. Bevallom a rejtélyes tárgy felkeltette az érdeklődésemet, hiszen nem emlékeztem rá, hogy az ágyam alatt valaha is tartottam volna könyveket! A sok poros játék között, amikhez már túl idős voltam- hiszen 17 éves vagyok- megláttam a könyvet, amin vastag rétegben állt a por. Felvettem és letöröltem az elejét majd visszasétáltam az ablak mellé és visszaültem a helyemre.
   Mikor kinyitottam döbbenetemben a szám elé kaptam a kezemet. Ez nem könyv, hanem egy fotóalbum volt. Fotókat őrzött, amik emlékeket szimbolizáltak - nem is akárki részére.
   Emlékeztem erre a fotóalbumra. Anyukám mesélte, hogy az ő szülei adták neki, akik már úgyszintén tettek bele képeket. Az első képen és voltam a szüleimmel az igazi édesanyámmal. Könnyes szemmel kivettem a képet és a mellkasomhoz szorítottam. Milyen régen is volt, amikor még minden rendben volt velünk! A képet kitettem az íróasztalomra és gondoltam, hogy majd később kiteszem valahova.
   Tovább lapozva a kereszt-szüleim integetek nekem a képről. Halványan elmosolyodtam, de nem is nagyon éltetett az a gondolat, hogy holnap délután mehetek Hannah néni kávézójába dolgozni. Ott ugyan, nem vagyok éppen egy fényes dolgozó és meg kell, hogy mondjam, hogy nem is szeretem annyira. Viszont kellett a pénz, hogy a továbbtanulásomat tudjam majd finanszírozni és ne csak Susannak kelljen fizetnie, mert apám fizetése nem épp az egekbe szökően kimagasló. Ő a rendőrségen dolgozik főőrmesterként, de tényleg nem sok fizetést kap havonta.
   Megint tovább lapoztam, ahol csak további régi képek voltak rengeteg ismeretlen emberrel majd anyáék esküvője és így érkezünk el a mai napokhoz. Meghatottan néztem a kis albumot majd hirtelen kiesett belőle egy lapocska. Gyorsan felkaptam és már tettem is volna vissza, amikor megláttam rajta anyám kézírását. A kis papírra az volt írva, hogy ez az ő emlékkönyve, amibe az emlékképei kerüljenek.
   Emlékszem rá, hogy mikor kislány voltam azt mondta, hogy majd ha nagy leszek, én fogom fojtatni neki. Hirtelen lesütöttem a szememet, mert nem tettem meg amit kért tőlem. Nem folytattam ezt a szép könyvet, amit nekünk csinált sok éven át. Azt hitte, hogy így nem szállnak el tőlünk az emlékek azonban szerintem tévedett. Ezek az emlékképek nem mások mint a múltunk egy kikanyarított darabkája, amit soha nem kaphatsz már vissza. Ezért nem szerettem soha leragadni egy időszaknál- kivétel persze édesanyám halálát!
   Gyorsan letettem az íróasztalra a könyvet majd a fiókomban kezdtem kotorászni használható dolgokért.

   Hirtelen a kezembe akadt, amit kerestem. Egy alaposan lezárt tömött boríték volt, amibe én is a fényképeimet tartottam. Néha én is nosztalgiázok annak ellenére, hogy nem szeretek leragadni egy periódusnál...
Kivettem és visszatoltam a fiókot majd helyet foglaltam az íróasztalom előtt és nekikezdtem a munkának.
   Minden egyes képet szép formájúra vágtam, hogy pontosan beleférjen az emlékkönyvbe majd a hátuljára írtam, hogy mikor készült a kép, és, hogy kik vannak rajta. Meglepően jó érzés volt egy kicsit visszatérni a múltba annak ellenére, hogy nekem az csak fájdalmas emlékképeket őriz. Valahogy mégis kellemes volt...
   Nem néztem az órára csak, amikor már befejeztem a vagdosást. Boldogan pillantottam a kis könyvre, amit teljessé tett egy ígéret és sok kép rólunk. Rendben, annyira nem volt sok de a fontosabb pillanatok mind meg voltak örökítve és csak ez a fontos! Somolyogva tettem az éjjeli szekrényemre, hogy lefekvés előtt át tudjam majd nézni. Hirtelen azonban egy rövid kopogás után kinyílt az ajtó és Leah, a mostohahúgom lépett be rajta...