Chapter Six

Pleasure, doubt than helpleness

  Hihetetlenül köszönöm azoknak akik bevállalták a linkcserét ezzel a sablonos bloggal, de engem iszonyúan boldogá tettek vele :D Remélem, hogy lesz olyan aki elolvassa a firkálmányomat mert nagyon örülnék néhány commentnek a fejezet végén :)

Jó olvasást és ér komizni <3

Nadia xoxo

   Végigloholtam az utcánkon, de a mosoly nem tudott lehervadni az arcomról. Kivételesen úgy tűnt, mintha még a világ is a szebbik oldalát mutatná nekem, annak ellenére, hogy nem vettem be semmilyen depresszió elleni gyógyszert! Fogalmam sem volt, hogy mi dobhatta fel hirtelen ennyire az adrenalin szintemet, hogy vigyorgok, mint egy félkegyelmű, de mentségemre szóljon, hogy még saját magamnak is kifürkészhetetlen egy lány vagyok!
   A házunkhoz érve kicsit megálltam az ajtóban levegőt venni és végignéztem a viszonylag kedves és otthonos házunkon. Ugyan az édesanyám halála után elég sok nem kívánatos emlék kapcsolódik ehhez az épülethez, mindvégig igyekeztem a legjobb oldalról nézni az életem felállását. Tudtam, hogy Susan és apa amúgy sem költene pénzt csak azért, hogy egy úgy házba költözzünk e helyett, így mindig jól viseltem magamat, ha a kéglinkről volt szó. Még, ha ez azt jelentette, hogy nap, mint nap meg kell, hogy birkózzak a fájó emlékekkel...
   Átvágva a kerten szinte feltéptem a házunk ajtaját, ahol az egész família épp az étkezőben üldögélt a vacsorája mellett.

- Sziasztok - nevettem rájuk jókedvűen, mire ők értetlenkedve néztek rám, majd egymásra amin megint csak mosolyognom kellett, hiszen elég röhejes arcot vágtak ahogyan gyanakodva fürkésztek engem a tekintetükkel. Biztos azon tanakodnak, hogy az embert miért és, hogy hogyan dobja fel ennyire a meló- gondoltam magamban kis kárörömmel, miközben ledobtam a pulcsimat az előszobában lévő fogasra és kibújtam a cipőmből.

   Sietősen rendbe raktam az általam levetett ruhákat és gyorsan a lépcső felé vettem az irányt, abban a reményben, hogy fent egy kicsit egyedül lehetek a gondolataimmal, hogy végre mérlegelni tudjak...

- Sophie nem kérsz enni?- szólt utánam látszólag aggódva Susan, mire éreztem, hogy nyomban szétterül az arcomon a ritkán használt alattomos vigyorom. Tudtam, hogy a mostohaanyámat a guta környékezi, amikor Leah vagy én nem eszünk az általa írt rendeltetés szerinti rendszer előírásai szerint, így volt okom min mosolyogni!
   Én egy tetetett félmosollyal az arcomon pördültem meg a tengelyem körül és megint küldtem feléjük egy ezer wattos vigyort, hogy megnyugtassam őket, mire megint értetlenül néztek össze.
   Mi van- kérdeztem magamtól- az ember már boldog sem lehet?

- Nem bírok enni egy falatot sem- kuncogtam kislányosan és megint rohanni kezdtem. Gyorsan beslisszoltam a szobámba és magamra húztam az ajtaját mielőtt netalántán a mostohahúgom bebocsátást várna. Nekidőltem az ajtónak és lomhán lecsúsztam a földre, miközben a gondolataim máris önálló szárnyra keltek. Izgatottan mosolyogtam bele a tenyerembe, majd nevetve álltam fel.
Annyira örültem neki, hogy végre van egy srác, akit nem zavarnak a szörnyűséges pesszimizmusom, az örökös kötekedéseim és ezen csak nevetni tudok. Reggel még úgy gondoltam, hogy reménytelen a helyzetezem, de talán még is van egy kicsike remény, hogy boldog legyek! Ha akárcsak egy morzsányi örömöm is lehet valamiben, abba foggal körömmel fogok kapaszkodni, és senki sem foszthat meg engem a boldogságom tárgyától, még akkor sem, ha ezúton egy személyről beszélünk...
   Azonban. amikor kellően kiörültem magamat annyira, hogy normálisan gondolkozni tudjak,  lehervadt a mosoly az arcomról és öröm helyett a kétely vette át az uralmat a bensőm felett. Ahogyan mondják; ami könnyen jön az könnyen megy és ennek alapján más pozitúrából is felmértem a helyzetet.
   Mi van, ha többet nem is akar velem találkozni?- tettem fel a kérdést magamban, kétségbeesetten- Talán csak hazakísért és ezzel le is tudta az egészet? Meg eleve honnan vettem, hogy talán tetszek neki? Talán csak barátkozni akart vagy kíváncsi a hülyeségeimre.
   Leültem az ágyam szélére és kifelé bámultam az ablakon. Akkor tudatosult bennem, hogy biztos, hogy nem fog többet keresni, hiszen semmilyen elehetőségét nem adta meg, és én sem mondtam neki semmit sem. Miért éltetem magamat a lehetetlennel? Hihetetlen, hogy mindig reményeket próbálok csempészni a képtelenségbe, amikor teljesen tisztában vagyok azzal, hogy fölöslegesen töröm magamat, mert attól nem sok minden fog változni...
    Szomorúan dőltem hátra az ágyon és a gondolataimba mélyedtem. Egyáltalán, hogy eshetek bele valakibe ilyen gyorsan?- kérdeztem magamtól elkeseredetten- Valakibe, aki szinte semmit sem mondott magáról? Valakibe, aki kapucniban és napszemüvegben császkál mindenhol? Valakibe, akinek még a kinézetét sem tudnám leírni? Szánalmas vagyok bár ezzel eddig is tisztában voltam… Eddig még soha nem gondoltam így senkire mint most Erikre. Egyszerűen nem értem magamat. Valamit megmozgatott bennem ez a srác, de sajnos semmit sem tudok róla. Komolyan mondom semmit... Ha valaki megkérdezné még csak el sem tudnám mondani, hogy mitől zúgtam bele ennyire. Nekem ez a srác olyan volt mint fémnek a mágnes. Képtelen lettem volna elszakadni tőle még akkor sem, ha most találkoztunk nemrégen és ő talán soha többé nem is kíváncsi a béna kis Sophie Kennedyre.
   Felsóhajtottam és be kellett, hogy lássam, hogy fel kell, hogy adjak minden reményt. Oké nem fog keresni és lehet, hogy barátnője is van! Nem fogok bőgni vagy valami és nem fogok többet reménykedni sem- ígérgettem magamnak fűt fát, miközben a reggel befejezett Gizai piramisok mellé léptem, abban a reményben, hogy azzal valamennyire fel tudom dobni a lagymatag hangulatomat.
   Azonban legbelül tudtam, hogy ha most nekiállnék festeni akkor biztos, hogy elrontanám és már így is elég korlátozott mennyiségű a vásznam apa miatt aki nem hajlandó minden hónapban ötnél többet venni. Szerinte már így is pénzkidobás az egész.
   Tehetetlenül toporogtam a szobámba, mert nem tudtam mivel elfoglalni magamat. Rápillantottam az órámra, ami fél hatot mutatott.
   Hirtelen valaki kopogott az ajtón, ami felébresztett a mély gondolataimból...

- Gyere- szóltam ki reménykedve némi társaságban, mire Leah gyönyörű arca dugta be a fejét az ajtón. Én önkéntelenül is, de elmosolyodtam ahogyan végignéztem a húgomon és szinte éreztem, ahogyan megkönnyebbülök.
   Pont rá van most szükségem!- gondoltam fellélegezve- Olyan régen beszélgettünk már egymással…

- Szia Soph- csukta be maga után az ajtót félénken mire én lehuppantam az ágyra és megpaskoltam a mellettem lévő helyet jelezve, hogy ő is üljön le. Mosolyogva néztem ahogyan megvonja a vállát a mindegy-mindegy alapon mérlegelve, és közelebb lép hozzám.
   Szinte vágytam a tanácsaira és a szavainak lejtésére miközben leszid, hogy milyen naiv is vagyok- Én csak meg akartam kérdezni, hogy minden rendben van-e - nézett rám bizonytalanul, miközben leült mellém, mire én kedvesen átkaroltam a vállát.

- Aranyos vagy Leah, de minden rendben van... vagyis inkább fogjuk rá- mondtam fintorogva egy nagy sóhajt követően mire ő kérdőn nézett rám a szeplős arcával, amivel szerintem nyomban le tudta olvasni, hogy egyáltalán nem oké semmi.
  Örültem, hogy végre van valaki, akinek elsírhatom a panaszaimat, amiket az imént gyártottam magamnak. De magamat kellett korholnom a gyengeségem miatt, hiszen ez már szánalom volt felsőfokon! Nem akartam a nyakába rakni a terheimet, de egyedül már nem bírok el ennyit...

- Akarsz beszélni róla?- kérdezte kedvesen- Én szívesen meghallgatom, ha akarod...

- Hát, ami azt illeti, furcsa délutánom volt- kezdtem bele bátortalanul mire értetlenkedve nézett rám. Végül elmeséltem neki mindent szóról-szóra, ami ma történt. Leah csöndben hallgatott, én meg csak hadartam a furcsán élénk beszélhetnékemtől. Erőlködtem abban is, hogy részletes leírást adjak a srácról, akibe elvileg teljesen belezúgtam, kisebb nagyobb sikerekkel... még gesztikulálni is megpróbáltam, de sajnos nem jártam sikerrel.
  Leah tizenhat éves lány létére türelmesen hallgatott végig, ami többeket meglepett volna, hiszen a kislányos megjelenése gyakran eltereli az ember gondolatait a mély gondolatairól a csinos kis buksijában.
   Mikor befejeztem a hadarós sztorimat kérdőn néztem rá, és vártam, hogy mit fog szólni.

- Szerintem vigyázz ezzel az Erikkel, mert nem akarom, hogy megbántson- nézett rám elgondolkozva mire unottan felhorkantam majd bazírnak szánt mozdulattal legyintettem ezzel is próbálva palástolni a zavaromat.
   Miért bántana meg? Elég kínos helyzetben vagyok annyi biztos- gondoltam magamban elhúzott szájjal, miközben a körmömet kapargattam a hirtelen beállt csöndben- Eleve, hogyan bántana ha nem is találkozunk többet? Szörnyű ezt még magamban is kijelenteni és iszonyúan szánalmas ezzel védeni őt!

- Az se biztos, hogy valaha látom még..

- Akkor is vigyázz magadra, mert én nagyon féltelek- mondta egy halvány mosoly kíséretében, mire hirtelen meghatottságból átöleltem. Az arcomat a vállába fúrtam és volt egy olyan érzésem, hogy ebben a helyzetben szerepet cseréltünk. Most olyan volt, mintha ő lenne a gondoskodó nővér én meg a segítségre szoruló kishúg, aki folyton bajba keveri magát és egyedül nem tud kimászni a gödörből!
  Leah dorgálóan viszonozta az ölelésem, aminek nagyon örültem, bár tudom, hogyha nem engedem el elroppantom a gerincét...

- Köszi Leah- szipogtam teljesen meghatottan mire ő felnevetett és kedvesen kibontakozott a vaskarmaim közül.

- Mit gondoltál?- kérdezte mosolyogva csóválva a fejét- Hogy mostohatestvéred lévén már nem is törődök veled? Tudd meg, hogy jobban szeretlek bármilyen igazi testvérnél… ha lenne.

- Én is így vagyok vele- somolyogtam és mivel nem akartam máris egyke lenni elengedtem a húgomat. Kis ideig csendben voltunk majd Leah kezdett el mesélni nekem a mai napjáról. Én is végighallgattam őt majd szinte éjfélig traccspartit tartottunk és kibeszéltük az összes osztálytársát.
   Ahogy ott beszélgettünk szinte teljesen megfeledkeztem Erikről. Ugyan még mindig ott motoszkáltak az agyamba a kérdések és magam előtt láttam őt is. Leah unalmában megint megkérdezte, hogy hogy néz ki, így elég szorult helyzetbe kerültem és tudtam, hogy le fogok bukni. Nagy nehezen elmakogtam neki valamit róla, mire ő kinevetett, mert állítása szerint ez nem éppen kézzelfogható, amin nem is csodálkoztam, hiszen én is szánalmasnak érzem magamat.
  Mikor Susan bejött, kómás fejjel és aludni küldött minket, akkor estem újra letargiába. A kétely, a tehetetlenség és a félelem lettek az új barátaim, akik nagy örömmel motoszkáltak egész éjjel a fejemben. Nagy nehezen azonban lecsukódott a szemem és el tudtam aludni.

Chapter Five

Unexplainable

 Nagyon megörültem, amikor  láttam, hogy kommenteltek! Hihetetlen jó volt és köszönöm a három feliratkozót is és a hozzászólásaitokat! :D Nagyon sokat jelentenek nekem és örömömben meg is írtam az új részt :)

Jó olvasást!

Nadia xoxo

   Döbbenten meredtem a bámulós srácra, aki lazán a falnak dőlve állt, zsebre tett kézzel. Úgy támasztotta a falat, mintha azt várta volna, hogy szobrot verjenek róla, vagy nem is tudom... általában nem tapasztaltam a másik nemtől ilyen merő határozottságot. Szinte  áradt belőle a magabiztosság, ami akarata ellenére is vonzóbbá tette őt a szememben. Mikor meglátott, blazíran ellökte magát a faltól és felém indult.
   Homlokráncolva néztem rá és döbbenetemben még az arcom takarásáról is megfeledkeztem. A felgyülemlett feszültségtől gyorsan átgondoltam pár önvédelmi gyakorlatot, de gyorsan el is vetettem az ötletet, hiszen tudtam, hogy amúgy sem tudnék mit kezdeni velük. Reméltem, hogy nem akar semmi rosszat, bár amúgy sem hittem, hogy tudnék ellenkezni, akármit is akar tőlem..
   Azonban mérges is voltam rá, mert pofátlanul megbámult odabent, de azonnal jóvá is tette a szívszaggatóan helyes mosolyával, amikor megállt előttem.

- Végeztél szívem?

- Igen... de ez miért is olyan fontos?- kérdeztem vissza csípősen, mire ő még szélesebben mosolygott, aminek hatására a dühöm fokozatosan párolgott el. Ennek ellenére, még mindig értetlenkedve néztem a vadidegen fiút, aki valamilyen csoda folytán rám várt.
   Mit akarhat tőlem?- kérdeztem magamtól gyanakodva- Miért várt meg pont engem?

- Csak szerettem volna veled beszélgetni- vonta meg a vállát, mintha ez csak egy jelentéktelen kis információ lenne, mire akaratlanul is, de elkerekedett a szemem.
  De mit akarhat kérdezni tőlem?- kérdeztem magamtól bizalmatlanul méregetve az előttem álló srácot, aki velem ellentétben látszólag jól szórakozott- Mit akarhat tőlem valaki olyan mint ő? Van olyan srác, aki szóba áll velem a pesszimizmusom és a bunkóságom ellenére?

- Miért is?

- Kicsit bizalmatlan vagy, de miért ne beszélhetnék veled?- kuncogott szemforgatva, mire nyomban égni kezdett az arcom a szégyentől, a kissé fellengzős hanghordozása végett. Azonban gyorsan vissza is rángattam magamat a kegyetlen valóba, ahogyan láttam, hogy félrebillentett fejjel mustrál engem, mint aki már máris elmerült a tervezgetésbe.

- Ne haragudj, de nincs időm, mert haza kell mennem- mondtam zavartan és oldalra léptem, hogy kikerüljem, mire ő megint mosolyogva elém lépett, elállva ezzel az utamat. Fortyogva próbáltam kikerülni a másik irányból, azonban ahogyan a cselekedetét pimaszul megismételte, fújtatva hagytam abba a próbálkozást. Utálom ezt a játékot- gondoltam magamban megadóan, mégis dühösen- minden filmben ezt csinálják a menő, nehezen megnyerhető srácok, amitől mindig ideglelést kapok!
   Mérgesen néztem fel rá, mert nem tudtam mire vélni ezt a szituációt. Világéltetemben gyűlöltem, ha szórakoznak velem főleg egy ilyen srác, mint ő…

- Elkísérhetlek?- kérdezte váratlanul, mire megint teljesen ledöbbentem. Éreztem, ahogyan a szemeim a szokottnál háromszorosára kerekedtek el, és nagy meghökkenésemben még a csúnya nézésemet is teljesen elfelejtettem. Miért is ne kísérhetne el?- kérdeztem magamtól ledermedve- De miért is akarna elkísérni? Mi van ma, hogy mindenki megbolondult? 
   Csak hebegni tudtam, mire ő kuncogva megcsóválta a fejét, amitől nyomban észbe kaptam. Egy pillanatra elképzeltem az ő szemszögéből a felállást és mikor arra jutottam, hogy biztosan szörnyen röhejesen festhetek, gyorsan becsuktam a számat, miközben elkezdtem valami frappáns válaszon agyalni, de nem jutottam sokra.

- Végül is - nyögtem ki dadogva, mert az igazat megvallva nem akartam bunkó lenni, bár magamnak azért bevallhatom, hogy más okai is voltak. Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat és úgy indultam el a buszmegálló felé.
   Fél szemmel látam, hogy nyomban követni kezdett engem, miközben ruganyosan vette fel a tempómat, vagyis, jobban mondva ő igazította hozzám a lépteit. Egy ideig még mindketten elmerültünk a gondolatainkban, de végül ő törte meg a csendet, míg nekem egyszerűen nem fért a fejembe, hogy mit is akarhat tőlem igazából!

- Megkérdezhetem a nevedet?- kérdezte némi hallgatás után mire lomhán emeltem rá a tekintetemet. Imádom hallgatni azt a kedves hangját- merengtem el egy pillanatra a mellettem lépkedő srácon-annyira ismerős a turnusa, csak nem tudom, hogy honnan!
   Mikor az arcára néztem sietősen egy udvarias mosolyt varázsoltam az arcomra, de tudatosan, direkt még szélesebben mosolyogtam, hátha jobb kedvem lesz tőle. Elhatároztam magamban, hogy ezt a srácot megpróbálom nem elijeszteni magam mellől a negatív énemmel és a tahóságommal…

- Miért ne kérdezhetnéd?- kérdeztem vissza kuncogva, mire ő is elmosolyodott majd a napszemüvege mögül rám emelte a tekintetét- Amúgy Sophia Kennedy vagyok, de az ismerőseimnek csak Sophie vagy Soph. Na és te?- kérdeztem vissza kedvesnek szánt hangnemben, mire ő zavartan lehajtotta a fejét a föld felé és egy pillanatra szorosan összeszorította azajkait. Fél szemmel láttam, hogy erőteljesen megfeszült az állkapcsa, mire csak döbbenten vontam fel a fél szemöldökömet. Nem tudtam mire vélni a hallgatását, ár tudtam, hogy nem várhattam sokat olyasvalakitől, aki éppen velem beszélget...

- Erik Williams vagyok- mosolygott rám kicsivel később, erőltetetten, mire kényelmetlenül bólintottam egyet és a lényegre tértem.

- Mivel te akartál elkísérni, gondolom, szeretnél kérdezni valamit.

- Hát, igazából... ne haragudj, csak meg akartam kérdezni, hogy minden oké-e. Tudod elég furcsa voltál- vonta meg a vállát, mire nekem hatalmas gombóc nőtt a torkomban, amitől alig bírtam nyelni. Azonban valahol, az agyam legsötétebb kis zugában gondoltam, hogy a bogaras dolgaimról lesz majd szó, de nagyon reméltem, hogy mégsem.
   Mérgesen fordítottam felé az arcomat, mire nagy meglepetésemre nem húzódott el, nem kezdett el bámulni, nem nevetett, ki hanem egész egyszerűen szemügyre vett. Éreztem, ahogyan fokozatosan felmegy bennem a pumpa, mert bántotta az egómat, hogy ő az egyetlen, aki eddig nem ijedt még meg tőlem, ha ideges vagyok.

- Nem hallucináltál, mert tényleg nincs rendben semmi- sóhajtottam egyet morcosan és akkor láttam, hogy elhajt a busz előttünk. Mérgesen ökölbe szorult a kezem, miközben a távolodó buszt néztem… fenébe is! Idegesen rúgtam az egyik földön heverő palackba a sok közül, ami végül erőteljesen egy betonfalnak ütközött és csörögve gurult végig a földön.
  Láttam, hogy Erik követi a pillantásomat, hiszen biztosan nem érthette, hogy mi lett hirtelen a bajom, azonban amikor megértette, somolyogva hajtotta le a fejét. Gondolom észrevette, hogy mi az, ami felingerelt... de most nem tudtam ezen agyalni.
   Lehet, hogy ennyire nem kedvelne a buszsofőr?- gondoltam magamban, de végül kénytelen voltam beismerni, hogy nem okolhatom azt a szerencsétlen palit... csak magamat.

- Nyugi elkísérlek… nem akarom, hogy szétrúgj mindent hazafelé menet- mosolygott rám cukkolva mellettem álló fiú, mire hálásan néztem rá, a piszkálódása ellenére is.
  Egy kis ideig csöndben néztük egymást, majd megint ő törte meg a csendet, miközben megint elindultunk- Ne haragudj, ha megkérdezem, de van valami baj, vagy ilyesmi?- kérdezte kicsit bizonytalanul mire tehetetlenül felhorkantam.
   Kérdőn nézett rám, azonban én csak azon voltam, hogy ne gyűljenek könnyek a szemembe. Miért kérdezget megint erről?- kérdeztem magamtól, mert egyszerűen nem jöttem rá, hogy ez miért foglalkoztatja őt annyira. Nem értettem, hogy miért ennyire érdekfeszítő ez a téma...

 - Nem szeretek róla beszélni!

- Bocs, nem akartalak faggatni- hallottam mellőlem a bocsánatkérő hangját, mire elszégyelltem magamat.
   Miért kell nekem erre a témára mindig ilyen kényesen viselkednem?- kérdeztem magamtól elgondolkozva. Tudom, hogy tragikus volt, de már régen volt, és ideje lenne erőt vennem magamon, tovább lépni és nem úgy leragadni, mint apa. Már ezelőtt is egyszer-kétszer átfutott az agyamon, hogy nagyon naivul és gyerekesen viselkedek! Meg kell tanuljak felejteni és továbblépni… Erik csak kedvesen érdeklődik felőlem én meg leoltom, hogy hagyjon mert nem akarok erről beszélni.
   Csöndben kullogtunk tovább, mire elhatároztam magamat. Valamiért úgy éreztem, hogy benne megbízhatok, de nem értettem kifejezetten ezt az érzést.

- Tudod, mikor kilenc éves voltam akkor történt egy igen nagy fordulópont, ami örök nyomot hagyott bennem. Épp anyukámmal mentünk haza kocsival, amikor egy idióta frontálisan karambolozott velünk. Anyukám szörnyethalt, én meg megúsztam egy örökké szűnni nem akaró bűntudattal, hogy nem segíthettem neki- motyogtam az aszfaltnak, Erik meg csöndben hallgatta a tömör, de fájdalmas történetemet. Úgy éreztem, mintha forró olaj csorogna végig a torkomon, ahogyan a szavak elhagyták a számat, miközben a könnyeimmel küszködve haladtam tovább...

 - Sajnálom… tényleg- simította meg a karomat együttérzően, mire minden vér az arcomba futott és rákvörös lett a képem, annak ellenére, hogy pillanatokkal ezelőt még a múltam miatt szégyenkeztem és gyötrődtem. Nem értettem ezt a pirulós reakciót, viszont teljesen megnyugodtam tőle, ami elég furcsán hatott.
   Megint csöndben mentünk tovább, amikor megláttam, hogy Erik még mindig kapucniban és napszemüvegben van. Kicsit frusztrált, mert még egyszer sem láttam igazán az arcát… igen mielőtt akárki is megkérdezné, szerettem volna…

- Nem sülsz meg Erik?- kérdeztem hunyorogva- Hogy bírod a kapucnit napsütésben?

- Nekem jó így! London az London, akárhogy is süt a nap- vonta meg a vállát komoran mire őszintén elnevettem magamat, és ha nem csaltak az érzékszerveim, a hangra még az ő komor arcára is mosolyt tudtam csalni. Oké- gondoltam magamban kuncogva- ha neki jó akkor nekem is annak kell lennie akármennyire is látni szeretném az arcát…
   Éreztem, ahogyan erőteljesen kezd zakatolni a szívem, arra az időre, amíg tanúja lehettem a világ legaranyosabb mosollyal rendelkező srác vigyorának, amivel szerintem még pénzt is tudna keresni, ha akarna.

- Te tudod- rötyögtem cukkolva aztán eszembe jutott, hogy eddig szinte csak én meséltem magamról valamit. Nem szerettem volna illetlen lenni, de nem is akartam, hogy rólam szóljon minden addig, amíg legalább valaki szóba áll velem- Kérlek, mesélj nekem valamit magadról!

- Mit szeretnél hallani?

- Mondjuk… milyen zenéket szeretsz?- kérdeztem váratlanul mire lefagyott az arcáról a mosoly. Furcsán néztem rá, de ő úgy tett mintha nem venné észre pedig tudom, hogy látta.

- Inkább te milyen zenéket szeretsz?- kérdezett vissza, szinte már a szavamba vágva, komoran és nyomatékosan. Én csak magamban értetlenül elfintorodtam, a havas kíváncsiságát látva, de nem akartam teljesen zakkantnak tűnni előtte, ha egy egyszerű kérdésre grimaszokat vágnék. Készségesen elgondolkodtam, de nem nagyon értem a hirtelen hangulatváltásait…

- Hát az igazat megvallva nem nagyon szoktam zenét hallgatni, mert nem nagyon szeretem a mai zenéket. Tudom, hogy überciki, de egy mai hírességet sem ismerek- húztam el a számat bágyadtan és hallottam, amint már-már megkönnyebbülten fellélegzett, de nem tudtam, hogy miért.

- Szerintem nem gáz Soph… én sem- mosolygott rám jókedvűen mire elnevettem magamat., mert örültem, hogy van valami, ami közös volt bennünk. 

- És a művészettel, hogy állsz?- kérdeztem hirtelen bizakodásból, mire furcsállva megvont a vállát, ahogyan akaratlanul is, de kicsusszant a számon a kérdés. Valahogy feldobódtam a gondolattól, hogy van bennünk némi hasonlóság, azonban gondolhattam volna, hogy egy olyan megtestesült tökéletesség, mint Erik nem foglalkozik ilyen tré dolgokkal, amiket én annyira szeretek...

- Na és te?- kérdezte hirtelen mire fülig szaladt a szám. Kicsit mérlegeltem, hogy őszintén válaszoljak-e vagy sem, de végül arra jutottam, hogy sokkal jobb, ha önmagamat adom, mintha megjátszanám, hogy más vagyok, mint aki.

- Én imádom. Sokat szoktam festeni, meg minden- vontam meg a vállamat félénken, mire ő elgondolkodott, de nem szerettem volna erről beszélni, így hagytam, hogy a hirtelen gondolataim beszéljenek helyettem- Egyébként ők a barátaid, akikkel a Starbucksban voltál?

 - Igen haverok vagyunk- mondta kis fáziskéséssel, gondolom a meglepetése miatt, amiért én ilyen könnyeden váltok témát, de örültem, hogy válaszolt. Őszintén mosolyogva bólintottam egyet, majd végül elfordítottam róla a tekintetemet.
   Elgondolkozva lépkedtünk egymás mellett tovább, és hagytuk, hogy a csend megint beálljon köztünk. Nem éreztem szükségét annak, hogy nekünk mindenképpen csevegnünk kéne egymással, mert ezt a csendet nem is éreztem kínosnak, inkább meghitt lehetőséget, hogy mindketten összeszedhessük a gondolatainkat.

- Egyébként, hogy hogy éppen presszós lányként dolgozol?- kérdezte hirtelen mire, akaratlanul is, de nyomban felsóhajtottam. Az alsó ajkamat rágcsálva hagytam, hogy a tekintetem megint az övét keresse, annak ellenére, hogy eddig még soha nem sikerült megtapasztalnom, hogy milyen az, amikor a szemembe néz.
   Jogos kérdés, ha az ember ilyen "pozitív” érzésekkel jeleskedhet- gondoltam magamban, hiszen eddig voltak olyanok rajta kívül is, akik már kérdezték. Többekközött Leah és Susan is, na meg persze apa is, de őt nem is érdekelte annyira, mint másokat…

- Egyrészt, mert a keresztanyukám a góré- mosolyogtam rá erőltetetten, egy jó indok képen, mire hangosan elnevette magát. Akaratlanul is, de azt fontolgattam, hogy megsértődjek-e, amiért kinevet, bár tudtam, hogy furcsán hangozhatott, hogy én ilyen beavatott vagyok a dolgokba.

- Milyen kis bennfentes valaki- kuncogott pimaszul, mire én csak a szememet forgattam.

- De attól függetlenül nagyon kell a pénz, mert nem akarom, hogy a mostohaanyámnak kelljen kifizetni a továbbtanulásomra a magántanárt- fújtam egyet, mire nyomban elkomolyodott, ahogyan meghallotta a hangomban bujkáló feszült tiszteletet, ahogyan Susanről beszéltem.

- Ahogy hallom kedveled és méltányolod a mostohaanyukád- jegyezte meg elgondolkodva, azonban a hangja csöpögött a megértéstől.

- Mintha csak az igazi lenne- mosolyodtam el halványan, de ő már nem nagyon figyelt rám, és igazából már én sem arra koncentráltam, amit mondok, hanem elkalandoztak a gondolataim. Mindig is tudtam, hogy mély tisztelettel beszélek másoknak Susanna-ról. Már volt, hogy Hannah néni is mondta... nem is egyszer. De egyszerűen mit tehetnék, ha szinte mindent neki köszönhetek?
   Azonban a figyelmem hamar visszaterelődött a mellettem sétáló Erikre, aki még mindg a saját gondolataival volt elfoglalva. Fürkészve mustráltam a kellemes arcvonásokkal büszkélkedő arcát, és akaratlanul is, de az jutott eszembe, hogy vajon hogy hol járhat ilyenkor az esze…

- Magántanárhoz jársz?- kérdezte váratlanul, furcsállva, mire felvontam a szemöldököm, mintha nem lenne értelmes a kérdése.
   Ő komoran felhorkantott, ahogyan a félrebillentett arcomat fuxírozta, amiről szerintem sütött a tettetett butaság. Először nem tudtam mire vélni a viselkedését velem kapcsolatban, de később nyomban leesett, hogy biztosan nem szereti, amikor egy lány adja a buta libát.

- Ne izélj, többször megpróbálkoztam a rendes sulival, de nem bírtam ott sokáig- védtem meg magamat kis fáziskéséssel, és Erikre néztem, aki csak a fejét csóválta.

- Ne hagyd, hogy a múltad befolyásoljon mindenben. Régen volt, és tudom, hogy az igazi szülőket nem lehet pótolni, de nálatok ez részben sikerült- tanácsolta, mire egy nagy sóhaj kíséretében lehunytam a szememet, és igyekeztem lenyugtatni magamat. Miután még egy öblös sóhaj elhagyta a számat rávettem magamat, hogy legalább gondoljam át a dolgokat, amiket a mellettem baktató srác mondott.
   Végül is... igaza van! Azonban ő nem tudhatja, hogy milyen, ha szinte az egész suli nap mint nap megbámul, és kinevet a hátad mögött, de elképzelhető, hogy el tudja képzelni. Biztosan rajtam kívül több embernek is vannak gondjai a tömeggel és az ismerkedés minden formájával, de van egy olyan érzésem, hogy én vagyok az egyetlen, aki még csak meg sem próbált tenni ellene valamit. Eddig úgy gondolkodtam, hogy elfogadom magamat olyannak, amilyen és nem igyekszek változtatni a kedélyállapotomon. Maradtam mogorva és goromba, amilyen az apám, de ezek szerint kár volt így tennem, mert mostanra csak még nagyobb mértékben tartok a közösségektől.
   Mikor kinyitottam a szememet már ismerős környéken jártunk, így nem láttam értelmét, hogy újból belekezdjünk ebben a témába. Az út további részében némán sétáltunk egymás mellett és szerintem így is volt a legjobb. Megnyugtatott a tudat, hogy kivételesen van mellettem valaki, szóval nem tartottam lényegesnek, hogy lányos fecsegésbe kezdjünk.
  Mikor befordultunk az utcánkba sietősen megálltam a sarkon, jelezve, hogy nem kell tovább jönnie.

- Hogy fogsz innen haza jutni?- kérdeztem bágyadtan mosolyogva, mire ő csak megvonta a vállát és úgy emelte rám a tekintetét.

- Valahogy majd elintézem... értem nem kell aggódni Soph.

- Köszi, hogy elkísértél és meghallgattál- sütöttem le a szememet zavartan, mire fél szemmel láttam, hogy elmosolyodott, majd tétován felém emeli a kezét és megsimította a vállam. Összerezzentem az érintés hatására, ezért gyorsan el is kapta a kezét, miközben arra gondoltam, hogy csak én lehetek ennyire szerencsétlen, hogy minden kellemes pillanatot sikeresen el tudok rontani...

- Köszi, hogy megosztottad velem a gondjaidat- villantott rám egy szívdöglesztő mosolyt, mire éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul.

- Egyáltalán nincs mit... jó volt valakinek beszélni egy kicsit a csacsiságaimról- bizonytalankodtam, majd szégyenkezve a fülem mögé tűrtem egy kósza hajtincset. Lomhán gondolkodtam el rajta, hogy vajon hogyan köszönjek el valakitől, akinek pillanatokkal ezelőtt még a lelki bajaimat öntöttem ki, azonban sajnos még nem tudok róla semmit.
   Láttam, hogy Erika a fejével úgy követni minden mozdulatomat, mintha én csak egy egyszer tv-műsor lettem volna, ami kicsit feszélyezte a már amúgy is kínos szituációt- Akkor, szia...

- Csak még egy kérdés- szólalt meg sietősen, amikor látta, hogy hátráltam egy lépést- Holnap is fogsz dolgozni?

- Minden hétköznap ugyanekkor- sóhajtottam fáradtan a kérdésére, mire nagy meglepetésemre hangosan elnevette magát. Annak ellenére, hogy kicsit sértett, hogy ennyire lenézi a melómat, éreztem, ahogyan az én ajkaim is felfelé kanyarodnak, ahogyan a kellemes turnusú hahotáját hallgattam, amit legszívesebben minden nap el tudnék hallgatni.
   Biztos voltam benne, hogy nem akaratból nevetett ki, mert kisvártatva illedelmesen befejezte a röhécselést, miután megzabolázta a .

- Oké, szia Sophie- mosolygott rám a napszemüvege és a kapucnija alól, majd gyorsan sarkon fordult és nemes egyszerűséggel elsétált. Egy ideig néztem a távolodó alakját, majd, amikor befordult egy másik úton, mérhetetlen öröm járta át a testemet. Éreztem, ahogyan a lelkem szinte pillekönnyűvé válik, ahogyan visszagondoltam a mai napomra. Olyan volt, mintha újjászülettem volna és a félénk és unalmas Sophie megszűnt volna létezni.
   Hatalmas vigyor ült ki az arcomra a gondolataim hatására, és fejcsóválva perdültem meg a tengelyem körül, hogy időben hazaérjek.

Chapter Four

Bad Omen

Na végre felteszem a negyedik részt :)
Lehet, hogy hülyén jönne ki, ha most én kezdenék el nektek könyörögni, de lassan ahhoz kell folyamodjak. Most, mivel egyenlő lett  szavazás végeredménye, nem tudom, hogy érdemes-e
tovább csinálnom a blogot :(
   Most nagyon szépen megkérem legalább a két feliratkozót, hogy kommenteljen, mert így olyan, mintha csak magamnak írogatnék, aminek szerinte totál nincsen semmi értelme. Esedezem pár komiért tőletek!

Bocsi a sok rizsáért az elején ;)

Nadia xoxo

  Megszorultan néztem körbe, de Hannah nénit sehol sem láttam, így sajnos nekem kellett odamennem az új vendégekhez, hogy felvegyem a rendelésüket. Kicsit ugyan tartottam az öt furcsa külsejű sráctól, de nekem sem szabad kivételezni a vendégekkel, mint ahogyan én sem szeretem, ha megkülönböztetnek a többi pincértől. Ilyen gondolatokkal rejtettem az arcomat a hajamba, mert egyszerűen nem bírtam, ha bámulnak.
  Kicsit még hezitáltam, hátha történik valami, hátha kapok egy égi jelet, amiből arra következtethetek, hogy nem kell odamennem az idegenekhez, de végül beláttam, hogy semmi értelme nincsen várni hátha más elvégzi helyettünk a munkát! Így meggyötörten sóhajtottam egyet, majd nyújtott léptekkel indultam el az öt srác felé. Fél szemmel már az elején láttam, hogy az egyik srác le sem veszi rólam a szemét, amióta beléptek ide, és ez csak egy ok volt a millióból, amiért legszívesebben kitessékeltem volna őket a presszóból.
  Zavartan babráltam a hajammal, mert nem vehettem biztosra a srác napszemüvege miatt,hogy engem figyel, de majdnem száz százalékig tudtam, hogy engem figyel. Ennyire szörnyen nézek ki, hogy cirkuszba lehetne mutogatni?- kérdeztem magamtól szemforgatva, miközben erőltetetten rájuk mosolyogtam, ahogyan odaértem melléjük.

- Üdvözlünk titeket a Starbucksban. Mit szeretnétek kérni?- kérdeztem készségesen a bedarált szöveget, mire hanyagul felém fordították az arcukat, majd sorban leadták a rendelésüket, azonban mindannyiuk szája szélén ott játszadozott az a kellemetlen félmosoly, ami annyira megijesztett engem.
  Nagyon ügyeltem arra, hogy még véletlenül se hulljon a vállam mögé a hajam, mert... hát nem is tudom, nem szerettem sosem ahogyan rám néznek az emberek. Mindig felfedezem mások tekintetében a lenézést, ahogyan rám emelik a tekintetüket, és ettől a félelmemtől egyszerűen képtelen voltam megszabadulni. Mindig is tudtam, hogy egy elég pesszimista gondolkodású és visszahúzódó lány vagyok, aki még az embertársai közelségét sem szerette soha megtapasztalni. Amikor kicsi voltam, akkor még szerencsém volt, amiért volt egy anyukám, aki tett róla, hogy ne féljek, de sajnos ő már nem volt velem.
  Ilyen gondolatokkal méregettem a rendelés felvétele közben a srácokat, amikor megakapt a tekintetem a bámulós fiún, aki meglepetésemre még mindig engem gusztált a szemeivel. A pulcsija alól kicsit kilátszódott a barna haja és a csíkos pólója. Az átlaghoz képest magas termetű volt, és meghazudtolhatatlanul aranyos mosollyal büszkélkedhetett, amitől bármelyik lány olvadozva omlana a karjaiba. Kellemes hangja volt, ahogyan a többiekkel beszélgetett, amiből csak arra tudtam következtetni, hogy elég kedves természete lehet. Kicsit azonban zavart, hogy kapucniban ülnek egy igen kellemes hőfokú kávézóban.
  Miután gondosan felírtam, hogy mit kérnek, nyomban visszaült az erőltetett mosoly az arcomra.

- Rendben, egy perc és hozom, de remélem nem veszitek sértésnek, ha megemlítem... nyugodtan levehetitek a kapucnikat, mert egyáltalán nincs hideg és szerintem a nap sem tűz be az ablakon!

- Szeretnéd kiscsillag, mi?- kérdezte a göndör hajú fiú pimaszul kuncogva, már amennyire a kapucnija alól ki tudtam venni. Én megjegyzés nélkül hagytam az igen bunkó kérdést, de zavartan lesütöttem a szememet, miután vetettem rá egy szúrós pillantást.
   Egyáltalán nem így értettem!- akartam a képébe vágni, de nem volt hozzá merszem, így tudtam, hogy ezt most igazán megkaptam. A szemem sarkából azonban nagy meglepetésemre láttam, hogy a bámulós srác erősen belebokszol a beszólósnak a vállába, jelezve, hogy vegye észre magát.

- Jobb így nekünk virágszál!- legyintett mosolyogva az a srác, akinek csak egy kevés fekete színű haj látszódott ki a kapucnija alól.
  Most mertem újra felpillantani és egy hálás pillantást vetettem a bámulós srác felé, aki alig észrevehetően biccentett egyet, majd sietősen elléptem az asztaltól. 

- Egy pillanat és jövök- motyogtam, majd sietősen a oult felé vettem az irányt, ahol nekikezdtem elkészíteni a rendelt kávékat. Gyorsan leemeltem a magas pohárpiramisról öt darabot, azonban eközben sajnálatos módon felemeltem a fejemet, ami nagy hibavolt. Ennek következtében lehettem tanúja annak, hogy a bámulós srác még mindig lankadatlanul mustrál engem, mire zavartan elkaptam az arcomat és kapkodva elmerültem a kávékészítés "művészetében".
   Az adagolóból a megfelelő mennyiséget beletöltve ízesítettem az italalt, miközben azzal szórakoztattam magamat, hogy megjegyeztettem magammal, hogy melyik íz merre található. Miután befejeztem az ízesítést, kizárólag a cipőm orrát bámulva toporogtam a pult mögött, hiszen nem szerettem volna még egyszer szemkontaktusba kerülni senkivel. Türelmetlenül vártam, hogy a kávéautomata befejette a munkáját, mert a sráccsapaton kívül csak egy fiatal házaspár ült a kávézóban, akik egymásba feledkezve beszélgettek, míg rám vártak. A látványuktól megint eszembe jutottak a reggeli gondolataim mire kicsit elszomorodtam. Inkább elhessegettem a gondolatot a fejemből és úgy nyúltam a magas csészék után. Megint az arcomba szórtam a hajamat és szinte ledobtam az asztalra a rendelést a párocska elé, majd sietős léptekkel indultam vissza. A rám szegeződő szempárak szinte lyukat égettek a hátamba, bár az tény, hogy kicsikét bunkó voltam, pedig ők nem tehettek arról, hogy ilyen rossz a kedvem.
   Sietősen egy másik tálcára dobáltam srácoknak a rendelését is, bár tény, hogy azt már kicsit kedvesebben tettem le eléjük, de így sem voltam a megtestesül kedvesség. A bámulós srácot tüntetően nem méltattam egy pillantásra sem, amit láthatólag nem vett annyira zokon. Szerencsére nem szóltak semmit sem a nem túl udvarias viselkedésemről, csak elfogyasztották az italokat - bár az egyikük olyan sokféle süteményt is rendelt, hogy annyit általánosságban senki sem bírna megenni egyedül.
   Kicsit kezdett frusztrálni a munka, amit zárójelben megjegyezek, már elég régóta csinálok. Úgy döntöttem, hogy megkérem Hannah nénit, hogy engedjen el ma egy kicsit előbb. Esetleg most bevethetem az ambícióimat, nevezetesen, hogy egy családba tartozunk és viszonylag szoros kötelék van köztünk. Általában nem szoktam bevetni ezt a fajta "aduászt", de ma, kivételt tettem.
    Morcosan indultam el Hannah néni irodája felé, bár nem tudom, hogy hirtelen miért fordultam így magamba, de nem is agyaltam rajta sokat. Na jó, az a kis szoba csak szép szóval lehet iroda, mert körülbelül akkora ,mint egy egérlyuk, de ez nem volt kifejezetten fontos. Csak azért rimánkodtam magamban, hogy engedjen haza mert már nem bírom  ezt a sok embert, akik megfordulnak itt.
   És jól gondoltam. Hannah néni bent ült az irodájában és számítógépezett- gondolom elintézi a számlázást. Ajj, utálom ha a felnőttek alig akarnak ránk figyelni a munkájuk mellett. Kicsit mérges lettem rá, hogy ott hagyott egyedül a vendégekkel, de nem akartam neki hisztizni, mert éppen szívességet akarok tőle kérni...

- Hannah néni nem akarlak zavarni, de esetleg megengeded, hogy hazamenjek?- kérdeztem félénken mire ő nagy-sokára felnézett rám.

- Hogyne Soph, ha elfáradtál menj nyugodtan! Add át a szüleidnek az üdvözletemet- intett és újra beletemetkezett a munkájába. Én magamnak bólintottam egyet és épp nyitottam volna ki az ajtót, amikor a keresztanyukám szórakozottan csettintett egyet nekem, így kénytelen voltam visszafordulni.

- Drágám csak előtte még összeszednéd a tálcákat és a pénzt és már azonnal mehetsz is!

- Persze, megoldom- dünnyögtem szemforgatva, azzal fogtam magamat, kimentem az irodából és nekiláttam összeszedni a tálcákat és a pénzt. Az a bizonyos fiatal házaspár nagy meglepetésemre még jattot is adtak nekem, annak ellenére, hogy biztosan megsértettem őket a nem túl kedves magaviseletemmel. Ugyan nem lett tőle sokkal jobb kedvem, de kivételesen, illedelmesen megköszöntem és zsebre raktam a pénzt.
   Végül egy öblös sóhaj kíséretében odapillantottam az utolsó asztalhoz - szerintem ki lehet következtetni, hogy melyiket hagytam utoljára - és csoszogva oldalaztam a bunkó fiúcsapatkához. Szerencsére már végeztek, így a mosogatnivalók közé tettem a poharaikat és a tányérjaikat a tálcára. Már csak ki kellett fizetniük a fogyasztást.

- Ennyi lesz- tettem le a bámulós srác elé a számlát, mert őt tartottam eddig a legszimpatikusabbnak, annak ellenére, hogy szégyenbe hozott a folyamatos stírölésével. Nem tudom, hogy mi okom volt erre a véleményre jutni, de végül is, nekem teljesen mindegy, hogy melyikük fog fizetni.
   Nyugtalanul veregettem a combomat a másik kezemben lévő tálcatömeggel, miközben azt figyeltem, hogy megvitatják, hogy ki fizesse ki ezúttal a fogyasztásukat.

- Sietsz valahová szépségem?- nézett rám aranyosan mosolyogva az illető, mire csak gyorsan biccentettem, annak ellenére, hogy biztosan vörösre gyulladhatott az arcom zavaromban . Azzal igyekeztem ezt palástolni, hogy türelmetlenül ráböktem a számlára, jelezve, hogy siessenek már. Nyilván az arcomra lehetett írva, hogy már nagyon kellemetlen helyzetben vagyok, így nem álltam le vitázni vele, amiért ilyen blazíran bókolt nekem.
  Már tényleg nagyon haza akartam menni mert, be akartam fejezni a festményemet, másodszor pedig, mert nem voltam kíváncsi mások szóváltásaira - főleg nem ennek az öt furcsa srácéra - így megtartottam magamnak a véleményemet.
  A bámulós fiú odaadta a pénz nagyját, majd beletúrt a zsebébe a maradékért. Kis idő múlva, miután eredménytelenül tért vissza a zsebében turkálásról, szitkozódva felemelte a fejét és segélykérően pillantott a haverjaira.

- Skacok van nálatok apró? - nézett körbe a barátai arcán mire mindenki elkezdett a zsebében kotorászni. Rápillantottam a számlára, majd hangosan megköszörültem a torkomat, mert nem szerettem ha húzzák az időmet.
   Mivel az a kedves házaspár adott nekem egy kis borravalót, gondoltam, majd elrendezem én a tartozást, mert nem akartam kivárni, amíg valahonnan előteremtik a maradék pénzt. Mondjuk megnéztem volna, ahogyan a lábam előtt könyörögnek, a konyhában mosogatnak  vagy az utcán kéregetnek, de sajnos erről a szórakozásról most le kellett, hogy mondjak.

- Annyira nem fontos az a kevéske pénz!

- Csúcs, köszi csajszi mert amúgy sincsen nálam!- kuncogott a szőke hajú jókedvűen, de csak azt hiszem szőke hajú, mert alig láttam a haját.
   Annyit megjegyeztem róla, hogy ő volt az, aki azt a teherautónyi kaját megrendelte magának- gondoltam magamban gunyorosan, miközben fújtatva égnek emeltem a szemeimet a megjegyzése hallatán- Tipikus pasik!

- További kellemes délutánt!- köszöntem nekik unottan és lazán elsétáltam tőlük, bár ha nem csaltak az érzékszerveim jót vigyorogtak egymás között a kedvetlen jómagamon.
   Gyorsan visszatettem a tálcákat a helyére, levettem a Starbucks-os kötényemet és miután elhelyeztem a kasszába a pénzt - plusz az a maradék aprót, amit nem tartottam meg - és hazaindultam. Mikor kiléptem, azonban nagy meglepetésemre legmegdöbbentőbb emberrel akadtam össze a bejáratnál...