Chapter Seventeen

Concern

Dear Readers - aka - Sweethearts!

Mint mindig most is iszonyatosan köszönöm a kommenteket, remélem továbbra is lesznek lelkes olvasók :) Ez a rész most nem lett olyan érdekes de bízom benne, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket!

Kellemes Olvasást!

Nadia xoxo 
PS: Ha úgy áll a dolog lehet róla szó, hogy még ma felteszem a kövi részt!

   Tegnap eszemben sem lett volna elmesélni a családomnak, hogy esetleg beszéltem Louis-val. Leah nagyon érzékeny lett erre a témára, mert ,amióta látta, hogy hogy kiborultam a srác miatt így önkéntelenül is morogni szokott, ha Róla van szó. Akaratlanul is csak azt tudtam elképzelni, hogy milyen kínzóeszközökkel fenyítene meg a drága húgom ha tudná...
   Ma reggel kicsit szomorkásan indult a napom de hamar el is feledkeztem róla mivel megint Leah keltett... Egy hangos óbégatás majd noszogatás biztosan jót tesz az ember idegrendszerének és a kedvének főleg reggel, nem igaz? Remélem azért kicsit érezhető az irónia a hangomban...
   Zuhanyoztam és valami könnyűt vettem magamra, mert tegnap este úgy döntöttem, hogy nem fogom itthon tölteni az egész életemet, amíg a többiek hasznosan töltik a hétköznapjaikat . Na ja, elhatároztam, hogy nem fogok tovább dagonyázni az önsajnálatban és dolgozni fogok ha törik, ha szakad! Így vettem a fejembe, hogy elmegyek dolgozni a kávézóba.   Előző nap este még felhívtam Hannah nénit, hogy megmondjam neki mit is határoztam. Hannah néni ugyan kételkedett egy kicsit hiszen már neki is volt szerencséje az én híres akaraterőmhöz ami egyenlő a nullával. De amit most a fejembe vettem attól nem fogok eltántorodni.Sajnos azonban a munkaidőm nem volt túl hosszú pedig nekem valahogy a munka most kikapcsolódást jelentet. Tudom, hogy nagyon ciki, mivel egy tizenhét éves lány nem mond ilyet, hogy a munka "kikapcsolódás", de végsősoron most nem nagyon foglalkoztatott ez a kérdés.
   Tehát mondhatni boldogan indultam el a Starbucksba. Még a nap is kisütött útközben, így kellemes időben sétáltam a buszmegálló felé. Kicsit ugyan aggódtam, hogy nem kavar-e majd föl az ismerős környék, de igyekeztem megőrizni minden maradék hidegvéremet. Csak annyi a szabály, hogy mindenre és mindenkire gondolhatok, kivéve Rá meg minden vele kapcsolatos dologra nem...
   A kávézóba érve Hannah néni egyenesen a nyakamba vetette magát az egész kávézó tekintetét magunkra vonva. Furcsa lehetett ahogyan a kávézó tulajdonosa egy tinilány nyakába csimpaszkodik, de ez még csak a kissebb gond volt. A tetejébe viszont úgy sipítozott a kedves keresztanyukám, hogy simán elsüllyedtem volna szégyenemben de ilyenre még csak godnolni sem akartam. Akármilyen égő is volt a szituáció nagyon meghatott, hogy ennyire aggódott értem.

- Jaj, édes kicsi kincsem! Sophie, drága ugye minden rendben van? Nem kellet volna jönnöd, ha nem érzed még jól magadat! Akármikor hazamehetsz, ha úgy gondolod!

- Köszönöm Hannah néni, de már minden rendben van- simítottam meg a karját kedvesen mire szörnyülködve összecsapta a tenyerét, és olyan nagy szemeket meresztett rám, mintha akármelyik pillanatban kámforrá válnék előtte.

- Szegénykém hallottam Susantől, hogy valami fiú összetörte a szívedet! Ha egyszer a kezem közé kerül az a sunyi kis dög…

- Ne emészd magadat Hannah néni! Tényleg jól vagyok. Beszéltem a sráccal és lezártuk, ami köztünk volt- nyugtattam meg kényszeredetten kuncogva.
   Kicsit megenyhültek az arcvonásai a mondandómtól, de ahogy láttam enyhén szólva még mindig ideges volt.

- Susan erről nem mondott semmit sem. Mármint arról, hogy te beszéltél volna a sráccal vagy valami...- morfondírozott hangosan mire zavartan lesütöttem a szememet.
   Hát persze, hogy Susanna nem mondott róla semmit sem, hiszen még csak nem is tudott róla…

- Igazából nem mondtam el nekik, hogy volt nálunk a srác- néztem Hannah nénire bűntudatosan miközben zavartan a hajammal kezdtem babrálni, de hamar abba is hagytam. Rossz szokás és nem szeretem, de ezt a problémát hamar el is felejtettem a keresztanyukám reakcióját látva.
   Értetlenül mégis éreztetve, hogy dühös csípőre tette a kezét és összeszűkült szemekkel meredt rám, ami nem mondom kicsit megijesztett.

- Sophia ugye nem történt semmi olyan, amiről tudnom kéne?

- Ugyan... tényleg minden rendben van és nem történt semmi említésre méltó! Ennyire nem bízol bennem Hannah néni?

- Én igen is bízok benned... - mondta kicsit megenyhülten mire halványan elmosolyodtam és lazán hátradobtam a hajamat.
   Most, hogy ezt így tisztáztuk igyekeztem kellemesebb vizekre evezni a beszélgetésünket...

- Akkor elkezdhetem a munkát?- kérdeztem nagyvonalúan, nemes egyszerűséggel, mire ő hangosan felnevetett, majd, mintha mi sem történt volna, mosolyogva nézett rám. De láttam a szemében, hogy nem tudatosan teszi... mindig oldani szeretné a feszültséget, ha valaki nagyon ideges vagy feszeng. Ez meg az ő rossz - vagy éppenséggel jó - szokása.

- Csak tessék kicsim- kuncogott és azzal bevonult az irodájába. Ez egyet jelentett azzal, hogy akkor megint és viszem el a délutánt, de nagy meglepetésemre még csak dühös sem lettem. Nem volt ellenemre a dolog...

   Igazából jó érzés volt újra emberek között lenni, még, ha néha úgy éreztem, hogy bámulnak az emberek valahogy most nem tudott zavarni. Jó érzés volt, hogy újra itt lehetek ennyi finomság között.
   Egész délután ide-oda sürögtem és valahogy újra formában éreztem magamat. Pont úgy viselkedtem, mint valami mérgezett egér, mert kivételesen élveztem a sok nyüzsgést magam körül. Általában mindig frusztrált a tömeg és az emberek de most valahogy kellemes volt ennyi elégedett és mosolygós arcot látni a sok búbánat után.
   Akárhogy is, már hiányzott a finom és jellegzetes kávéillat, ami belengte az egész kávézót. Jó volt nézni ahogyan minden ember elismerően biccentett, amikor belépett ide az utcáról.
   Hát nem is volt nagyon időm a nosztalgiázásra ennyi ember között, de néha-néha önkéntelenül is ahhoz az asztalhoz néztem, ahol először láttam meg az öt napszemüveges és kapucnis fiút, köztük az állítólagos Erik Williams-szet azaz Louis Tomlinsont.
   Lesütöttem a szememet és igyekeztem a rendelésekre figyelni, bár gyakran a szemem előtt láttam a srácot, aki először váltott ki belőlem olyan érzéseket, amit másoknak soha sem sikerült elérnie. Néha éreztem ahogyan szaggatottan veszem a levegőt, aminek következtében az egyik öltönyös férfi meg is kérdezte, hogy jól vagyok-e. Ez is egy olyan berögzült rossz szokás, hogy ha Rá gondolok mindig elszorult a torkom.
   Sokszor parancsoltam magamra, mert azon kaptam magamat, hogy szomorúan merengek magam elé, amit nem lenne szabad. Hiszen azért jöttem ide, hogy túltegyem magam az élményeken és teljes lelki nyugalommal folytassam a szánalmas kis életemet. Büszkének kéne lennem magamra amiért ilyen hidegvérrel kezelem a dolgokat és elengednem az egész bensőmet. Képzeletben az emlékeket egy pitypangra helyeztem és nyugodt szívvel fújtam egy nagyot miközben az emlékek kis ejtőernyősként szállingóztak el mellettem.
   Merengésem közepette az órára pillantottam és láttam, hogy pont fél óra és mehetek haza. Mérgesen fújtam egyet, mert nem nagyon volt kedvem megint egyedül ülni otthon és sajnáltatni magamat mindenkivel.
   Igyekeztem kihasználni a maradék időmet, de hihetetlenül gyorsan múlt el az a harminc perc. Ugyan megkérhettem volna Hannah nénit, hogy had maradhassak kicsit tovább azonban tuti, hogy bolondnak nézne érte és nem hiányzik, hogy butaságokat verjen Susan fejébe. Tudtam, hogy úgy is elmondaná neki hiszen mindketten olyan pletykások mint két vénasszony.
   Mikor végeztem kicsit szomorúan levettem a kötényemet és gondosan eltettem a pult alá, hogy majd holnap is rendesen vegyem elő.

   Körbenéztem és gyorsan összegűlytöttem a maradék tálcát és azt is a pult alá tettem. Benyitottam a keresztanyukám irodájába, hogy elköszönjek tőle holnapig.

- Szia Hannah néni! Holnap majd megint jövök- intettem neki, mire mosolyogva nézett vissza rám.

- Várni foglak aranyom- intett ő is, én meg kihátráltam a zavaróan kicsi irodából.
   Lehajtott fejjel léptem ki a kávézó ajtaján ahol már nagy sajnálatomra nem éreztem a kellemes kávéillatot. Elmerengtem rajta, hogy vajon mi a csudához kezdjek én megint egyedül azonban ahogy felemeltem a fejemet rögtön a szám elé kaptam a kezemet.
   Nem messze tőlem ott állt egy srác kapucniban és napszemüvegbe. Egy percre sem kételkedtem benne, hogy tudom, hogy ki az.
Aranyosan mosolygott rám és intett, hogy menjek oda mire éreztem ahogyan a gyomromban lévő pillangók erőteljes csapkodásba kezdenek bennem.
   Az emlékek hamar letaglóztak és éreztem, ahogyan egy pillanatra megremegnek a térdeim. Megint alig kaptam levegőt és egy pillanat alatt söpört át a lelkemen az a melengető érzés, amit eddig csak a közelében éreztem.
  Az emlékek amiket elfújtam magamtól a szélirányváltozásnak köszönhetően visszaköltöztek az elmémbe, és a tudatalattim önkéntelenül vetítette elém az együt töltött időket, amik hatására még jobban elérzékenyültem.
   Egy ideig azon gondolkodtam, hogy megint megütöm, ha közelebb jön azonban ez is teljesen feleslegesnek látszott. Én elájulok tőle és mindazok ellenére, amit velem tett még mindig szeretem és nem tudnék úgy elmenni mellette, hogy ne vizsgáljam meg a szeretetteljes tekintetét, az elbűvölő mosolyát.
 Arra eszméltem fel, hogy valaki a derekamra teszi a kezét mire felkaptam a könnyes szemeimet és valahogy idilli pillanatnak éreztem a mostanit…