Chapter Thirty-Five

Possibility

Dear Readers!

    Jesszusom, nagyon sajnálom, hogy két teljes hétig és kettő szerzői megjegyzés alatt nem hoztam nektek részt! Megemlíteném, hogy még anno, bűntudatból kitettem a modulsávba azt a közvélemény-kutatást a résszel kapcsolatban, és boldognak tapasztaltam, hogy még páran vártátok az új részt. Rendkívül örülök, hogy még vannak, akik nem feledkeztek meg a bénácska Nadia Elsonról és a történetről...
   Nagyon köszönöm a 34 rendszeres olvasót és a több, mint 33000 oldalmegjelenítést! Külön meg szeretném köszönni a második szerzői megjegyzéshez jött kommentjét Summergirl-nek (aka: Rebus), és azt is, amiért ilyen kitartó olvasója a blogomnak! Love ya sweetheart!
   Még annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy akinek van kedve, örömmel venném, ha jelentkezne a Daydreamin oldalamon megrendezett Blogajánló Pályázatra! Aki esetleg benéz, annak küldök egy képzeletbeli hatalmas ölelést!
   Szerintem a mostani egy kicsit unalmas fejezet lett, de merem remélni, hogy megér páratoknak egy hozzászólást, vagy egy pipát!

Best Wishes:

Nadia xoxo

PS: Nem tudom, hogy mikor lesz időm feltenni a következő fejezetet, de ígérem, hogy ha lesz rá érdeklődő sietni fogok!

 Kedvetlenül punnyadtam a szobámban, egy nagy bögre tea kíséretében, amit a nagymamám mindig a lélek elixírjének nevezett. Én azonban nem éreztem, hogy túl sok gondomat oldotta volna meg eddig... vagy csak bennem van a hiba, hogy nem működik?
   Bágyadtan ültem az ablakom mellett, ahol szomorkásan figyeltem a szemeimmel a könnyekhez hasonló, lustán lecsorduló esőcseppeket az ablakon, amik végül egy tócsába összegyűlve gyarapodnak az ablakpárkányon. Azonban, ha jobban belegondolok nem is kísértem nagyon figyelemmel… inkább hallgattam. Lehunyt szemmel döntöttem a fejemet a hideg üvegnek és hallgattam, ahogyan az említett cseppek először erőteljesen nekiütődnek az üvegnek, majd hangtalanul lefolynak.
   Egy nagy sóhajtás kíséretében nyitottam ki megint a szememet, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis, hogyan hagyhattam eddig fajulni a dolgokat. Biztos voltam benne, hogy tegnap este megbántottam a barátomat, amikor nem akartam őt közel engedni magamhoz. Nem mondta, de elég ideje ismertem már ahhoz, hogy tudjam és tudtam, hogy ez így már nem mehet tovább. Ezért tökéltem el magamat, hogy most már lépni fogok valamit.
   Nem szeretem a titkolózást- jegyeztem meg magamnak, abban a reményben, hogy ez egy elég ösztönző érv lesz a döntésemet illetőleg- Ha Louis Tomlinson és én így folytatjuk, kénytelenek leszünk szakítani. Nem akarok sem a világ, sem a szüleim előtt titkolózni… így csak elhidegülnénk egymástól. Ennek az eshetőségnek a gondolata olyan nekem, mint egy rémálom, de korábban kellett volna arra gondolnom, hogy hogyha ennyit várakozok, akkor csak rosszabb és nehezebb lesz minden. Hiába tologattam magam előtt olyan sokáig ezt az egészet… tudhattam volna, hogy egyszer úgyis szembe kell, hogy nézzek vele!
   Nem akartam Tommóval szakítani. Nem akartam, hogy elhagyjon… utáltam elképzelni, hogy esetleg nélküle kell, hogy leéljem az életemet. Lehet, hogy ez egy tizenhét éves lány szájából elég nyálasan hangzik, de képes vagyok ennyire előre gondolkozni! Eddig ő volt az egyetlen, aki megértett és meg tudott vigasztalni engem… mégis hogy hagyhatnám annyiban a kapcsolatunkat, amikor nekem a világot jelenti? Nem akartam, hogy valaki másba szeressen bele, helyettem! Nem, egyszerűen nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy nem engem becézget mindenféle néven; hogy nem engem ölel magához; és… hogy nem engem csókolhat meg, amikor gondolja.
   A hüvelykujjammal gondterhelten köröztem a bögrém peremén, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak egy kicsit fő problémáról és képzelegjenek. A mi kapcsolatunk is egy peremen egyensúlyozik- játszottam el a gondolattal szomorkásan, miközben tovább köröztem a bögrémen- Egyszer úgyis le kell, hogy essen erre vagy arra. Ez kétségtelen. De mindkét eshetőség, azaz a peremnek az oldalai, más jövőt tartogatnak számunkra. Azonban csak rajtunk áll a döntés, hogy lezuhanunk-e vagy önként ugrunk fejest oda…
   A mély gondolataimnak az vetett véget, hogy váratlanul kinyílt a szobám ajtaja. Ijedtemben majdnem elejtettem a teával teli bögrémet, azonban a szememet egy pillanatra sem vettem le az ajtóban álló személyről, akinek a jelenléte nagy meglepetésként ért…

- Mit akarsz Leah?- kérdeztem gyanakodva, ahogyan a zsebre tett kezű mostohahúgomat figyeltem, aki kissé bizonytalanul álldogált a küszöbön. Egy ideig figyeltem, ahogyan a száját húzogatva pásztázza körbe a szobámat, a tündéreket megszégyenítő szépségű vonásokkal büszkélkedő arcát vakargatva. Azonban, ahogyan eszembe jutott, hogy a problémáimat az ő árulásának köszönhetem, bosszúsan fordítottam el róla a szemeimet.
   Fél szemmel még láttam, hogy végül hajlandó rám emelni a tétlenül csillogó szemeit, miközben észrevétlenül kihúzta az egyik kezét a zsebéből. Szerencsétlenségére, nem kerülte el a figyelmemet, hogy van benne valami, miközben a háta mögé dugta az ujjait…

- Szia Soph!- szólalt meg a szokásos kislányos, ám komoly hangján- Anyák küldtek fel, hogy…

- Hogy megmond nekem, hogy még mindig mennyire ki vannak rám akadva? Hogy azt ecsetelgesd nekem, hogy mekkora csalódás vagyok nektek? Hogy lássam be, hogy én mindig csak egy buta kislány maradok? Kösz, de nem szorulok még egy kioktató szent beszédre egyikőtöktől sem!- szóltam közbe a mondandójába nem túl kedvesen, azonban nagy meglepetésemre Leah arcán még csak a nyomát sem fedeztem fel a bosszúságnak. Inkább olyan volt… mintha megértené az érzéseimet.
   A lány kissé zavartan jött be a szobámba, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Lomha léptekkel szelte át a szobát, majd a torkát köszörülve sütötte le a szemeit, ahogyan megállt mellettem.

- Nem akarlak kioktatni Sophie- nyelt egy nagyot a mostohahúgom, miközben elővette a háta mögül a reszkető kezét- Azt mondták, hogy ezt visszaadhatom neked…

   Kíváncsian dőltem előre az ülőhelyemen, miközben a Leah ujjai között lévő tárgyra emeltem a szemeimet. Egy ideig nem értettem, hogy mit akar vele a lány, de amikor leesett, hogy végre visszakaphatom a telefonomat mosolyogva vettem át tőle a tárgyat.
   Izgatottam húztam el a hüvelykujjamat a képernyőn, hogy feloldjam a billentyűzárat, de amikor vetettem egy pillantást a kijelzőre nyomban megállt bennem az ütő. Legszívesebben jó messzire eldobtam volna magamtól a mobilt, azonban abban a pillanatban képtelen voltam a döbbeneten kívül más érzelmet is előcsalogatni a bensőmből.
   Fél szemmel láttam, hogy a mostohahúgom értetlenkedve araszol közelebb hozzám a döbbenetemet látva, azonban nagy meglepetésemre még ő is meghökkent a látottakra…

- Harminchat nem fogadott hívás és huszonhárom olvasatlan üzenet?- kerekedtek el a szemei- Kitől jött enny…

- Na, szerinted kitől?- fakadtam ki elkeseredetten és ezzel a lendülettel egy jól irányzott dobással, kétségbeesetten vágtam a padlóhoz a készüléket. Már nem voltam megdöbbenve, bűntudatot éreztem Lou iránt. Ahogyan a telefonom egy hangos csattanás kíséretében landolt a földön, a mostohahúgom elképedten kapta a szája elé a kezeit, de nem különösebben érdekelt, ha megijesztettem. Éreztem, ahogyan a könnyeim fáradhatatlanul kezdik égetik a szemeimet, miközben a mellkasomban lévő szokásos feszítő érzés erőteljesen hasított a bensőmbe.
    Nem gondoltam volna, hogy Louis ilyen kitartóan próbálkozik, ha valami nem a tervei szerint alakul. Ezt nem gondoltam volna, hiába éreztünk egymás iránt úgy ahogyan. Biztosan nem szokott mindenkit ilyen lankadatlanul keresni- súgta egy belső hang a fejemben, miközben a mennyezet felé pislogtam a nedves pilláimmal, hogy el ne sírjam magamat - Mindig azt hangoztatja, hogy mennyire szeret téged… nem gondolod, hogy ebben a különleges bánásmódban egyedül csa te részesülsz? Erre tegnap te mégis megbántottad az örökös aggodalmad miatt, amivel mindent tönkre fogsz tenni…

- Ne haragudj Sophia- szipogva ocsúdtam fel Leah bocsánatkérő hangjára- Nem gondoltam volna, hogy az a seggfej ennyire szeret téged! Ha csak sejtettem volna…

- Az a seggfej életem szerelme, Leah Kennedy!- csattantam fel sértetten törölgetve a könnyeimet, és, ha nem csaltak az érzékszerveim a mostohahúgom nem kicsit rezzent össze az feladó hangom hallatán. Egy ideig a könnyeim fátyola mögül figyeltem, ahogyan aggodalmasan tördeli a kis kezeit, miközben magában motyog valamit, de nem sokáig kötött le a lány látványa.
   Éppen lehajtottam volna a fejemet, hogy kiengedjem a feltörni készülő zokogásomat, amikor Leah megint megszólalt…

- Figyelj Sophie, én…- reszketve vett egy mély levegőt, amikor látta, hogy odafigyelek - Én tényleg nagyon sajnálom, amiért elválasztottalak… tőle. Én nem téged akartalak boldogtalanná tenni, egyszerűen csak féltettelek! Jobban szeretlek, mint egy igazi testvért, és a szeretetem miatt úgy láttam, hogy a tettei után már nem érdemel meg téged. Úgy gondoltam, hogy ez lesz a megoldás, de igazából én törtem össze a lelkedet, csak azért, hogy ne Louis Tomlinson tegye veled ugyanezt. Nem akartam, hogy csalódnod kelljen, hogy szomorú legyél, de ezzel csak ártottam neked…

- Leah én…

- Azt hittem, hogy jobban ismerem nálad azt a srácot, azonban a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy végül te is be fogod látni, hogy anyáékkal csak jót akartunk neked, de úgy tűnik, hogy mi hibáztunk, amikor veszélyesnek ítéltük számodra a barátodat. A viselkedésed alapján, te már rég megbocsátottál neki a hibáiért. Gondolom, szeret téged, és te is őt- megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy ő is nagyokat pislog, hogy ne veszítse el az önuralmát - Ugye visszafogadna téged, ha bocsánatot kérnél és látná, hogy mennyire elveszett vagy nélküle?

- Igen Leah… biztosan megbocsátana- dünnyögtem szégyenkezve az orrom alatt, hiszen nem mertem neki bevallani, hogy igazából el sem váltunk egymástól. Tudtam, hogy megint mekkorát csalódna bennem, ha erre a titkolózásomra is fény derülne, így inkább síri csöndben hallgattam.
   Zavartan figyeltem, ahogyan a mostohahúgom elgondolkozva ráncolja a homlokát, mert a jelek szerint valamin nagyon elmélkedett. Egy ideig még láttam, hogy így meredt a földre, azonban kisvártatva ötlettől csillogó szemekkel pillantott rám.

- Ugye tudod, hogy hol lakik Tomlinson? Voltál már nála, nem igaz?- faggatott hevesen gesztikulálva az arcom körül, mire meghökkenve pislogtam párat, amíg felfogtam, hogy mi is a kérdés.

- Persze - húztam össze a szemöldökeimet értetlenül- De ez hogyan kapcsolódik a beszélgetésünkhöz?

- Úgy, hogy most szépen el fogsz menni hozzá és megbeszélitek ezt az egész félreértést- vigyorgott, rám szegezve a visszafojtott örömtől kitágult szemeit, mire hebegve próbáltam valami ellenkezésféleséget kibökni. Végül azonban csak döbbenten összeszorítottam az ajkaimat, és félrebillentett fejjel figyeltem a mostohahúgom ragyogóan mosolygós arcát.
   Rosszul hallottam volna?- kérdeztem magamtól hitetlenül, hiszen simán gondolhattam volna, hogy ezt az egészet csak képzelem, vagy csak viccelődött velem, hogy csőbe húzzon. Azonban, ahogyan a húgomat figyeltem, lassan leesett, hogy ezt egyáltalán nem poénnak szánta…

- De hogy mehetnék el, amikor anyáék itthon vannak?- halkítottam le a hangomat, amikor már engem is kezdett feldobni a hirtelen látogatásom gondolata. Eddig úgy gondoltam, hogy butaság, de ha jobban belegondolok, nem is akkora szamárság.
   Végül is, Leah-nek tényleg igaza van, bár nem ugyanarra gondolunk. Tényleg beszélnem kellene Louis-val, ugyan nem a régebbi ügy fejében, amit a húgom gondol, de ebbe nem szándékoztam őt beavatni. Ajándék lónak ne nézd a fogát- tartja a mondás, és jelen esetben nem is terveztem semmi ilyesmit.
   A mostohahúgom egyetértően biccentett egyet, amikor leesett neki, hogy ebben igazam van. Azonban egy pillanattal később, már megint vigyorgott.

- Majd elmegyek veled én is- mosolygott, azonban az értetlen tekintetem láttán megforgatta a szemeit- Ha én kérem meg anyáékat, hogy engedjenek el veled vásárolni, arra nem mondhatnak nemet, nincs igazam? Úgy tudják, hogy én is majdnem annyira gyűlölöm a pasidat, mint ők, szóval tőlem csak az igazságra számítanak…

- Leah, te egy igazi zseni vagy!- sikkantottam izgatottan egy pillanatnyi hüledezés után, hiszen az általam ismert Leah soha nem hazudna a szüleinknek, főleg nem egy ilyen ügyben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, azonban végül sietősen magamhoz öleltem a mostohahúgomat, aki azonnal viszonozta is, miközben valamit halkan motyogott magának, amit nem hallhattam.
   Hálásan temettem az arcomat a mostohahúgom gyönyörű hajzuhatagába, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Ugyan tudom, hogy legutóbb „elárult” engem, azonban ezzel a szülőbecsapó ötlettel teljes mértékben kiengesztelt engem. Ha még a kapcsolatomat is ő fogja megmenteni, akkor az egész életem sem elég arra, hogy kárpótolni tudjam a sok kedvessége és a törődése miatt…

Second Author Note

Dear Sweethearts!
  Szerintem büszkén mondhatom, hogy a 2013-as év igen kellemesen telt. Ugyan tudom, hogy még nincs itt az év vége, azonban illendőnek tartottam, hogy egy ilyen bejegyzést is közzétegyek. Ezúton szeretnék minden kedves olvasónak, látogatónak kellemes karácsonyi ünnepeket kívánni és sikerekben gazdag újévet!
   Azonban rendkívül szégyellem magamat, amiért már kettő(!) hete nem tettem közzé fejezetet! Nagyon, de nagyon sajnálom, ígérem, hogy hamarosan pótolni fogom az elmaradásokat! Merem remélni, hogy esetleg még számíthatok pár olvasó türelmére és kitartására a történetet illetőleg...
   Továbbá még annyit, hogy boldog születésnapot szeretnék kívánni a blog egyik főszereplőjének, Louis Tomlinsonnak! 
   Még egyszer sajnálom a sok késést, ígérem, hogy kárpótolni foglak titeket!

Lots of Love and Kisses:

Nadia xoxo
PS: Nagyon szépen köszönöm a 33 rendszeres olvasót! :D

First Author Note

Dear Sweeties!
   Sajnálom drága olvasóim, de ma nem tudok résszel szolgálni nektek! Nem, egyáltalán nem arról lesz most szó, hogy szüneteltetni fogom a blogot, vagy más kifogást keresek ihlethiányra hivatkozva - ha esetleg valaki ezt szűrte le belőle - csak majd valamikor a héten fogom tudni közzétenni az új részt, mert sajnálatos módon még nem lettem készen vele. Fogalmam sincs, hogy hányan vártátok most az új fejezetet, azoktól most elnézésüket kérem!
   Azonban most megragadom az alkalmat, hogyha netalántán valaki unatkozni találna ezen a kellemes vasárnap estén, azoknak figyelmébe ajánlom a másik két, jelenleg futó blogomat! Örömömre szolgálna, ha esetleg azokba is beleolvasnátok és hagynátok valami nyomot magatok után! Ugyan a Take Me To Neverland-et már beharangoztam, azonban most nyitottam egy új novellás és bloggyűjteményes oldalt, ahova nagyon szívesen várnék olvasókat!
   Még egyszer elnézést, amiért nem ma hoztam a részt!

Lots of Love:

Nadia xoxo

Take Me To Neverland

Daydreaming

Chapter Thirty-Four

Lets Talk in the Middle of the Night!

 Hi Guys!

  Harmincnegyedik fejezet... megint egy kellemes vasárnapi estén! Lehet, hogy ezentúl mindig ilyenkorra lesz várható az új rész :D

  Iszonyatosan köszönöm az előző fejezethez érkezett kommenteket, amiknek a számával megdöntöttük az eddigi rekordot... örülök, hogy ennyien írtatok nekem egy-egy kedves sort! Nekem rengeteget jelent szóval köszönöm mindenkinek, aki úgy gondolta, hogy a legutóbbi fejezet ért egy komit!

   Továbbá köszönöm a közvélemény-kutatásban való részvételét annak, aki szavazott! Örülök, hogy ennyien szeretitek Louis és Sophie történetét! Esetleg megtennétek, hogy az új közvélemény-kutatásban is szavaznátok? Sokat jelentene, bevallom másról is szívesen írnék... de tőletek függ, hogy lenne-e értelme belekezdeni!

  Még egyszer köszönök mindent... jó olvasást és, ha tehetitek kérlek kommenteljetek (titkos vágyam, hogy új rekordot döntsete!) :)

 All of my Love:

Nadia xoxo 

 Ajánlott Zene: One Direction-Right Now

- Te meg mi a francot keresel itt az éjszaka közepén?- ripakodtam az ablakom alatt álló sötét alakra, akiben jelen esetben a barátomat sejtettem. Mégis ki más lehetett volna ennyire degradált, mint az a szerencsétlen?- forgattam meg a szemeimet magamban miközben igyekeztem visszarángatni magamat a jelenbe- Nem kellett okosabb lennem egy szőke nőnél, hogy ezt kitaláljam! Ugyan hunyorognom kellett, hogy kikörvonalazódjanak a dolgok, de képtelen lettem volna összetéveszteni bárki mással a szeretett fiúmat.
   Minden kétséget kizárólag Louis Tomlinson dobálta eddig az ablakomat- csóváltam meg a fejemet tetetett rosszallással miközben figyeltem, hogy Louis felderülve az eredményes célzó technikájára nyomban hanyagul dobálja vissza a kis kavicsokat Susan csecsebecsékkel kirakott sziklakertjébe - A mostohaanyám gutaütést kapna, ha megtudná, hogy Louis szétdobálta a gondosan elrendezett ujjbegynyi kis kristálykövecskéket a kertjében… reméljük, hogy nem fogja észrevenni!
   Éreztem, hogy akaratlanul is mosoly szökik az arcomra, ahogyan a félhomályban végigvezetem a tekintetemet a már-már szemtelenül helyes pasimon. Somolyogva könyököltem az ablakpárkányra miközben figyeltem, hogyan Louis méltatlankodva felhorkan a sötétben.
   Igazából nem akartam így leharapni Lou fejét, amiért itt találom, hiszen nyomban éreztem, hogy meglódul a szívem, amiért ennyi ideig nélkülöznöm kellett a színdöglesztő mosolyát. Annak ellenére, hogy már természetesnek kellett volna vennem, hogy egy ilyen eszméletlen sráccal járok mégis mindig felgyorsult a lélegzetvételem is, ahogyan végignéztem a tornacipőt viselő lábától egészen a kusza barna hajáig. Hiába láttam rajta, hogy meglehetősen zabos hangulatban van most másnak sem örültem jobban, minthogy a közelemben tudhatom… 

 - Még, hogy mit keresek itt?- kérdezett vissza füstölögve Lou elég hangosan ahhoz, hogy halljam, hogy mit beszél, de mégis elég halkan, hogy ne ébressze fel a ház alvó népségét - Ne röhögtess már Sophia, ha megkérhetlek! Mégis miért nem voltál képes felvenni azt a kibaszott telefont, legalább csak egyszer, hogy megmond, hogy már nem akarsz velem találkozni?

  - Nehogy már az én hibám legyen Tomlinson! Ha nem kerültem volna fel az internetre miattad vagy nem szerepeltem volna az újságban, akkor a családom sem értesült volna azokról a nem éppen publikus talányairól az életemnek!- húztam össze a szemöldökömet sértett hangnemben miközben kihajoltam a nyitott ablakomon, hogy minél jobban tudjam Tommóra zúdítani a visszatartott dühömet, mint valami lavinát.
   Igazából kellemes, hogy kivételesen most én vagyok magasabb- villantottam egy kárörvendő félmosolyt a barátomra, amikor megláttam, hogy Louisnak, hogy hátra kell hajtania a fejét, hogy fel tudjon rám nézni.

 - Nekem aztán annyi közöm van a titkolózásodhoz, mint ahhoz, hogy Harry melyik alsógatyáját akarja reggel felvenni! Miért nem voltál képes legalább szólni, hogy balhé van nálatok?

 - Mert elvették a telefonomat te seggfej! Megfosztottak minden kommunikációs eszköztől, amivel kapcsolatba léphetnék a külvilággal. Mégis mit vártál tőlem… füstjeleket vagy egy postagalambot?- tártam szét a karjaimat színpadiasan, de még a sötétben is jól kivehető volt, hogy Louis válasza erre csak egy tehetetlen grimasz miközben szarkasztikusan forgatta a szemeit.

 - Ha postagalambot nem is- fintorgott cinikusan miközben zsebre vágta a kezeit mire én csak égnek emelt tekintettel legyintettem egyet- esetleg valami úton-módon vártam volna valami fölvilágosítást, ha már a barátnőm vagy…

 - Annyit ért volna, mint halottnak a csók! Ha amúgy is leálltál volna velem veszekedni a te drágalátos hírneved által nyújtott „szerencsénk” miatt…- rajzoltam ingerülten macskakörmöket a levegőbe azonban végül ingerülten félbehagytam a mondatot, hiszen most először esett meg velem, hogy nem találtam valami frappáns riposztot Tommo mondandójára- Esetleg akár te is korábban megkereshettél volna engem! Tudtommal ért annyit a kapcsolatunk neked Louis Tomlinson, hogy képes legyél egyszer idevonszolni a hátsódat és tudakolózni a hogylétem felől!

 - Ért? Eddig abban a hitben éltem, hogy még mindig együtt vagyunk, azonban a jelek szerint nem kellene annyira csajosan reménytelenül romantikusnak lennem!- a hangja szinte csöpögött a gúnytól, ahogyan felpillantott rám mire én csak óvodás módra kinyújtottam rá a nyelvemet- Oké, nem szeretnék veled veszekedni Sophie inkább gyere le, hogy normálisan beszélgetni tudjunk! Különben sem szeretném, hogy felkeljenek a szüleid és a faterod hátsón billentsen…

 - Ó, jobban tennéd, ha inkább attól félnél, hogy az én tenyerem mekkorát fog csattanni az arcodon, ha még egyszer ilyeneket mersz a fejemhez vágni te tuskó! Te vagy a leghálátlanabb partner az egész világon!- duzzogtam kislányosan, de már csak azt láttam, hogy Louis válla erősen rázkódik a visszatartott röhögéstől, ahogyan visszacsuktam az ablakot, hogy összeszedelődzködjek. A veszekedésünk ellenére egyáltalán nem volt tervbe véve, hogy kikosarazom a szerelmetes barátomat. A gyerekes civakodásunkban amúgy sem volt semmi értelme és ez határozta meg a döntésemet is a kimenetellel kapcsolatban.
   Annál is inkább tartottam a szunyókáló családomtól mintsem, hogy azon rágódnék, hogy mit akar tőlem Louis. A barátomban feltételek nélkül bíztam, de a történtek után a famíliámról már megosztott véleményekben voltak gazdagok a gondolataim. Elég sok kétségem volt azzal kapcsolatban, hogy biztosan bölcsen teszem-e ha ezzel a kis akciómmal csak olajat öntök a tűzre. Nem szívesen akadnék össze Leah, Susan de leginkább apám dühtől izzó tekintetével nem, ha megtudják, hogy nem vagyok a szobámban!
   Mi van, ha észreveszik, hogy ellógtam?- kérdeztem magamtól idegesen miközben a zsebembe csúsztattam a mobilomat és észrevétlenül kilopóztam a szobámból, hogy macskákat megszégyenítő módon lopózzak le az emeletről - Páros lábban fognak kirugdosni engem a házból, ha megtudják, hogy nem az ágyamban szuszogok, ahogyan egy korombeli jókislány tenné! De melyik törvény mondta ki, hogy a szerelem kedvéért még egy hozzám hasonló szófogadó csaj ne tehetne kivételt? Kivétel erősíti a szabályt és nem hinném, hogy mindenki azonnal engem keresne az éjszaka közepén…

 - Azt hittem, hogy itt fogok megöregedni! Nézd édes, már őszülni is kezdett a frankó frizurám!- nyafogott Louis kisfiúsan igazgatva a haját miközben halkan becsuktam magam mögött a házunk ajtaját- Nem gondolod, hogy kicsit szedhetted volna a csinos kis lábaidat?

 - Rohadj meg Tomlinson!- förmedtem rá dühösen összefonva a karjaimat a mellkasomon miközben igyekeztem olyan undokul nézni Louisra ahogyan az egy gyűlölködő barátnőtől kitelik. Már erősen kezdtem kételkedni abban, hogy a barátommal való találka megéri-e a lebukás kockázatát…

 - Huh, hát kösz szépen Sophie! Érzem, hogy szeretsz… csak úgy sugárzik az egész lényedből az irántam érzett szerelmed- grimaszolt rosszmájúan forgatva a szemeit mire akaratlanul ide, de halkan elnevettem magamat, hogy ne keltsem fel a szüleimet.
   Hiába játssza itt nekem a csúfondáros nagyfiút ez a szerencsétlen, eszméletlenül örülök, hogy végre valahára láthatom- jegyeztem meg magamban jókedvűen miközben a barátom gyönyörű szemeibe pillantottam. Igaz, hogy alig másfél hét telt csak el, amíg nem találkoztunk nekem mégis hosszú évszázadoknak tűnt, és talán még évezredeknek is beillettek volna.
   Láttam, hogy még a duzzogó Tommónak is halvány mosoly szökik az arcára miközben közelebb lépett hozzám és gyengéden a derekamra helyezte a kezeit.
   Somolyogva simultam hozzá miközben éreztem, hogy majdnem teljes erejéből magához szorít engem, mégis ügyelve arra, hogy ne szorítsa ki belőlem a szuszt. Mindig is szerettem, hogy Louis képes csontropogtató ölelésekben részesíteni… tudtam, hogy egyes srácok alig mernek a barátnőjükhöz érni, hiszen attól tartanak, hogy a lány bármelyik pillanatban semmivé oszolhat a szemük előtt. Sokan tartották a szebbik nemet vattacukornak vagy porcelánbabának, de mindig is melegséggel töltött el, hogy Tommo figyelmes és mégis szeretetteljes velem. Ezzel azt a hatást érte el bennem, hogy a visszatartott hevessége csak arról regél nekem, hogy mennyire fontos vagyok számára - vagyis én ezt szűrtem le belőle.
   Mosolyogva fúrtam az arcomat a barátom mellkasába miközben mélyet lélegeztem a jellegzetes illatából. Éreztem, hogy minden sejtem örömtáncba kezd, hogy végre ismerős karok ölelnek engem magukhoz miközben a szívem egyenetlenül verdesni kezdett akár egy kalitkába zárt madár. Mindig is tudtam, hogy Louis az, aki szó szerint foglyul ejtette a szívemet… mindig akadozik a légzésem, amikor a közelemben van. Egy elégedett sóhaj kíséretében viszonoztam Lou kellemes ölelését miközben éreztem, hogy a srác kedvesen végigsimít a hátamon, amibe teljesen beleborzongtam… de hát ő volt Louis Tomlinson, aki általában ezt a hatást váltja ki belőlem.

 - Hiányoztál Soph- suttogta a fülembe azonban a hangján hallható volt, hogy mosolyog. Örömömben én is eleresztettem egy széles mosolyt miközben remegve hagytam, hogy a barátom egy bizseregtető puszit nyomjon a nyakamra.

 - Te is nekem Lou, a sok szamárságoddal együtt- villantottam rá egy pimasz félmosolyt mire Tommo égnek emelt tekintettel részesítette a homlokomat is egy kitüntetésnek is vehető pusziban majd lassan összekulcsolta az ujjainkat miközben küldött felém egy ezer wattos mosolyt.
   Éreztem, ahogyan a keze lassan felcsúszik a csípőmtől, a felsőtestemen át a nyakamig majd onnan egészen az arcomig. Már szinte belefeledkezve az érintésbe simított végig az arcomon miközben én boldogan simítottam a tenyerébe a fejemet.

 - Megtisztelne vele drága hölgyem, hogy velem töltse az estéje maradék részét?

 - Az attól függ, hogy ön hova szándékozik elmenni- somolyogtam szemtelenül miközben Louis kisimította a szemembe lógó hajamat majd látványos elgondolkozásba kezdett. Kisvártatva azonban csalódottan csillantak egyet a szemei, amitől nem mondom kicsikét meglepődtem.

 - Legutóbb megígértem neked, hogy legközelebb, amikor elmegyünk együtt valahova, te választasz helyet…

 - Már majdnem el is felejtettem- karoltam át a nyakát miközben egy lágy csókot hintettem a szájára köszönetképpen, hogy nem csapott be. Ugyan tudtam, hogy Louis és én nem vagyunk az a szokványos pusziszkodós gerlepár néha azért én is elérzékenyültem a pasik által nem megszokott kedvességétől. Tudtam, hogy nem nyáladzunk annyit és nem is lehetünk mások szemében annyira viszolyogtatóak - hiszen az időnk nagy részében csak egymást piszkáltuk - mégis néha vágytam rá, hogy az ajkait az enyémeken tudhassam és abban a hitben ringassam magamat, hogy soha nem fog elengedni és mindig mellettem lesz.
   Láttam, hogy nyomban eltűnnek a lelombozott vonások a pillanatnyi szomorkás az arcáról és megint széles mosoly veszi át a helyét, ahogyan egy pillanatra az ajkaimat az övére helyeztem. Könnyedén húzott megint közel magához miközben a két tenyere közé vette az arcomat és úgy mosolygott le rám most, hogy megint ő volt magasabb nálam. Azonban ahogyan akaratlanul is lehunytam a szememet nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy még mindig a házunk előtt állunk. A családom akármikor kinézhet az ablakon és megláthat minket együtt, miközben már csak milliméterek választják el egymástól az arcainkat… ez pedig nem vetne rám túl jó fényt. Egy ideig hezitáltam, de végül helyes döntésre szántam el magamat.
   Elfordítottam a barátomtól az arcomat így Louis szája az arcomat simította végig az ajkaim helyett. Önkéntelenül haraptam be az alsó ajakamat zavaromban, hiszen egy pillanatra láttam, hogy Louis megbántódott. Elég ideje ismertem ahhoz, hogy a különböző mimikáit felismerjem. Ahogyan lassan elhúzódott tőlem szinte láttam rajta, hogy végül a sértettségéből tehetetlen aggodalom született…

- Minden rendben Soph?- kérdezte tőlem nyugtalanul apáskodva miközben én a házunkat pásztáztam a szememmel emberek körvonalát keresve az ablakban. Nem Louist szégyellem magam mellett- mentegettem magamat a saját szememben- Egyszerűen csak nem akarok még nagyobb slamasztikába kerülni, mint amekkorában már eleve vagyok!
  Egy fáradt sóhajt követően sikerült egy meggyőzőnek mondható mosolyt kicsikarnom magamból abban a reményben, hogy Louis elhiszi, hogy minden rendben van velem. Azonban láttam a barátom szemében, hogy még a közelében sincs annak, hogy higgyen nekem.

 - Szeretlek- fogtam meg újra Lou kezét, miközben óvatosan mégis céltudatosan indultam el a kertünk kijárata felé, hogy végre egyedül lehessünk az utcán, ahol már nem kell tartanom a családomtól, akiknek a körében állítólag biztonságban kéne éreznem magamat…

Chapter Thirty-Three

Hope is My Story

Hey Darlings!
   Hétvége utolsó napja és egy résszel igyekszek feldobni a vasárnap estémet! :) Szóval itt is lenne a harmincharmadik fejezet!
   Jöhet a bedarált szöveg: Köszönöm az előző részhez érkezett kommenteket (3!), a feliratkozókat (28!!) és az oldalmegjelenítéseket (27300!!!). Mindent nagyon, de nagyon - és még ezerszer nagyon - szépen köszönök! Továbbá nagyon örülök, hogy ennyien szavaztatok a jobb oldalsávban lévő közvéleménykutatásban! :D
   Remélem ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket és lesz olyan, aki ír kommentet - ha mást nem egy kis építőkritikát - és továbbra is olvasni fogja a történetemet!

Massive Thanks:

Nadia xoxo

Ajánlott Zene: One Direction-Story Of My Life

   Szipogva bámultam a szobám egyik falát miközben megigazítottam a fülemben az Mp3-as lejátszóm fülhallgatóját. Szomorkásan fordultam a hátamra és oldalra billentve a fejemet meresztettem a könnyfátyolos szememet kifelé az ablakomon. Odakint lassanként kezdett besötétedni, ahogyan a fényes napkorong lebukott ezzel is narancssárgára színezve a szobám sziluettjét. Ugyan elképzeltem, hogy milyen könnyedén lehetne vízfestékkel érzékeltetni ezeket a szép árnyalatokat, de a festői küllem ellenére semmi kedvem nem volt hozzá, hogy feltápászkodjak és nekikezdjek egy festménynek.
   Elkeseredetten fordultam át inkább a hasamra és az ágyam végén lelógattam a karjaimat, amik a földet söpörték, ahogyan a zene ütemére ingattam őket ide-oda. A számmal nyomottan formáztam a dalszöveget miközben elgondolkodtam, hogy vajon miért is hallgatom meg annyiszor a Story Of My Life-ot a volt barátom bandájának előadásában. Erre egész egyszerű magyarázatokkal szolgálhatok: Unalmamban legutóbb letöltöttem az internetről a One Direction összes számát. Tudom-tudom, elég nyálasan hangzik azonban csak részben Louis érdeme, hogy fejleszteni szeretném a zenei ízlésemet… különösebben nem nyerték el a tetszésemet a kislányoknak szóló nyálas számok és ez alól csak a Story Of My Life volt kivétel. Fogalmam sincs, hogy mi okból kifolyólag, de… volt benne afféle ritmus és dalszöveg, ami felkeltette az érdeklődésemet és megmozgatott bennem valamit.

And i’ll be gone, gone tonight
The fire beneath my feet is burning bright
The way that I been holdin’ on so tight
With nothing in between

- Jaj, Tommo- dörzsöltem meg a szemeimet suttogva és éppen visszapörgettem volna a dalt, hogy újra meg tudjam hallgatni, amikor hirtelen kopogtak az ajtómon. Kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet, hogy megnézzem, ki háborgat engem. Azonban ahogyan a folyosóról beszűrődő fény megvilágította Susan körvonalait egy nyers horkantás kíséretében emeltem vissza a tekintetemet az Mp3-as lejátszómra.
   Nincs szükségem még egy szent/hegyi beszédre!- morgolódtam magamban miközben hallottam, hogy valaki becsukta a szobám ajtaját- Elég volt, hogy apám teljesen leordította a fejemet… nem szeretnék találkozni egyikükkel sem a családból! Főleg nem azzal az áruló Leah-hel nem…

- Sophie édesem- hallottam magam mögül Susanna bizonytalan hangját- Édesapád hazajött és szeretné, ha lejönnél velünk vacsorázni, hogy…

- Hagyj békén és menj el!- vágtam a mostohaanyám szavába ingerülten miközben ülőhelyzetbe tornáztam magamat, hogy minél ellenségesebben tudjak Sue szemébe nézni. Láttam, hogy a nő megszeppenve tördeli a kezeit maga előtt, hiszen teljesen tisztában volt vele, hogy mennyire összetörték a szívemet, amikor eltiltottak engem Loutól!
  Azóta nem is vagyok hajlandó egyikükkel sem beszélni és nem is értem, hogy hogyan gondolják, hogy én valaha is megbocsátok majd nekik! Egy hét szinte semmire sem volt elég… főleg nem arra, hogy életem első és utolsó pasiját is elvegyék tőlem. Persze, tudom, hogy hazudtam nekik meg minden, de… lett volna más választásom?- tettem fel magamnak többször is ezt a kérdést az utóbbi napokban, amitől más szemekkel láttam a tetteimet… és volt egy olyan érzésem, hogy ez egy igen döntő érv. Így se úgy se fogadták volna el, hogy Louis Tomlinsonnal járok - ahogyan ők fogalmaztak egy szoknyapecér görénnyel - akkor meg minek kellett volna kitennem magamat egy kínos pillanatnak, ráadásképpen, hogy tönkre is tegyék az életemet (már, ami maradt belőle)? Ugyan már többször ledarálták nekem a blablát miszerint ezzel csak nekem akarnak jót meg minden, de valahogy képtelen voltam hinni nekik. Nincs szükségem rájuk, hogy még több fájdalmat okozzanak nekem… fogalmam sincs, hogy Susan most mit vár tőlem, de én kötni fogom az ebet a karóhoz!
   Amikor Susanna és Leah kiadták a titkomat apámnak attól tartottam, hogy meg fog ütni! Olyan paprikavörös képpen rontott be hozzám, hogy a mai napig nem tudok kiverni a fejemből azt a képet. Ugyan utólag láttam, hogy mindannyian érzik, hogy kicsit elvetették a sulykot, hiszen a kamaszkezelő könyvekből sikeresen kibogarászták, hogy „a kamaszok ilyenkor a legkezelhetetlenebbek”, vagy mi a szösz… bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem is érdekel. Tudtam, hogy Sue és Leah többször megpróbáltak bocsánatot kérni tőlem - hogyne tudtam volna? – de sosem voltam hajlandó végighallgatni őket és ez által tiszteletben kellett tartaniuk a döntésemet. Sosem fogom megbocsátani az állítólagos családomnak, hogy megfosztottak attól az egy embertől, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek…

- Soph- zökkentett ki a gondolataimból Sue elhaló hangja, aki leverten támasztotta az ajtófélfát- tudom, hogy ez most nagy fordulópont az életedben. Biztos vagyok benne, hogy nehéz neked öhm… nélküle, de meg kell értened, hogy…

- Susan!- szakítottam őt félbe komor arccal mire nyomban felpeckelte a száját- Hagyjuk, oké? Már nem számít, és tényleg megpróbálom túltenni magamat rajta csak… hagyjatok békén, kérlek!- sóhajtottam fel tetetett türelemmel a hangomban miközben erélyesen megráztam a fejemet mintha csak egy rossz emléket akarnék elűzni a gondolataimból.
   Jó színésznő lennék- gondoltam magamban miközben Susanna gyászos arcvonásait figyeltem, akit mindig is könnyű volt megtéveszteni- Szegény annyira hinni akar mindenkinek, hogy… egyszer biztosra mondom, hogy ebbe fog belebukni! Nem kéne annyira bíznia sem bennem, sem az apámban! Igazából egyáltalán nem gondoltam komolyan a mondanivalómat, de meg kellett találnom a módját, hogy hogyan koptassam le a tapadós mostohaanyámat!
   Ellenségesen figyeltem, ahogyan Sue tehetetlenül megfordul a tengelye körül és ingadozó léptekkel indul el a szobám ajtaja felé.

- Ha esetleg meggondolod magadat Sophie, bolognai spagettit csináltam vacsorára- villantott rám egy szomorkás, bizakodó félmosolyt az ajtóból- Tudom, hogy az az egyik kedvenced drágám!- azonban a semleges arckifejezésem hatására még az a labilis mosoly is lefagyott az arcáról. Tüntetően elfordítottam tőle a fejemet miközben hallgattam, ahogyan az öreg ajtó nyikorogva hagyja, hogy behajtsák a zsanérok segítségével.
   Mégis mit képzel rólam?- kérdeztem magamtól ingerülten azonban gyorsan el is hessegettem a dühömet. Hogy lefoglaljam magamat felálltam az ágyam széléről és nyújtott léptekkel vettem az irányt a szobám sarkában lévő „szentélyemhez” az irányt. Menet közben sietősen felkapcsoltam a villanyt, hiszen odakint már lebukott a látóhatáron a fényes naptányér és már nem árasztott magából olyan gyönyörű narancssárgás fényt. Fél szemmel láttam, hogy odakint lassan felkapcsolják az utcai lámpákat, amik gyér fénnyel világítják be a kinti utcát. Lustán húztam ki a zenelejátszómból a fülhallgatót, hogy hangosan tudjam hallgatni a dalt, amit éppen hallgattam. Könnyeden kerestem ki megint a Story Of My Life-ot és együtt énekelve a srácokkal léptem a festőállványom mellé.
   Már régóta egy képen dolgozok arról a helyről, amit mindenképpen meg kellett örökítenem. Eddig csak olyan placcokról csináltam festményt ahova teljes bizonyossággal el akarok jutni azonban az a hely teljesen más volt. Ezt bele szerettem volna égetni a memóriámba… a helyet, ahol életem első csókját kaptam a szerelmetes pasimtól. Az utca ahol az első randim volt egy volt baráttal.
   Akaratlanul is, de felsóhajtottam miközben hallgattam, ahogyan a nem messze lévő zenelejátszóból megszólal az egyik kedvenc számom.

Written in these walls are the stories that I can’t explain
I leave my heart open but it stays right here empty for days…

- She told me in the morning she don’t feel the same about us in her bones, It seems to me that when I die these words will be written on my stone- csatlakoztam nem éppen széphangzással az aranytorkú Liamhez, miközben elővettem a festőpólómat a szekrényből abban a reményben, hogy most, hogy felfedeztem ezt a dalt lesz elég ihletem ahhoz, hogy befejezzem a festményemet.
   Miközben átdobtam a pólót a fejemen elgondolkoztam, hogy milyen színeket is keverjek ki, hogy pontot tegyek a képem végére- And I’ll be gone, gone tonight. The ground beneath my feet is open wide, The way that I been holdin’ on too tight, With nothing in between…

The story of my life I take her home
I drive all night to keep her warm and time
Is frozen
The story of my life I give her hope
I spend her love until she’s broke inside
The story of my life…

- Written on these walls are the colours I can’t change, Leave my heart open but it stays right here in its cage- folytattam somolyogva Niall egyik szólójánál, miközben elővettem az ecseteimet és nekikezdtem a „remekművemhez”, hogy Liammel folytathassam- I know that in the morning now see us in the light upon you here, Although I am broken my heart is untamed still...

   Igyekeztem minél inkább elmerülni a gondolataimba és nem figyelni, hogy valaki megint halkan kopog odakint az ajtómon. Tüntetően folytattam a lágy ecsetvonásaim húzogatását, hogy elnyomjam az előtörni készülő sóhajomat. Leah- ugrott az agyamba automatikusan, de rá sem voltam jobban kíváncsi, mint Susan-re - Elárultál engem „húgocskám”… nem szívesen szeretném, ha most bejönnél és nekiállj magyarázkodni, hogy mit miért tettél. Bíztam benned, de a jelek szerint teljesen fölösleges volt csak azért, hogy az első adandó alkalommal cserbenhagyj engem!
   Sajnos nem tudtam Louis majd Zayn szólójára sem koncentrálni, hiszen kisvártatva hallottam, hogy a kopogás egyre hangosabb és hangosabb lesz… láttam, hogy remeg a kezemben az ecset így jobbnak láttam, ha egy kicsi félbehagyom a képemet. Szerencsére a rendületlen kopogtató odakint feladta, hogy valaha is választ csikar majd ki belőlem így kisvártatva szerencsére abbamaradt a kopácsolás, amit őszinte örömmel fogadtam. Miért nem értik meg, hogy nem szeretnék beszélgetni?- tettem fel magamnak a kérdést, de sajnos nem kaptam rá választ…

×××

   Egy órán belül már mindenki nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Ezt abból tudtam, hogy tisztán ki lehetett venni, amikor az úgynevezett családom feltolta a hátsóját az emeletre… azonban nekem semmi kedvem nem volt lefeküdni. Ha aludni szerettem volna mindig visszatértek a régi emlékek, amikhez sajnos már nem tudom visszapörgetni az idő kerekét. Nem tudtam visszahozni a Louval töltött időket. Vajon ő elfelejtett már engem? Feladta volna az után, hogy nem vettem fel a telefont?- kérdezgettem magamat miközben leroskadtam az ablakpárkányra és kifelé bámultam az ezüstös hold által kivilágított utcára- Vajon ne adj Isten azt hitte, hogy már nem szeretem őt? Úgy gondolta, hogy azért nem keresem, mert már nem akarok tőle semmit? De akkor ő miért nem jött el, hogy személyesen megkérdezzen róla… nem számított annyit a kapcsolatunk?
   Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen egyáltalán nem volt kedvem ezeken rágódni. Igenis Louis szeretett engem és fontos voltam a számára- bizonygattam erőszakosan miközben elhúztam a sötétítő függönyömet, hogy elmenjek zuhanyozni és én is aludni térjek- Fontos volt neki a kapcsolatunk… meg fog keresni engem, ebben biztos vagyok!
   Hirtelen azonban ijedten rezzentem össze, amikor hallottam, hogy valami az ablaküvegemnek ütődik. Egy pillanatra ledermedtem félelmemben, de utána fokozatosan gondolkoztam el rajta, hogy biztosan csak a fáradtságom miatt hallucinálok. Homlokráncolva léptem távolabb az ablaktól és éppen elgondolkoztam, hogy már milyen régen nem aludtam ki magamat, amikor nagy zajjal megint nekikoccant valami az üvegnek.
   Értetlenkedve mégis félve húztam el a szobám ablakának függönyét, de amikor kinéztem a sötét udvarunkra egyszerűen nem akartam hinni a szememnek…