Chapter Thirty-Two

Unexpected

Dear Sweetlovers!

   Végre ide is elérkeztünk; harminckettedik fejezet, ami szerintem kicsit unalmas lett, de úgy gondoltam, hogy üsse kő, felteszem!
   És most jöjjön a szokásos köszönetnyilvánítás az előző fejezet ügyében (amiket amúgy nagyon, de nagyon kösznök!). Előzö részhez kommentelők: Egy Névtelen kommentelő, Mrs. Horan és Doroty Smith! Köszönöm továbbá a 26 rendszeres olvasót és a 25320 oldalmegjelenítést!
   Kérlek titeket, hogy kommenteljetek és szavazzatok a jobb oldalon lévő modulsáv közvéleménykutatásában, mert szeretném tudni, hogy meddig érdemes még írnom - bármilyen észrevételt szívesen veszek- Sophie és Louis történetét!
  Még egyszer köszönök mindent, további jó hétvégét mindenkinek (már, ami maradt belőle)

Lots of Love and Kisses:
   Nadia xoxo

   Idegesen doboltam a térdemen az ujjaimmal miközben a másik kezemmel a telefonomat szorítottam a fülemhez. Feszülten dőltem hátra a kanapén és azon gondolkodtam, hogy a szoba melyik pontja lenne a legalkalmasabb pont arra, hogy odavágjam a mobilomat. A szememet feszülten kapkodtam a lakásunk különböző szegletein, de amikor meghallottam, hogy a telefont újból kicsöng türelmetlen várakozásteljességgel pattantam fel a kanapéról mintha tűkön ülnék. Kicsit ugyan fájt a tüdőm a visszatartott levegőtől, de jelenleg ez volt a legutolsó dolog, amivel foglalkozni szerettem volna… végre rendesen kicsöng a telefon!
   Egy hete, hogy Sophie és én randizni voltunk és azóta nem is találkoztunk a rengeteg teendőm és munka miatt. Csak az első találkánk után beszélgettünk és akkor úgy volt, hogy ma is elmegyünk együtt valahova. Sok víz folyt le a történtek óta, úgyhogy úgy gondoltam, hogy itt lenne az ideje, hogy beszéljünk. Ez így mind szép és jó lenne azonban mostanra már vagy századjára hívom, de a barátnőm még mindig nem képes felvenni azt a kibaszott telefonját - általában nem szoktam obszcén kifejezésekkel illetni dolgokat, de jelen esetben ez se nagyon kötötte le a figyelmemet.
  Mérgesen horkantottam egyet, amikor Soph helyett megint csak a hangpostája vette fel, ami megint előszeretettel köszöntött a szeretetteljesen mosolygós hangján. Nem látom értelmét annak, hogy a több ezer üzenetem után megint én ösztönözzem arra, hogy nézze meg a mobilját- gondoltam magamban dühtől cikázó gondolatokkal. Kapásból kinyomtam a készüléket és idegbeteg módjára roskadtam vissza a kanapéra. Hanyagul lendítettem meg a csuklómat és a telefonomat valamerre a kávézóasztal irányába hajítottam azonban az hangosan csattanással jelezte, hogy célt tévesztettem… de ez sem nagyon foglalkoztatott, mint ahogyan jelen esetben a legtöbb minden. Túl dühös voltam Sophiera ahhoz, hogy akármi más érdekelni tudjon.
   Miért van az, hogy egy ilyen cseszett párkapcsolat sosem lehet zökkenőmentes?- kérdeztem magamtól morgolódva és komoran emeltem fel a föld felé hajtott fejemet, amikor léptek zaját hallottam a nappali bejárata felől.
   Egy pillanattal később Harry jelent meg a göndör üstökével az ajtóban és vetett rá egy furcsálló pillantást. Mérgesen horkantottam egyet a nemtörődöm tekintete végett mire Hazza sértetten megforgatta a szemeit és kelletlenül emelte rám a smaragzöld szemeit.

- Neked is kellemes reggelt te marha!- dobta le magát mellém a fotelba és teljes lelki nyugalommal nyúlt a távirányító után azonban mivel engem a legkevésbé sem érdekelt, hogy mit csinál - már megint - inkább elfordítottam tőle a fejemet és grimaszba torzult arccal merültem el a gondolataim örvénylő tengerében.
   Játszva a sértett kissrácot dőltem hátra miközben magamban átkoztam a világ összes nőjét a kiszámíthatatlanságuk és a sok szeszélyes baromságuk miatt, amiktől olyan érthetetlenné válnak! Miért nem egyszerűbb megérteni a gyengébb nemet?- adtam magamnak még egy fogós kérdést azonban a „gyengébb nem” kifejezésről szinte azonnal be is ugrottak a barátnőm dorgáló szavai: Ne mond a hölgyekre, hogy gyengébb nem… maximum azt, hogy a szebbik nem!
   Éreztem, ahogyan az emléktől összehúzódnak a szemeim és már-már hangosan is kimondtam pár cifra szitokszót a szebbik nemre.

- Megkérdezhetném, hogy miért szidod a nőket és, hogy miért van darabokban a mobilod- gondolkozott el látványosan a mellettem ülő göndörke - akiről időközben teljesen meg is feledkeztem - miközben a telefonom darabjait forgatta az ujjai között- bár nem szeretném a szeszélyes problémáiddal fárasztani magamat cimbi…

- Kapd be!- dünnyögtem ellenségesen az orrom alatt mire ő csak égnek emelte a tekintetét és ráérősen fordította a zöld szemeit az időközben bekapcsolt televízióra. Magamban ugyan folytattam a diskurálást, hogy hogyan fogok mindent Sophie képébe vágni, de közben fél szemmel én is a képernyőre meredtem.
   Kisvártatva a többiek is letolták a hátsójukat az emeletről, vagy éppen a konyhából és itt Niallre gondolok, és lassanként ők is mellénk szivárogtak. Nagy meglepetésemre - remélem érezhető a kellemetlen irónia a hangomban - Liam volt az a szemfüles, aki szinte azonnal kiszúrta, hogy valami nincs rendben a „légkörünkkel”.

- Héj, mi bajod van haver?- emelte rám a szemeit a Daddy Direction azonban mivel én csak horkantottam egyet Harryhez fordult- Mi a gondja Tommónak?

- Sophia- vetette oda félvállról a göndörke mintha ez valami tartalmas magyarázat lenne a problémáim tömkelegére. Egyáltalán honnan tudja, hogy bármi bajom is lenne a saját barátnőmmel?- bár ez nem volt olyan lényeges. Ugyan én is mérges voltam a csajomra, de nem gondoltam fairnek, ha Hazza őt állítja be bűnbaknak - annak ellenére, hogy tényleg ő volt az - de mivel a barátnőm kénytelen voltam a védelmem szárnyai alá venni őt.
   Éppen nyitottam volna a számat, hogy letromfoljam Harryt, amiért így beszél Sophról azonban, amikor észrevettem, hogy milyen képet vágnak a többiek inkább becsuktam és értetlenkedve néztem végig rajtuk. Liamnek szinte azonnal az értelem szikrája csillant a szemében, ahogyan a haverunknak elhagyta a száját Sophie neve. Zayn és Niall vetettek egymással egy sokatmondó pillantást, de amikor észrevették, hogy őket figyelem mindketten úgy tettek mintha eddig is a tv-t bambulták volna üveges tekintettel. Mi történhetett, amiről lemaradtam?
   Olyan volt mintha a többieknek azonnal derengeni kezdett volna valami a kijelentésre… mi bajuk van a kedves és szeretnivaló barátnőmmel?

- Megkérdezhetem, hogy mi a franc gondotok van a csajommal?- csattantam fel kissé élesebben, mint ahogyan azt szerettem volna, amikor a kis gondolatmenet végigszaladt az agyamon. Erre sem történt más csak egy jelentőségteljes szemkontaktusváltás. Mivel nem kaptam elég gyorsan választ a kérdésemre cinikusan grimaszolva folytattam- Van egy olyan érzésem srácok, hogy kevés csajos lelkizés folyik le köztünk, a kit nem kedvelünk és kit kedvelünk féle játék terén…

- Louis még nem is látta?- vonta fel a szemöldökét döbbenten Zayn ezzel is a szavamba vágva.  Az említett srác Harryre emelte a szemeit, aki csak lomhán megrázta a fejét és megint elmerült a tv bámulásában. Láttam, hogy egy pillanatra az összes srác egy sokatmondó pillantást vált egymással - ki gondolta volna? - ami nem mondom tényleg lyukat fúrt az oldalamba a kíváncsiságtól abban az értelemben, hogy mi ennek a titkolózásnak az oka. Vagyis, hogy mit titkolnak előlem… vajon miért nem mondják el nekem azonnal?
   Azonban mielőtt szóvá tehettem volna megint a szavamba vágtak…

- Miért nem mondtad meg neki te seggfej?- ripakodott a göndörkére méltatlankodva Niall miközben egy nagyot harapott a szendvicséből. Liam fejcsóválva vágta tarkón Hazzát, aki csak elütötte a „pótapánk” kezeit és vállvonogatva dőlt hátra a fotelben mintha ezzel elkerülhette volna a gyilkos pillantásokat, amik felé záporoztak.

- Miért érzem még mindig azt, hogy vannak dolgok, amikről beszélnünk kéne?- fintorogtam ingerülten és a szavaim szinte csöpögtek a visszafojtott gúnyos szarkasztikusságtól.
   A mellettem trónoló göndörke csak egy nagy sóhaj kíséretében álló helyzetbe tornázta magát mintha csak nekem tenne ezzel szívességet. Mit csinálhat? Fél szemmel láttam, hogy a többiek is némán figyelik a bandatársunkat, aki először vetett a többiekre egy mérges pillantást majd nyújtózva egyet csapta össze elégedetten a tenyereit. Nagy meglepetésemre nyújtott léptekkel átvágott a nappalin és a szoba másik végében lévő kandallóhoz sietett és ráérősen guggolt le az újságtartó elé, aminek tartalmával általában a tüzet gyújtjuk meg, ha úgy hozza a kedvünk.
   Egy ideig lustán kutakodott majd végül kihúzott egy női pletykalapot valahonnan alulról - ami fogalmam sincs, hogy miért volt ott - majd megint felállt és visszasétált hozzánk, de a cselekedete nem sugallt sokat nekem. Nem Harry arcát néztem, hanem csak a kezében tartott újságra meredtem azonban még így is jól kivehető volt, hogy ingerült. Az ilyen sosem kezdődik jól- nyeltem egy nagyot miközben figyeltem, ahogyan Hazza az ölembe dobja a magazint- Általában itt valami médiás kotnyeleskedés van a dologban… de hogy kapcsolódik mindehhez Sophie?

- Nincs benne semmi hasznos a randi tippeken és egy igen érdekfeszítő cikken kívül, ami szerintem téged is érdekelni fog- vetette oda foghegyről majd visszasüllyedt a helyére és elmerült a gondolataiban.

- Hagyd már a randi tippeket te degradált!- forgatta meg a szemeit Liam majd vetett rám egy szánakozó pillantást, amitől önkéntelenül kezdtem jobban tartani a következményektől- Tizenhatodik oldal Lou…

- Ti komolyan ilyeneket olvasgattok? Nagyon remélem, hogy ez nem valami béna trükk, amivel be akartok etetni! Mit ettetek reggelire, hogy ilyenek vagytok?- kérdezgettem őket hitetlenkedve, hiszen előre féltem a dolgoktól, amiket olvasni fogok. De én is nagyon jól tudtam, hogy a többiek nem viccelnek… láttam valami furcsa együttérzést a tekintetükben, ami választ is adott a gyanakvó kérdéseimre. Nem csapnak be, de ettől függetlenül még mindig nem tudom, hogy hova akarnak mindezzel kilyukadni!
   Láttam, hogy Liam vet a többiekre egy jelentőségteljes oldalpillantást - amivel nem tudom mit akart elérni - de azt azonnal láttam, hogy eredményes volt. Hazza abban a minutumban felemelkedett a helyéről és kiment a szobából- Nem éppen a menedzserünk mondja, hogy ne foglalkozzunk a nyilvánosságra hozott marhaságokkal?- vetettem be az utolsó aduászt aggodalmas hangnemben- Nem hiszem, hogy túlzottan felcsigáznának ezek a gagyi lányos marhaságok…

- Csak olvasd el Louis- vetett rám egy sokatmondó pillantást Zayn miközben ő is felállt a kanapéról és a lépcső felé vette az irányt a göndör haverunk után, amit értetlenül figyeltem…

- Én asszem hozok még szendvicset- nyögte be Nialler majd kiaraszolt a szobából, akit Liam követett miután megveregette a vállamat majd ő is kioldalazott a helyiségből. . Liam csak akkor fordult vissza, amikor kissé sértetten megkérdeztem, hogy most miért kell mindannyiuknak itt fennakadni mire megint ugyanazt a sejtelmes választ kaptam: Csak olvassam el!
   Egy ideig csak a többiek után meredtem ahol elnyelte őket a házunk labirintusszerű elrendezése, de végül erőnek erejével visszarángatta magamat a jelenbe. Tudtam, hogy szembe kell néznem ezzel a furcsasággal, ami valamiért a többieknek igen böki a csőrét. Egy értetlen grimasz kíséretében nyitottam ki a havilapot, amiben vadul kezdtem lapozgatni a tizenhatodik oldalt keresve… mitől ijedtek be ennyire a többiek?
   Azonban amikor elérte a keresett cikkhez szinte azonnal elakadt a lélegzetem, ahogyan egy ismerős tüneményes arc nézett vissza rám a lapról. Tudtam, hogy ebben az esetben nem lesz rewind gomb, hogy visszapörgessem az időt… csak annyit tehettem, hogy elmerülök ebben a katyvaszban, amit magamnak okoztam. Mellette én is ott díszelegtem ráadásul még smacizok is vele, úgyhogy volt egy olyan érzésem, hogy egy olyan úton indultam el ahonnan már nem tudok visszafordulni. Sophia, biztosan hatalmasat fogok kapni tőled, ha felfedezed, hogy már nem vagy inkognitóban!
   Ezek értelmében szinte azonnal erélyes olvasásba kezdtem a már nem is olyan titkos barátnőmről és rólam…

Chapter Thirty-One

It Takes a Moment to Lose Everything!

Hi babes! Az egyik legjobb barátnőm megjegyezte, hogy pocsék franciás vagyok, így marad az angol XD
   31. fejezet frissen, ropogósan... és szerintem nem is késve! Szerintem elég fordulatos részre sikerült, úgyhogy kivételesen meg vagyok elégedve a teljesítményemmel ;)
   Először is nagyon, de nagyon köszönöm az előző fejezethez érkezett hozzászólásokat (Mrs. Horan, Orsolya Lőrincz és Roxana Nemeth) annyira örülök, hogy egy kicsit "aktivizáljátok" magatokat ezen a téren! Engem rettentő boldoggá tesztek vele, így újult erővel és boldogságtól vezérelve gépeltem a következő rész. Ja igen, ééés továbbá köszönöm a 23100(!) oldalmegjelenítést!
   Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ez a rész és esetleg hagytok majd valami nyomot magatok után.

An imaginary Big Hug:

Nadia xoxo

PS: Ha van valami elgépelési hiba kérlek szóljatok!

   Kislányos örömmel ugrándoztam a szobámban, a barátommal töltött randi után egy héttel, hétvégén. Tudtam, hogy a hétvége annyit tesz, hogy a hosszú hét után most megint találkozhatok majd Louis-val! Már meg is beszéltünk, hogy együtt elmegyünk valahova, de ő - megint a meglepetés erejével élve – nem mondta meg egyelőre, hogy hova.
   Vigyorogva pillantottam ki az ablakon, hogy megkémleljem a reggeli időjárást és nagy meglepetésemre odakint makulátlan idő fogadott. A napot kivételesen nem takarták el a csúnya szürke felhők, hanem boldogan sütött vissza rám az égboltról és szinte éreztem is a bőrömön a melengető sugarakat. Mondjuk nyár közeledtével ennek így kéne mindig lennie! – jegyeztem meg magamban kissé akaratosan, de végül annyiban is hagytam az akadékoskodást.
   Elengedtem egy boldog mosolyt miközben a napsugaraktól megvilágított udvarunkat kémleltem a szememmel. Még nem sokszor akadtam össze ilyen szép idővel amióta Londonban lakok… sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyen kellemes időre ébredhetek. Mondhatni minden tökéletes- gondoltam magamban kicsattanó jókedvvel miközben visszahúztam a függönyt a szobám ablakán - Mintha az időjárás is a kedvemre szeretne tenni ezzel a szemkápráztató idővel!
   Egy nagy sóhaj kíséretében vonultam el a fürdőszobába, hogy kicsit rendbe szedjem magamat az alvás után és lemehessek reggelizni. Miközben a tükörben tanulmányoztam az arcomat egyszerűen képtelen voltam hinni a szememnek. Ez a szívből jövő mosoly valóban az enyém lenne? Tényleg ugyanaz az ember lennék, mint voltam; az a pesszimista és kissé udvariatlan félénk kislány? Képtelenségnek tartom… mégis ez a valóság. És tudtam, hogy ez az egész csakis az én szerelmetes barátomnak köszönhető Louis Tomlinsonnak. Ha ő nem lenne, fogadni mernék, hogy még most is csak reménytelenül romantikus drámákat olvasnék arról álmodozva, hogy egyszer nekem is lesz majd egy szerető pasim a fairplay szerint… és tessék! Az ölembe pottyant a tökéletes „alany”, akit mindennél és mindenkinél jobban becsülök és szeretek!
   Kuncogva álltam be a zuhanyzó alá miközben az elmúlt első randinkra és életem első csókjára gondoltam. Tudom-tudom, az este kezdete nem ígért számomra sok jót azonban a vége, úgy ahogy van tökéletes volt! Tudtam, hogy Tommónál jobb barátot el sem tudtam volna képzelni magamnak. Ha vele vagyok, legszívesebben egész végig vigyorognék, mint egy idióta. Mindig érzem a hevesen csapkodó pillangórajt a gyomromban, amik már mindennapi jelenségnek számítanak nálam, ha Louval találkozok. Úgy érzem, ő tesz engem teljessé… nélküle olyan mintha a lelkem egy darabja nem lenne velem, ami elég furcsa, ha jobban belegondolok. Mindegy is… ilyen a nagybetűs szerelem, nem igaz?
   Dudorászva kaptam magamra egy zöld rövidujjú pólót és a jó idő tiszteletére egy farmershortot majd késznek nyilvánítva magamat mentem ki a szobámból. Azonban mielőtt a lépcső felé indulhattam volna hirtelen valaki hangosan felkiáltott mögöttem…

- Sophia Kennedy magyarázatot akarok erre kapni, most!- rikoltotta Leah miközben hangosan becsapta maga mögött a szobájának az ajtaját, ami egy hangos reccsenéssel jelezte a nemtetszését, de a mostohahúgomat a jelek szerint nem nagyon érdekelte.
   Értetlenkedve pillantottam a már-már paprikavörös árnyalatot felvett arcára miközben egy laptoppal a kezében indult meg felém. Egy pillanatra ijedten gondoltam arra, hogy elmenekülök – hiszen az arca nem sok jót tükrözött – azonban mielőtt bármit is tehettem volna Leah azonnal nekem rontott.

- Mégis, hogy volt pofád a képünkbe hazudni annyi héten át?- meredt vészjóslóan a szemeimbe mire éreztem, hogy nyomban elszorul a torkom és kikerekedett szemekkel kapkodtam a tekintetemet a folyosón valami menekülési útvonal után kutatva…

- Nem tudom, hogy miről beszélsz- nyögtem ki fulladozva mire a húgom visongva felnevetett kínjában majd fejcsóválva lökött rajtam egyet, amitől meglepetten ütődtem neki a falnak. Mi üthetett ebbe a lányba?

- Hogy érted, hogy nem tudod, hogy miről beszélek? Bevallom, ügyesen adod a hülyét Sophia, de engem nem tudsz még egyszer átvágni!- bökte meg a homlokomat ingerült kiabálással- Mégis, hogy vitt rá a lelked, hogy annak ellenére, hogy mi megbíztunk benned anyáékkal hazudozva kéredzkedsz el, hogy azzal a senkiházi görénnyel enyeleghess?- éreztem, ahogyan egy pillanatra megáll bennem az ütő és a lélegzetvételem is a légcsövömön akadt miközben ijedten mégis meghökkenten kerekedtek el a szemeim. Louisra gondol… tud rólam és Tommoról! Tátott szájjal bámultam Leah dühtől reszkető alakját és egy pillanatra úgy éreztem, hogy minden a feje tetejére áll… jaj, ne, csak ezt ne! Ez nem lehet igaz!

- Mégis honnan… de egyáltalán… kitől és mikor?- hebegtem összefüggéstelenül mire a mostohahúgom vetett rám egy gunyoros pillantást azonban a válasza felért egy pofoncsapással.

- Hallottad már azt a szót, hogy internet édesem? Csak fel kellett menni és máris dugig van a net veled és a nyálasan undorító lovagoddal! Egy élelmes firkász még azt is sikeresen lekapta, amikor lesmároljátok egymást… viszolyogtató, annyit elárulok neked!

- MI?- kiáltottam fel döbbent kétségbeesés elegyével miközben Leah unottan forgatva a szemeit lóbálta meg az orrom előtt a laptopját, mint valami élő bizonyítékot- De mik vannak még fent? Ugye csak képek? Vagy esetleg írnak is valamit? Kérlek Leah mond, hogy nincs semmi gáz…

- Mondanám, de én nem vagyok olyan hazug, mint egyesek… mondanom sem kell, hogy a tetteidért pontosan ezt érdemled!- lökte oda nekem grimaszolva mire ijedten a szám elé kaptam a kezemet és nyomban éreztem, ahogyan a szívem hangos zakatolással indul meg a mellkasomban. Hangosan zihálva dőltem neki a folyosón lévő falnak és a padlót bámulva indultak meg a rozsdás agykerekeim.
   Már mindenki tud rólam… vagyis jobban mondva rólunk, Louis-val. És pont ez az, amit egyáltalán nem akartam… ez az, amit mindennél jobban szerettem volna titokban tartani a családom és a túlfűtött directioner vércsék elől!
   Nem akartam, hogy csak egy arc legyek az „Én már jártam Louis Tomlinsonnal” listán! Nem akartam csak egy lenni azok közül az undorító sztárfajzatok közül, akik így akarnak hírnévhez jutni… ugye rólam nem gondolják, hogy én is csak kihasználom Louist? Bár miért ne hinnék, hiszen amikor először találkoztam a One Directionnel ők is abban a hitben voltak, hogy nem is szeretem igazából a haverjukat! Akkor a többi vérszomjas rajongó mit fog gondolni? A világ nőállománya utálni fog? Akkor… hogy fogok én normális életet élni?

- Mi ez a kiabálás?- jelent meg hirtelen Susan homlokráncolt arca a lépcső tetején- Éppen vásárolni szeretnék menni erre hallom, hogy a két angyalom most először egymás torkának esnek… ugye minden rendben?

- Nem, semmi sincs rendben! Anya Sophia mindvégig hazudott nekünk és az orrunknál fogva etette be velünk a hazugabbnál hazugabb meséit!- kiáltott fel hangosan rikácsolva Leah mire könyörgőn kaptam felé a szememet Susanna összevont szemöldökei láttán. Kérlek Leah… ne árulj el így- könyörgött neki a tekintetem, de ő tüntetően elfordította tőlem az arcát és minden lelkifurdalás nélkül húzta ki magát.

- Miről beszélsz édesem? Miben hazudott volna nekünk Sophie? Nem gondolod, hogy…

- Nem anya nem gondolom, tudom!- csattant fel az anyja szavába vágva a mostohahúgom majd felnyitva a laptopja tetejét szaladt oda Susanhez – Nézd csak meg! Mindig, amikor azt füllentette nekünk, hogy boltba megy, meg ilyesmi, akkor mindig ezzel a bájgúnárral találkozgatott! Sophia végig csak lódított mindenről, amikor azt mondta, hogy túltette magát l’amour görényen… ő még mindig Louis Tomlinson barátnője csak nem volt mersze bevallani nekünk…

- TESSÉK?!- kapta felém az arcát hangosan vijjogva Susan mire ijedten horgasztottam le a fejemet miközben suttyomban vetettem egy megrovó pillantást a diadalittasan somolygó Leah felé, akit eddig mindig a pártfogómnak gondoltam.

- Hogy képzeled, hogy ilyen mihaszna csitri létedre ilyen nőfaló sztárocskákkal töltöd az idődet?- bökött a monitor felé Sue majd fenyegetően közelebb lépve hozzám folytatta- Eddig azt hittem, hogy érett nő vagy azonban most lejárattad magadat azzal, hogy játszod a felelőtlen kamaszt! Okosabbnak gondoltalak ennél Sophia… és, hogy ennyit hazudtál is nekünk? Elképesztő!

- Én… ne… nem akartam, sa… sajnálom- szipogtam miközben éreztem, ahogyan lassan könnyek szöknek a szemembe majd benedvesítve a pilláimat folynak le az arcomon. Szinte éreztem, ahogyan a szívem összefacsarodik a történtek miatt. Szabályos fizikai fájdalmat okozott ez a gyötrelmes igazság, ami most kitudódott pedig tudtam, hogy minden egyes szó a könyörtelen valóságot tükrözi.
  Megsemmisülten meredtem arra a két emberre, akikre ezidáig mindenben számíthattam. Ők jelentették nekem a családot, amikor apa elfordult tőlem… de most mindkettőjüknek csalódást okoztam, amiért legszívesebben felpofoznám magamat! Késként sanyargatta a lelkemet az ő bánatuk és csalódottságot, ami most az arcukon tükröződik… nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire fogom utálni magamat!
   Láttam, ahogyan Susanna arcvonásai rándulnak egyet, ahogyan végignéz rajtam és a könnyáztatta bűnbánó arcomon majd halk, szinte már suttogó hangon folytatta, ami még vészjóslóbb volt mintha ordítozna velem.

- Soha nem tenném kisasszony, de most drasztikus eszközökhöz kell, hogy folyamodjak!- sóhajtott fel fáradtan és hitetlenül mintha csak neki is fájna, amit most mondani fog. Ennek értelmében inkább szorosan összeszorítottam a szemeimet és hüppögve vártam az ítéletet- Megtiltom, hogy többet találkozni merészelj azzal a fiúval! Szobafogságot kapsz és elkobzom a telefonodat, amíg úgy gondolom, hogy észhez nem térsz… és remélem, tudod, hogy édesapád is minderről kap majd tőlünk egy tájékoztatót!

- De…- akartam volna beleszólni miközben kitapintottam a zsebemben a mobilomat azonban a hangom elcsuklott, ahogyan Susan vetett rám egy figyelmeztető pillantást. … szeretem őt!- akartam volna befejezni, de láttam, hogy semmi értelme.
     Sue erélyesen kinyújtotta a kezét, jelentőségteljesen jelezve, hogy adjam oda neki az említett tárgyat mire én egy nagyot nyeltem miközben éreztem, ahogyan a könnyeim lankadatlanul potyognak a szememből. Esélyem sem lesz így beszélni Louis-val!- kezdtem egyre jobban pánikba esni - Azonban a mostohaanyám úgy gondolja, hogy jobb lenne őt elfelejteni. De én nem így látom a dolgokat! Bárcsak a fejembe látna és tudhatná, hogy mit is érzek Louis iránt! Még soha az életbe nem tapasztaltam magamtól efféle érzéseket… nekik ez sem számít?
   Szipogva tettem Susanna tenyerébe a telefonomat, az utolsó esélyemet, hogy kommunikálni tudjak a barátommal és a külvilággal. A könnyeim fátyola mögül még egyszer az előttem álló két nőre néztem azonban a gondolataim szüntelenül a barátom körül forogtak, akivel ma este találkám lenne és fogalmam sem volt, hogy miként értesíthetném. Semmi pénzért nem halasztottam volna el a randit azonban ezeknek a furcsa csapásoknak köszönhetően kénytelen leszek. Lehet, hogy mostantól már múlt időben kéne beszélnem róla… vagyis akkor már csak a volt barátom?  
   Fájdalmasan hasított a fejembe a gondolat és pillanatokon belül zokogva mentem vissza a szobámba, faképnél hagyva a dühös Susant és Leaht. Sírva csaptam be magam után a szobám ajtaját és nekidőlve a hűvös fának csúsztam le a földre. Fájdalmasan a tenyerembe temettem az arcomat és sírtam, amiért egy pillanat kellett ahhoz, hogy mindent, ami fontos volt nekem ezen a Földön elvegyék tőlem!

Chapter Thirty

Last First Kiss

Bonjure Ladies!
  Nos itt olvasható a harmincadik fejezet! Ugyan nem most lenne itt az ideje, hogy közzétegyem, de szerettem volna, ha előbb fentlesz! De nem is ez a lényeg.
   Kicsit szomorú voltam, amikor láttam, hogy az előző fejezethez csak egy valaki kommentelt! (Ráhel neked természetesen nagyon köszönöm!) Ugyan nem szeretnék gonoszkodni és nem szeretnék kommenthatárt bevezetni a következő fejezetig... azonban szeretnélek megkérni titeket, ha olvassátok kérlek írjatok! De még csak nem is keseregni szeretnék...
   Kicsit érdekesebb téma: esetleg mi lenne, ha az oldal tartana egy blogversenyt? Mit szólnátok hozzá? Én speciel benne lennék! :)
   Továbbá köszönöm a 23(!) rendszeres olvasót és a 21500 oldalmegjelenítést! I <3 my blog readers!
   Ide a végére beszúrom, hogy bocsánat a sok szövegért és remélem, hogy tetszeni fog majd a rész! Kommentelni, feliratkozni és pipálni még mindig lehet, hogy tudjam kinek mennyire nyerte el a tetszését eddig a történet!

Best Wishes:

Nadia xoxo

- Ugye tudod Sophie, hogy szeretlek, és nem érdekel mások véleménye?- törte meg Louis a hatalmas csendet közöttünk. Szomorkásan hunytam le a szemeimet, és úgy tettem mintha meg sem halottam volna a barátom képletes kérdését. Még csak bólintani sem voltam hajlandó, pedig legszívesebben megnyugtattam volna magamat, hogy tudom, hogy szeret engem és én is őt. Azonban én másról szerettem volna vele beszélni és annak köze sincs az érzelgőségnek… csak az volt a probléma, hogy nem tudtam, hogy hogyan kezdjek bele.
   Lebiggyesztett ajakkal pillantottam fel az égre, azonban ennek ellenére semmit sem láttam. A borús felhők még mindig ott terpeszkedtek az égbolton, mintha csak arra várnának, hogy egy "jól időzített" pillanatban a nyakunkba zúdítsák a tartalmukat. Nagyon lógott az eső lába, azonban nem nézelődés gyanánt bámultam az eget, csupán visszapörgettem az agyamban a mai nap eseményeit.
   Emlékszem, hogy mennyire vártam egész nap, hogy végre Louis-val tölthessek egy kis időt. Szerettem volna, ha együtt lehetünk, azonban mindent tönkretett az a balul elsült első randi. Aztán a veszekedés… és végül, hogy még csak meg sem voltam hajlandó hallgatni a barátom magyarázkodását. Gyötrelmesen sóhajtottam egy nagyot, ahogyan eszembe jutottak azok a mindenre elszánt rajongók. Olyan megvetően néztek rám- gondoltam magamban fájdalmasan- Azért nem kedvelnek engem, mert a kedvencük barátnője vagyok… kell ennél több, hogy tönkremenjen egy nem túl kellemesen indult este?
    Nem tudom, hogy mit tegyek. Nem szeretném elveszíteni Louist… azonban ez az este bepillantást mutatott az elkövetkezendő időkre. Ha együtt maradunk, akkor mindenki rühellni fog és megveszett directionerek keze által fogok elpatkolni.
   Gyorsan megráztam a fejemet, hogy elfeledtessem magammal a nem túlzottan biztató gondolataimat és erőszakkal rángattam vissza magamat a jelenbe. Éreztem, ahogyan Louis mellettem van és fogja a kezemet… lehunytam a szememet és nekiálltam az alsó ajkaimat rágcsálni. Itt van mellettem és fogja a kezemet!- hangsúlyoztam magamban még egyszer csak azért, hogy a tompa agyam is felfogja a jelentését, de elég szánalmasnak hatott, hogy így kell bizonygatnom ezt a mindennapi szösszenetet.
   Az agyamban lázasan kutakodtam, hogy beszélgetést kezdeményezzek a mellettem baktató barátommal azért, hogy ne kelljen tovább a negatív gondolataim tengerében hánykolódnom…

- Louis…- szólaltam meg a suttogásnál alig hangosabban.

- Igen?- noszogatott a bizonytalan arcomat látva a barátom- Kérdezz bármit virágszál, nem harapom le a csinos kis fejed!

- Mond csak… milyen érzés… híresnek lenni?- improvizáltam valamit, ami elsőre eszembe jutott. Láttam, hogy Louis egy pillanatra döbbenten néz rám, azonban készségesen elgondolkozott, ahogyan az arcomat vizsgálta. Ugyan nem ide akartam kilyukadni, de ha már témánál vagyunk erre is kíváncsi voltam. Érdekelt, hogy ő is ugyanúgy szenved-e attól, hogy a hírneve árt a legjobban a kapcsolatunknak.
   Láttam, hogy egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna a válaszadás közben. Én fürkészve kapkodtam a tekintetemet az arca minden egyes milliméterén, azonban láttam, hogy amikor elfordította a fejét, mintha egy bujkáló mosolyt rejtett volna el előlem. Csalódottan szegeztem az arcáról a földre a tekintetemet a látottak miatt. Csodás! Ezek szerint őt nem érdekli- gondoltam magamban epésen-, hogy minden velem töltött ideje fuccsba megy a rajongói miatt…

- Én szeretek híres lenni Sophie- vallotta be egy kis szünet után Louis- Lehet, hogy néha bizonyos szempontokból hátrány azonban… tudom, hogy ez az, amit csinálni szeretnék. Másban nem hiszem, hogy ennyire örömömet lelném és menne is. Máshoz nem nagyon értek. Így a világon egy csomó helyre eljuthatok, és rengeteg embert ismerhetek meg! Szeretem a rajongóinkat, hiszen a segítségük nélkül nem lennénk sehol és ezért nem szólhattam rájuk ma este, édes- csóválta meg a fejét, mintha maga sem szeretné elhinni, hogy amit mond az tényleg a rideg valóság. Én enyhén biccentettem egyet, majd elgondolkozva szólásra nyitottam a számat és igyekeztem nem odafigyelni a rejtett magyarázkodására…

- De nem szeretnél újra normális srác lenni… úgy értem nem vágysz vissza a régi életedbe?- javítottam ki magamat az értetlen tekintetét látva- Nem tudok rólad sokat, de szerintem boldog lehettél hírnév nélkül is…

- Darabokra hullott családdal és egy csomó féltestvérrel? Ne röhögtess már Sophie- nevetett fel kínosan mire hitetlenkedve kaptam oda a szemeimet- Természetesen imádom a családomat azonban… a sok fájdalmat és a veszekedéseket nem hiányolom magam körül. Igazad van, nem volt rossz múltam azonban én jobban szeretek a jelennek élni, mert annak már te is a része vagy- mosolygott a homlokráncolt vonásaim láttán. Elsiklottam a burkolt bókja felett és inkább a lényegre koncentráltam miközben elemeztem a mondandóját. Láttam, hogy Louis is csak magát akarta szórakoztatni a szeretetteljes megjegyzéssel így nem sokat agyaltam rajta.
   Hunyorogva csóváltam meg a fejemet, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy Louisnak valaha is rossz élete lett volna, amikor most mindene megvan. Persze-persze, egykor biztosan neki is teljes volt a családja azonban biztosan történt valami, amitől elszaladtak egymástól. Hogy lehet, hogy nem viselték meg jobban a történtek?

- De… csak volt valaki, akire számíthattál, ha padlón voltál! Nagyszülők, haverok, barátnő vagy esetleg egy háziállat?- faggattam hadarva, mire Louis szomorkásan mosolyogva vonta meg a vállát.

- Mindenkim megvolt Soph. Barátnőim is voltak, és igen legtöbbjük segített, azonban nem volt sok tartós kapcsolatom. Spanok nem tudtak segíteni, a nagyszülők dettó; ergo senki sem tehetett semmit. De mindegy is…

- Nem mindegy Louis, ez egyáltalán nem mindegy- simította hátra feszengve a hajamat - Hogy lehet, hogy nem törtél össze, amikor azok, akiket szerettél elhagytak téged? Nem mintha bírálnám őket, csak nem fér a fejembe. Hogy lehet, hogy mindezek ellenére próbálkoztál egy tehetségkutatóban és majdnem nyertetek is? Hogy csináltad? Képtelenségnek tartom…

- Csak úgy, mint te, Sophie- jegyezte meg halkan mire abbahagytam a beszédet, de a számat már elfelejtettem becsukni. Lassan fordítottam felé a fejemet és éreztem, ahogyan nagyon lassan összehúzódnak a szemöldökeim.

- Tessék?

- Ugyanazt éltük át mindketten… elhagytak azok, akiket szerettünk. Te elvesztetted az anyukádat, én meg kicsit több személyt azonban a végeredmény ugyanaz. Pont az történt velem is, mint veled, azonban te sem hagytad, hogy lelkileg összenyomjanak az emlékeid- adott magyarázatot halkan a kérdésemre mire halként tátogva meredtem magam elé. Ahogyan végiggondoltam mindent éreztem, hogy a felismeréstől kitágulnak a pupilláim és azonnal a barátom felé kaptam az arcomat és együttértően néztem mélyen a szemébe. Azt hittem, hogy a bizonyosság csak lebénít azonban a barátom iránt érzett szerelmem erősebbnek bizonyult a régi önmagamnál.
   Tudtam, hogy most mindketten ugyanarra gondolunk… vagyis csak tippeltem, de reméltem. Ennyire még nem voltunk őszinték egymással. Még ilyen komolyan eddig nem beszélgettünk el egymással- ezt tudtam leszúrni mindabból, ami kettőnk közt elhangzott. Azt nem tudhattam, hogy Louis, hogyan ítéli meg a beszélgetésünket azonban a tekintete neki is törődést tanúsított.
   Abban azonban teljesen biztos voltam, hogy én felfogtam mindent. Átéreztem a vele történt dolgokat, de nem kellett sokat agyalnom rajta, hogy vajon milyen érzés lehetett… hiszen Louisnak igaza volt, szinte ugyanaz történt mindkettőnkkel…

- Feltehetek egy menthetetlenül béna kérdést Sophie, amitől kattosnak fogsz tartani?- mosolygott rám feszülten Louis mire meghökkenve pillantottam rá.

- P… pe… persze. - dadogtam nagyokat pislogva, hiszen furcsa volt, hogy egy srác így akarna beszélni valamiről. Főleg nem egy olyan mai híresség, akinek a pimaszsága és a nagyképűsége ilyen határtalan! Vajon, hogy sikerült ennyi őrült rajongó mellett megőriznie ezt a kisfiús félénkséget?
   Louis halványan elmosolyodott a hebegésem hallatán miközben éreztem, hogy gyengéden megszorítja az ujjaimat és óvatosan megállít az utcán magával szembe.
   Értetlenkedve néztem rá, hiszen őszintén fogalmam sem volt, hogy mit szeretne. Döbbenetemben és a várakozásteljes gondolataimtól még azt is alig vettem észre, hogy a barátom időközben elengedte a kezemet és helyette a derekamat ölelte át.

- Tudom, hogy ezt nem így szokás azonban veled kapcsolatban nem tudom, hogy hogyan mehetnék biztosra- villantott rám egy féloldalas mosolyt- Tudom, hogy ügyetlenül kértem meg, hogy legyél a barátnőm. Azzal is tisztában vagyok, hogy amikor először voltál nálunk akkor is szerencsétlenkedtem és most is sikeresen elszúrtam az első randinkat is, de…

- Kérlek Louis, térj a lényegre- vágtam a szavába türelmetlenül mire halkan felkuncogott és somolyogva futott neki valaminek, amivel fogalmam sem volt, hogy mire akar kilyukadni.

- A lényeg az, hogy… esetleg megengeded, hogy… megcsókoljalak?- bizonytalankodott zavartan mire akaratlanul is, de örömömben hangosan elnevettem magamat. Láttam, hogy Louis furcsállva pillant rám, hiszen gondoltam, hogy nem ilyen reakcióra számított.
   Azonban amikor sietősen közelebb léptem hozzá és nevetgélve karoltam át a nyakát láttam az arcán, hogy megbékél és szorosabban húz magához a derekamnál fogva. Ez az egész tényleg menthetetlenül béna volt azonban én majdnem elaléltam ilyen aranyos szituáció láttán!- szűrtem le magamban a lényeget.
   Egy ideig mindketten mosolyogva néztük egymást majd én hümmögve kuncogtam fel megint.

- Már féltem, hogy meg sem fogod megkérdezni Tommo- incselkedtem kajánul mire Louis vágott egy furcsa grimaszt, amin képtelen voltam nem vigyorogni.

- Légyszi ne mond ezt édes! Így olyan tehetetlennek és nyámnyilának érzem magamat- fintorgott szemforgatva mire megint elnevettem magamat. Igen, ez ő- nevetgéltem- A szemtelen és szókimondó bohóc, Louis Tomlinson!
   Mivel Louis arca már vészesen közel volt az enyémhez hagytam, hogy lassan lecsukódjanak a szemeim. Akaratlanul is, de elöntött egy furcsa türelmetlen várakozásteljesség. Azonban ez keveredett a kicsattanó örömömmel… és egy kis burkolt félelemmel, amiről nem tehettem. Éreztem, ahogyan a szívverésem fokozatosan felgyorsul, ezzel ellentétben azonban a lélegzetvételeim furcsán akadoztak.
   Azonban az ijedségem fokozatosan elpárolgott, amikor a barátom biztatóan megsimogatta az oldalamat, mondva, hogy ne tartsak semmitől. Nem tudtam, hogy honnan tudta, hogy kicsit berezeltem, azonban határozottan jobban éreztem magam a törődésének köszönhetően.
   Azonban amikor Louis összeérintette az ajkainkat egyszeriben minden félelem eltűnt a lelkemből és az izgalom vette át a helyét. Egy ideig ugyan tétlenkedtem, de végül, amikor mindkettőnk szája szétnyílt, hogy elmélyítsük a csókot már nem akartam visszakozni. Elveszettnek éreztem magamat a kétségeim miatt azonban mégis úgy, mintha hazakerültem volna. Louis karjaiban általában mindig ugyanez a furcsa nyugalom önt el; úgy érzem, hogy amíg ő itt van, nem kell tartanom semmitől. Pont ilyen volt a kapcsolatunk is; kissé hepehupás mégis bensőséges és mély.
   Hogy ellensúlyozzam a bizonytalanságomat csak még szorosabban öleltem magamhoz a barátomat, aki látszólag örült a heves visszahatásnak… de végtére már a saját nevem is kezdett kitörlődni a fejemből, amikor a nyelve körberajzolta az enyémet. Egy pillanatra egy nagyot fordult velem a világ, de végül annyiban maradtam, hogy csak most igazán állt helyre.
   Van egy olyan pont, amikor az embert már nem érdeklik a következmények. Egy pont ahol már le van ejtve a világ és csak a megszabott pillanatnak akarsz élni. Egy pont, amikor az érzelmeid sokkal élénkebben az elmédnél és nem tudsz okosan mérlegelni és gondolkozni. Egy pont, amikor a szerelem felborítja a józan eszedet és saját utakra indul... és én jelenleg határozottan ilyen helyzetben voltam!
   Csak a pillanatnak akartam élni miközben lábujjhegyre állva pipiskedtem, hogy az arcom még közelebb legyen Louiséhoz, hiszen ez életem első utolsó csókja attól a sráctól, aki teljesen a szívembe lopta magát ...

Chapter Twenty-Nine

Failed Plans

Dear Sweetlovers!
   Kis késedelemmel ugyan, de itt olvasható a huszonkilencedik fejezet! Ugyan szerintem kicsit lapos rész lett, de remélem, hogy ez is elnyeri majd a tetszéseteket! :)
   És itt jön a sablonszöveg: nagyon köszönöm a 28. fejezethez írt kommentjét Quinn-nek és Mrs. Horannek, örültem neki, hogy valakinek elnyerte a tetszését az előző rész! Valamin köszönöm a 22(!) rendszeres olvasót és a 20500(!!) oldalmegjelenítést! Mindenért az olvasóimnak lehetek csak hálás!
   És a második sablonszöveg: kérlek, ha van egy kis időtök és életkedvetek hozzá akkor nagyon örülnék pár kommentnek... Hideg, meleg, bármi jöhet! Aki veszi a fáradságot az kap tőlem egy virtuális ölelést :D

Lots of Love and Kisses:

Nadia xoxo

   Mikor végre Louis sikeresen kinevetgélte magát rajtam rászánta magát, hogy komolyabban is bocsánatot kérjen tőlem. Miután nagy kegyesen hagytam, hogy egy puszit nyomjon a számra lerendezettnek tekintettük a kis összeszólalkozásunkat. Előtte még kicsit bizonygatta nekem, hogy csak poénkodott és mindennél – Chert, a kocsit is beleértve - és mindenkinél jobban szeret, de ez nem vált be annyira. Magamban még nem békéltem meg teljesen. Ezt egy sokatmondó szemforgatással jeleztem is neki, de ő valamiért nem tudta… vagy nem is akarta észrevenni.
   A barátom nagy-sokára nagy nehezen megemberelte magát és komolyabb témát vetettünk fel; vagyis, hogy mit csináljunk az első randinkon. Végtére abban maradtunk, hogy mivel nekem nem volt ötletem Louisra várt a feladat, hogy kiokoskodjon valamit… ő azonban nem mondta meg, hogy történetesen mire gondolt. Lerendezte annyival, hogy „meglepetés” és nem is törődve a méltatlankodásommal indította el a kocsit. Én próbáltam kifaggatni az út alatt, de ő kötötte az ebet a karóhoz és egy sunyi félmosoly kíséretében intett le.
   Kezdetben izgatott voltam azonban odaérve szinte rimánkodtam magamban, hogy bárcsak én találtam volna ki valamit. El sem tudtam képzelni, hogy melyik normális pár jön első randira bowlingozni! Ugyan nem vagyok éppen egy reménytelenül romantikus alkat, de ez azért mégsem járja!
   Életemben nem voltam még bowlingozni és ezt grimaszolva meg is jegyeztem a partneremnek. Csak utólag jöttem rá, hogy jobban jártam volna, ha csöndben maradok, mert ez csak arra adott okot, hogy Louis még az eddiginél is jobban be szeretett volna menni. Egy ideig ugyan próbáltam keseregve felnyitni a szemét, hogy ez nem épp a legideálisabb helyszín egy randihoz, de sajnálatos módon nem lett belőle semmi. Nagy-sokára ugyan beadtam a derekamat, de előre leszögeztem, hogy legközelebb én fogok kiagyalni valamit!
   Ééés, ahogyan előre megjósoltam remekül le is szerepeltem abban a gagyi „játékban”. Louis ugyan rettenetesen jól szórakozott a bénázásom láttán, de ezt nem volt büszkeségem elkönyvelni magamban. A barátom szemtelenül meg is jegyezte, hogy pókerezni bizony jobban tudok, mint bowlingozni. Ez mondjuk igaz volt, így annyiban hagytam a dolgokat.
   Azonban mint ár említettem a méltóságomat – ami lehet, hogy soha nem is volt – a földről kellett összekaparnom! Az tuti, hogy még a teremben lévők is kiröhögtek, amikor már szinte hisztizve jelentettem ki, hogy ad abszurdum, hogy eltaláljam azokat a bábukat! A barátom ilyenkor egy szájrapuszival megnyugtatott, de az idegességem nem párolgott el felhőtlenül. De már nem is igazán a játék miatt.
   Bevallom nem szívesen játszottam úgy, hogy voltak olyanok, akik nyíltan odapofátlankodtak hozzánk és Louistól igyekeztek fényképet és aláírást lejmolni és lelkifurdalás nélkül a képébe mászni. Igen, itt az enyhén lelkes directioner rajongókra gondolok… Főleg akkor nem bírtam elviselni a rajongók nyomulását, amikor a barátom épp velem volt elfoglalva! Annyi pozitívum volt benne, hogy én ilyenkor meghúzódtam és így nem sokaknak sikerült kérdezősködnie rólam- remélem érezhető a gúnyos irónia a hangomban! Ugyan örültem, hogy így „inkognitóban” maradok meg minden, de… valahogy mégsem így képzeltem el életem első randiját…

×××

- Sétáljunk egyet, most!- jelentette ki komoran Louis, amikor éppen ki akartam nyitni a kocsinak az ajtaját, hogy hazamehessünk. Meglepett szomorúság és tehetetlen düh elegyével az arcomon pillantottam rá, hiszen nekem semmi kedvem sem volt sétálni… Egy ilyen félresikerült találka után meg pláne nem! Mégsem képzelheti, hogy ezután a balul elsült randi után úgy teszek, mintha semmi sem történt volna? Nem gondolhatja, hogy megint megússza, mint azt a sok mindent, amit eddig a hírneve okozott nekünk! Mi van, ha én már nem szeretném elviselni, hogy ő híres?- tettem fel magamban a nyomós kérdést- Mi van, ha belefáradtam a fájdalomba, amit ő és a kapcsolatunk okozott nekem? Mi van, ha abba szeretném hagyni ezt az egész felületes szerelmesdit… engem miért nem kérdez meg előtte, hogy mit akarok és mit nem?
   Mérgesen nyitottam volna ki a kocsiajtót, jelezve, hogy egy tapodtat sem mozdulok innen, azonban meghökkenve hallottam, ahogyan a jármű pittyegéssel jelzi, hogy a tulajdonosa azonban nem így gondolja… Louis bezárta mielőtt beszállhattam volna. Éreztem, ahogyan a barátom megragadja a csuklómat és erősen kezd el maga után vonszolni egy gyéren kivilágított londoni utcán. Fújtatva próbáltam lefejteni az ujjait a kezemről, mert ezt nem tartottam korrektnek. Nem gondolhatja Louis, hogy csak egy utánfutó vagyok, akit kedvére rángathat ide-oda!- morgolódtam magamban- Nem vagyok a lábtörlője annak ellenére, hogy elméletileg szeret engem… a gyakorlatban azonban nem számítok?
   Végül arra vetemedtem, hogy körmömet vájtam bele az állítólagosbarátom kezébe mire ő dühösen felszisszent, de azonnal elengedte a csuklómat. Láttam, hogy mérgesen kapja rám a tekintetét azonban én határozottan és sokatmondóan megálltam a járdán és csípőre tettem a kezeimet.

- Mond csak öregem, hogy jössz te ahhoz, hogy így elrángass? Nem vagyok a tulajdonod!- szegeztem neki a megérlelődött gondolataimat mire ő csak gúnyosan horkantott egyet. Láttam, hogy szólásra nyitja a száját, hogy visszavágjon, azonban amikor leesett neki, hogy igazam van mogorván zárta össze az ajkait. Nemes egyszerűséggel csak komoran zsebre rakta a kezeit és elismerte, hogy igazam van.
   Én győzelemittasan engedtem le a kezeimet a testem mellé és sokatmondóan néztem az arcát, hogy szólásra ösztönözzem, hiszen valamit még hiányoltam…

- Jól van, na!- csattant fel a várakozásteljes tekintetem láttán- Sajnálom-sajnálom… most már rendben vagyunk?

- Nem egészen.

- Mi van?- vonta fel ingerülten a szemöldökeit.

- Én csak…

- Miért, mit akarsz még tőlem? Mit tegyek még, hogy megfeleljek neked?- emelte meg a hangját fokozódó idegességgel- Miért kell folyton akadékoskodnod ahelyett, hogy meghallgatnál, és nem problémáznál annyit?- ijedten rezzentem össze a replikája hallatán. Éreztem, ahogyan az eddig felgyülemlett bátorságom egy szempillantás alatt elszállt, ahogyan rám kiáltott. Egy nagyot nyeltem, amikor láttam, hogy ökölbe szorulnak a kezei a visszatartott dühtől így kényszeredetten fordítottam el róla a tekintetemet. Lesütöttem a szememet és szégyenkezve és kissé félve araszoltam hátrébb és az aszfaltot fixírozva öleltem át magamat.
   Nem tudtam miért, de valahogy nekem támadt bűntudat a bensőmben, amiért ilyen harcias voltam vele… ő nem tehetett róla, hogy már huszonegy évesen valaki.  Én azonban igenis tehettem róla, hogy egy senki, vesztes voltam... vagyis jobban mondva vagyok. Ő próbált javítani a helyzetünkön… azonban én csak ültem a babérjaimon és elvártam, hogy Louis igyekezzen a kedvemre tenni. Nekem is tennem kellett volna valamit! Rendben- mondtam magamban cinikusan- ez így összerakva mind szép és jó, de… mégis mi a frászt mondhattam vagy csinálhattam volna?
   Hirtelen hallottam, hogy Louis megadóan felsóhajt velem szemben. A szemem sarkából láttam, hogy tehetetlenül összekulcsolja a tarkóján a kezeit, majd rám emeli a bűnbánó tekintetét. Ez most békejobb lenne, vagy megint belém akar kötni?

- Sajnálom Sophie, nem szeretnék veled veszekedni… értelmetlenség lenne- csóválta meg a fejét bágyadtan mire óvatosan rá emeltem a szemeimet miközben az alsó ajkamat rágcsáltam.
   Figyeltem, ahogyan leengedi maga mellé a kezeit és kutakodóan vizsgálja az arcomat, hogy megbékéltem-e vagy még mindig harapós kedvemben vagyok-e. Én sokatmondóan a szemébe néztem és nagyon reméltem, hogy érti, hogy én már nem vagyok dühös… sőt, kifejezetten bűntudatom van! Miután a barátom sikeresen olvasott az arcvonásaimból egy halvány mosollyal az arcán biztatóan nyújtotta felém a kezét… gondolom ez azt akarta jelenteni, hogy az a bizonyos séta még mindig tervbe van véve.
   Hezitálva pillantottam körbe, de a körülöttünk lévő utcából semmi választ sem tudtam kiolvasni, abban a kérdésben, hogy mit tegyek. Elgondolkozva hunytam le egy pillanatra a szememet. Nem lehetek már mérges rá… nem lehetek ennyire csökönyös, hogy még alkalmat sem adok neki arra, hogy beszélhessünk!
   Félénken emeltem felé a kezemet mire láttam, hogy megint lassan mosolyra görbül a szája miközben gyengéden átkulcsolta az ujjainkat. Lassú léptekkel mellé baktattam majd miután Louis óvatosan megsimította az arcomat ráérősen indultunk el az utcán.
   Körbenézve egy lakóparkszerű környéken voltunk miközben a mellettünk elhaladt néhány autó szélsebesen húzott el. Ezeknek a hangján kívül azonban csend honolt az utcában… ami mellesleg kezdett kicsit kínos lenni. Furcsa ismeretlen környéken sétálni- szűrtem le magamban- eddig mindig csak a saját utcáinkban voltunk azonban az az idegen hely frusztrálttá teszi az együttlétünket…



- Soph- sóhajtott fel a nagy csönd után Louis- én csak azt akartam mondani neked, hogy… vagyis csak azt akartam megmagyarázni, hogy… tudod én csak…

- Nem érdekes Louis, nem számít- csóváltam meg a fejemet a szavába vágva mire megint csendbe burkolóztunk. Csak a lépteink hangja törte meg a természetellenesen nagy némaságot így volt alkalmam elgondolkodni. Láttam, hogy a barátom elkeseredetten húzta el a száját és szerintem mindketten tisztában voltunk azzal, hogy ez az este tényleg nem úgy sikerült, mint ahogyan azt mindketten szerettük volna. Általában nem szoktam sokat érzelgősködni, de… azt még ilyen állapotban is elismertem, hogy ez most nem jött össze.
   De egyébként tényleg nem szerettem volna Louis magyarázkodását hallgatni. Már nem… vagyis, persze alkalmat adtam volna neki, de már nem voltam dühös. Neki kellene mérgesnek lennie rám, azonban a jelek szerint most megúszom azzal, hogy csöndben ballag mellettem. Már kifejtettem magamban a nézeteimet Louis hírnevével kapcsolatban- emlékeztettem magamat, hogy a tárgyra térhessek. Nem szerettem volna úgy végighallgatni őt, hogy egy épkézláb mondatot nem tud összerakni… mert amúgy se változtatna meg semmit. Ő ugyanolyan híres lenne én meg ugyanolyan szürke egér. És ez örökre így is marad…