Chapter Twenty-Eight

Difficult Beginning

Dear Readers!

   Meg is hoztam a huszunnyolcadik fejezetet! Mivel most volt egy kis szabadidőm úgy döntöttem, hogy előbb közzéteszem a következő fejezetet... remélem van akinek ez jó hír (nekem mellesleg az!)
   Lehet, hogy már bemagolt szövegelésnek tűnik, de kicsit megint visszatekinteténk az előző fejezetre. A 27. részhez írt hozzászólását nagyon szépen köszönöm Dórii V.-nek, örülök, hogy tetszett a rész! Továbbá köszönöm szépen a húsz rendzseres olvasót és a 18560 oldalmegjelenítést... eszméletlenül sokat jelent!
   Remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket és lesz olyan, aki esetleg kommentel majd, annak előre is küldök egy ölelést! :D

Massive Thanks:

Nadia xoxo

    Idegbeteg módjára turkáltam a szekrényemben a Louis-val való találka előtt. Szempontok szerint bíráltam az összes göncömet miszerint vajon a barátomnak tetszene-e, a szüleimnek feltűnik-e, hogy hova készülök és, hogy mennyire nézek ki jól benne. Általában az utolsó szempont nálam teljesen lényegtelen, de mivel a mai este nem olyan, mint a többi új kritikanézetek jött érvénybe.
   A sok szerencsétlenkedésem ellenére végül megállapodtam egy feltűnés nélküli pántos fekete póló és egy mindennapi csőfarmer összeállításnál. Vettem fel mellé egy szokványos sötét balerinacipőt, egy fekete fülbevalóval és kivételesen összefogtam a hajamat. Ez igazából nem javított a kinézetemen, de igyekeztem nem sokat vacakolni vele.
   Sejtettem, hogy a kissé szűk póló nem túl előnyös az alakomat illetőleg, hiszen a természet engem nem áldott meg feltűnő adottságokkal. Elég jellegtelen és formátlan rajtam a ruhám, ahogyan végigpillantottam magamon a tükörben… de nem zavart annyira. Néha elő-előbukkant ez a gondolat, de már korántsem érdekelt engem annyira, mint régebben. Nem szerettem volna természetellenesen „javítani” magamon, úgyhogy beletörődtem, hogy ez van és kész. Tudtam, hogy amiben vagyok az nem egy olyan tipikus randikra járó ruha, azonban túlságosan tartottam a családom észrevételei miatt így hétköznapira voltam kénytelen visszafogni a szerelésemet.
   Szerencsére az itthoniaknak már tegnap bejelentettem, hogy elmegyek ma este itthonról, így ez a feladat már nem várt megvalósításra.  Láttam rajtuk, hogy igyekeznek úgy tenni, mintha ez már egy teljesen hétköznapi dolog lenne, de én könnyűszerrel láttam ár rajtuk. Tudtam, hogy Susanna és Leah betegre aggódják magukat miattam… apa pedig semleges volt pont, mint általában.

- Majd jövök… kérlek, ne várjatok rám!- jelentettem be, amikor leértem a földszintre mire a nappaliban lévő tekintetek egy pillanatra mind rám meredtek.

- Rendben drágám- tördelte a kezeit egy kelletlen műmosollyal az arcán Susan- vigyázz magadra és a telefonodat is vidd magaddal… akárhova is mész!

- Úgy lesz!- veregettem meg a bal zsebemet jelezve, hogy a mobilom már velem együtt útrakész mire Leah morgolódva megcsóválta a fejét és tovább meredt a képernyőre. Apám nemes egyszerűséggel legyintett egyet és Leah-hoz hasonlóan teljes lelki nyugalommal folytatta a televízió bűvölését.
   Bűntudatosan nyeltem egyet majd még egy gyors köszönést követően sietősen az ajtó felé vettem az irányt, hogy minél előbb elkotródjak a szemük elől. Kiérve egy nagyot sóhajtva indultam el az utcán a kávézó felé, hiszen Tommóval úgy beszéltük meg, hogy majd ott találkozunk. Tudtam, hogy Hannah néni ilyenkor már réges-régen otthon van azonban a Starbucks mindig remek összefutási hely volt a barátommal, de ezen most nem volt kedvem agyalni.
   Kissé a kedvemet szegte, hogy tudtam miféle aggodalmat okozok a családomnak a tetteimmel. Becsapom őket… erre egyszerűen nincs jobb vagy találóbb szó. Biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy az orruknál fogva vezetem őket, hiszen nyitott könyv vagyok számukra. A szem a lélek tükre- mondta mindig anyukám, amikor valamit el akartam sumákolni előle. Keserűen horkantva egyet rúgtam bele egy földön heverő kavicsba majd az utcai lámpák fényénél komoran baktattam tovább. Nem szerettem, ha eszembe jutnak ilyen emlékek…
   Beljebb érve a városban természetesen nagyobb közkivilágításnak örvendett London így kezdtem kicsit frusztráltan érezni magamat. Ebben a nagyvárosban még este is nagyban pörgött az élet így meg sem lepődtem azon, hogy mennyi autót látok az utakon szlalomozni. Ugyan kicsit féltem ilyenkor, hiszen az időjárásnak köszönhetően - és az estével járó sötét égbolt miatt – nem tudja az ember, hogy az égiek mikor szándékoznak a nyakába varrni egy remek kis zivatart. Ugyan a köd meg a hűvös még nem szúrhatnak el egy randit azonban egy „jól időzített” esőzés szerintem elmoshatja az estére tervezett programokat…
   Amikor megérkeztem a kávézóhoz egy pad felé vettem az irányt azzal a szándékkal, hogy ülve kényelmesebb lesz Louisra várni. Azonban ahogyan ezt megtettem volna, hirtelen valaki átölelt hátulról mire én egy hangosat sikítottam ijedtemben, félig meddig meglepetésemben. Félelmemben éppen hátracsaptam volna, hogy jól felpofozzam az illetőt, azonban amikor ismerős hang nevetett a fülembe homlokráncolva pillantottam át a vállam felett.

- Csak nem megijedtél virágszál?- búgta a fülembe kuncogva a barátom mire mérgesen horkantottam egyet miközben megfordultam a tengelyem körül a karjaiban. Dühösen meredtem a szemtelenül csillogó szemeibe majd fenyegetően böktem meg az orrát.

- Még egy ilyen "meglepetés" és akkora pofont kapsz tőlem, hogy következő évben is azt fogod fájlalni, Tomlinson!- rajzoltam ingerülten fújtatva macskakörmöket  levegőbe.

- Hát bevallom… most nagyon megijedtem!- nevetgélt szórakozottan ironizálva majd a kezeit a fedetlen karjaimra csúsztatva nyomott egy hosszas puszit a homlokomra mire akaratlanul is, de elmosolyodtam. Már nem is nagyon emlékeztem rá, hogy körülbelül egy másodperce miért is voltam annyira mérges. Ez az, amit nagyon szeretek Louisban- gondoltam magamban- mindig el tudja feledtetni velem, a kisfiús jellemével, hogy miért szomorkodtam az adott pillanatban!
   Nem kerülte el a figyelmemet, hogy miközben a csípőmre csúsztatja kezeit mosolyogva mért végig a szemeivel, gondolom a kinézetemet firtatva. Én pironkodva vontam meg a vállamat a tekintete láttán és hálás voltam neki, hogy nem tett megjegyzést a külsőmre. Miután befejezettnek tekintette a gusztálásomat, a homlokát az enyémnek döntve mosolygott rám, amit hagytam is neki, hiszen nem volt különösebben ellenemre ez a dolog. Azonban amikor az egyik kezét a farzsebembe csúsztatta lesütött szemekkel álltam arrébb pár lépésnyire tőle.
   Értetlenséget tükrözött az arca a látottakra, azonban amikor csalódást öltöttek fel a vonásai elszégyelltem magamat. Most biztosan megsértettem, vagy tudom is én… ezt ügyesen eltoltam!- gondoltam magamban dorgálóan, egyben zavartan. Sietősen beszélgetést kezdeményeztem mielőtt teljesen elrontanám a mai estét…

- Ééés… hova is megyünk?- nyújtottam meg a mondatomat, hogy magamra tereljem a figyelmet és a jelek szerint sikerült is. Louisnak nyomban felderült az arca a kérdésem hallatán és egy szívdöglesztő mosoly kíséretében előzékenyen biccentett egyet.

- Már mondtam- vigyorgott örömmámorban úszva-, hogy oda megyünk ahova neked kedved lesz…

- Ha jól emlékszem én figyelmeztettelek, hogy semmi ötletem sincsen… és beavatlak, hogy ez a helyzet még most is érvényben van!- grimaszoltam szemforgatva mire még szélesebbre húzta a más amúgy is szemkápráztatóan kedves mosolyát.

- Én meg tudtommal azt válaszoltam erre, hogy mindegy!

- Az lehet, de ettől függetlenül még nem tudjuk, hogy hova menjünk- érveltem, szerintem teljesen logikusan mire a barátom fintorogva megcsóválta a fejét, amit felvont szemöldökkel figyeltem.

- Ünneprontó vagy… nem is… inkább illúzióromboló- gondolkodott el színpadiasan mire hangosan elnevettem magamat majd szemforgatva válaszoltam, hogy akkor róla már ne is beszéljünk és ezzel abba is maradt az a téma. Végül abban állapodtunk meg, hogy majd a kocsiban kitaláljuk, hogy hova is mehetnénk. Ugyan tudtam, hogy a lehetőségek tárháza ettől még nem lesz sem kisebb sem nagyobb azonban egyikünknek sem lesz jobb ötlete. De Louisra hagytam és jobbnak láttam, hogy nem álltam le vele veszekedni.
   Mikor a barátom kocsijához értünk kissé irigykedtem, amikor megint a méregdrága Porche cinkosul mosolygott vissza rám. Emlékszem, hogy már amikor először megláttam megakadt rajta a tekintetem azonban akkor éppen annyira ideges voltam a srácokkal való első találka miatt, hogy nem néztem végig rendesen. Csak majdnem kidobtam a taccsot odabent- grimaszoltam miközben az előbb említett emlékkép részletei lebegtek a lelki szemeim előtt.
   Louis észrevette, hogy a szeretett verdáját mustrálom a szememmel mire elégedetten felkuncogott majd udvariasan kinyitva nekem az anyósülés felöli ajtót invitált be. Én unottan megforgattam a szemeimet az önelégült arca láttán. Nem kifejezetten volt ínyemre, amikor így el van szállva az agya azonban inkább magamban tartottam a csípős megjegyzésemet abban a reményben, hogy jól fog sikerülni az első randink…
   Beülve figyeltem, ahogyan a barátom megkerüli az autót majd mosolyogva dobja be magát mellém. Azonban én már nem is igazán rá figyeltem, hanem gondosan végigmértem a kocsi műszerfalát egészen a hátsó ülésekig… nekem biztosan nem telne egy ilyen autóra, mint amilyen a barátomnak van…

- Ne stíröld már ilyen látványosan Chert, kiscsillag!- szólt rám játékosan nevetgélve Louis ezzel rángatva ki engem a mély gondolataimból. Óvatosan megráztam a fejemet, hogy visszarángassam magamat a jelenbe majd összevontam a szemöldökömet, amikor leesett, hogy mit is mondott nekem.

- Cher?- kérdeztem vissza erélyesen mire a barátom pimaszul elmosolyodott.

- Cher- erősítette meg a kérdésemet egy erőteljes bólintás kíséretében mire homlokráncolva csóváltam meg a fejemet miközben kinéztem az ablakon az utcára. A barátom tömör válaszából azt szűrtem le, hogy nem szándékozik megosztani velem, hogy miért is Cher a kocsijának a neve, de annyira nem is érdekelt… oké, talán egy kicsit. Vagyis nagyon, de nem mertem kérdezősködni főleg nem annak a tudatában, hogy Louis nem mondja el magától.

- Ezt a kocsielnevezgetősditnem csak azok a reménytelenül romantikus pacákok csinálják a régi filmekben, hogy meghódítsák szívük választottját?- kérdeztem még mindig kifelé bámulva az ablakon azonban nem kerülte el a hallókáimat egy alig hallható röhécselés…

- Nem, ezt már a huszonegyedik században is jóváhagyták… de sajnos legálisan kocsikkal még nem lehet házasodni így marad a második variáció- sóhajtott fel mártírkodva Louis mire sértetten kaptam felé a fejemet, hiszen tudtam, hogy itt rám akart célozni. Mérgesen húztam össze a szememet azonban a barátom szemtelen vigyora csak nem akart lelohadni az arcáról!
   Én csak egy bizonyos „második variáció” lennék a szemében?
   Durcásan fontam össze a karjaimat a mellkasomon mire Louis hangosan elnevette magát majd nyugtatgatva simogatta meg a karomat abban a reményben, hogy sikerült kiengesztelnie a nem éppen vicces poén végett. Azonban én tüntetően elfordítottam a fejemet és mérgesen biggyesztettem le az ajkaimat.
   Nem én kértem meg őt, hogy legyen a barátom! Ő kért meg engem, hogy legyünk együtt, én nem erőltettem rá magamat, hogy csak második variáció legyek. Sőt, nem is érdekel, hogy együtt vagyunk-e vagy nem… rendben, bevallom mindennél többet jelentett a kapcsolatunk, mostanáig. Hogy mondhat ilyet nekem, egy nőnek meg pláne?! Hogy lehet ennyire arrogáns és bunkón pimasz?

- Hogy lehet valaki ennyire tapintatlan!?- fakadtam ki dadogva, amikor már a gondolataimnak és a számnak sem bírtam megálljt parancsolni-  Arra már egyedül is rájöttem, hogy nem igazán jelenthet neked sokat a kapcsolatunk, de hogy csak azért vagy velem, mert… - félbehagytam a mondatot miközben vádaskodva szorítottam ökölbe a kezeimet- Neked könnyű lehet, hogy körülrajong a világ összes nője, de attól függetlenül nem kéne abban a hitben ringatnod magadat, hogy nem látnak át rajtad! Tapló, figyelmetlen, faragatlan, kíméletlen seggfej…

- Lenyugodtál már szívem?- vágott a szavamba fulladozva Louis és mikor dühöngve odafordítottam a fejemet láttam, hogy alig kap levegőt a visszatartott röhögéstől. Direkt elfordult tőlem abban a hitben, hogy nem látom, de lebukott mivel a válla erőteljesen remegett, ahogyan visszafojtotta a feltörni készülő nevetését.
   Egy nagy sóhaj kíséretében dőltem hátra az ülésben miközben magamban minden szitokszót elismételtem erre a szerencsétlen majomra.
   Végül Louis nem bírta ki és hangosan elnevette magát mire én türelmesen várva, hogy befejezze néztem ki az ablakon és magamban azon gondolkoztam, hogy mindezek ellenére, hogy lehet, hogy még mindig ugyanolyan kétségbeesett szerelemmel nézek erre a marhára, mint ezelőtt?

Chapter Twenty-Seven

Problems Behind the "Pink Mist"

Dear Sweeties!
  Ezennel hivatalosan is elérkeztünk a huszonhetedik fejezethez! Ennek örülök - nem tudom, hogy mások mennyire - mivel most nem késtem vele semennyit sem! Ezen rendszer szerint akkor minden Szombaton hozok új részeket...
  Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentjét Cami-nak, tényleg kellemes olt, hogy írtál! Eszméletlen, hogy már 19 rendszeres olvasója van a blognak, nagyon szépen köszönöm nekik... és továbbá köszönöm a több mint 17600 oldalmegjelenítést is! Öröm látni, hogy van, aki érdeklődik a blog története iránt :D
   Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az egyik legjobb barátnőmnek is van egy blogja és örülne neki, ha nyomot hagyna ott valaki a számára! Love ya


A blogért katt a képre! Thx :)

Még egyszer köszönök mindent, hálás vagyok nektek - I <3 my blogreaders! Ha esetleg valakinek kedve támad kommentelni annak előre is nagyon szépen köszönöm... jöhet hideg és meleg is! Bocsánat a sok szövegért az elején (remélem lesz erőtök végigbogarászni)

Lots of Love:

Nadia xoxo

   Sajnálatos módon a hazafelé út Louis-val olyan gyorsan telt el mintha csak a sarokig mentünk volna el. A mosoly azonnal lefagyott az arcomról, ahogyan ezt megállapítottam magamban azonban a határtalan jókedvem valahogy még ezt is el tudva feledtetni velem. Még akkor sem estem letargiába, amikor a barátom leparkolt a házunk előtt. Bevallom nagyon élveztem a délutánt a Direction srácokkal, úgyhogy ez is lehet egy szempontja a pozitív hangulatomnak.
   Ilyen gondolatokkal voltam kénytelen „könnyes” búcsút intenem Louisnak, aki megígérte, hogy a hétköznap első napján a kávézó előtt fog rám várni mire szélesen elmosolyodtam örömömben. Egy szájrapuszival köszöntem meg a felajánlását majd intettem neki és jókedvűen szökdécselve mentem be a házba.
   Beérve sajnos mindenkit otthon találtam és ez annyiban volt necces, hogy azonnal nekem estek, hogy mit vásároltam össze-vissza a bevásárlóközpontban ennyi ideig. Én dadogva próbáltam összekaparni valami hihető hazugságot és nagyvonalakban improvizáltam egy bevásároló túrát a közeli plázában. Szörnyen leégtem előttük, de ez már csak hab volt a zavarom tortáján! Volt egy olyan érzésem, hogy elvesztettem a hitelemet a szemükben…
   Hatalmas szerencsém volt a lódításommal kapcsolatban mivel nem hitetlenkedtek, hanem lenyelték minden egyes szavamat. Kicsit megdöbbentem a látottakon és, hogy nem vallatnak tovább, de amikor sikerült átlátnom a megjátszásuk leplén szégyenkezve gondolkoztam el. Bűntudatom volt, hiszen a családom arcán rejtve látszott, hogy annyira, de annyira szeretnének hinni nekem… azonban a lelkük mélyén ők it teljesen tisztában voltak vele, hogy ezt az egészet csak kitaláltam. De egyikük sem vont kérdőre. Még az apám sem, a villámokat szóró tekintete ellenére sem!

   A hét további fele szerencsére majdnem ugyanilyen „zökkenőmentesen” telt, gondoltam néha magamban kellő cinizmussal.
   Leah, Susan és apa ugyan visszasírták a hétvégét azonban én kicsattanó örömmel vártam minden egyes munkanapomat, amit a családom többi tagja furcsállva figyelt. Én igyekeztem elrejteni a begolyózott tinilányra hajlamos tulajdonságaimat és magamban örülni annak, hogy Louis is része lesz az elkövetkezendő hetemnek. A családom arca ilyenkor mindig döbbenetet tükrözött, hiszen képtelen voltam magamban tartani, hogy mennyire boldog vagyok, bár mentségemre szóljon, hogy nagyon igyekeztem. Ismertek engem és tudták, hogy én nem vagyok ennyire derülátó személyiség. Tudták azt is, hogy eddig nem nagyon szerettem Hannah néninél gürcölni a kávézóban… mitől változott hirtelen ennyire a kedvem?
   De továbbra sem értetlenkedtek vagy vontak kérdőre… elsiklottak a bizonytalan szituációk felett és annyiban hagyták a dolgaimat, aminek őszintén örültem. Nem volt kedvem még tovább játszani a jókislányt úgy, hogy teljesen más karakterem lett a kapcsolatom miatt. Az indok erre az volt, hogy nem szerettem és nem is szoktam általában hazudni otthon és nem akartam, hogy még magamat is meg kelljen hazudtolnom előttük… azonban már késő volt!

   Ennyi otthoni feszültség mellett egy élmény volt kiönteni a lelkemet Louisnak. Miközben a barátom nagyvonalúan hazakísért türelmesen hallgatta végig, hogy nálunk mennyire feszült a légkör és, hogy kénytelen vagyok mindenben titkolózni előttük. Louis ugyan felvetette, hogy minden sokkal könnyebb lenne számomra, ha beavatnám az otthoniakat abba, hogy van pasim azonban az az ötlet nekem korántsem tetszett annyira, mint ahogyan azt ő elképzelte.
   Tudtam, hogy a családom még nem áll készen egy ilyen ismertető befogadására, főleg nem az én előadásomban. Azzal is tisztában voltam, hogy azonnal eltiltanának engem a szeretett barátomtól… otthon ugyanis Louis Tomlinson – a tettei következtében – volt az elsőszámú közellenség!
   Azonban nem avattam be ebbe Tommót, hiszen nem akartam még jobban a kedvét szegni ezzel a röpke kis információval. Annyiban hagytam a barátom gondolatait, hogy én simán csak ennyire félénk típus vagyok, hogy nem nyílok meg könnyen még a családom előtt sem… ha Louis tudta volna az igazat biztosan elkenődött volna. Ennek a gondolatnak a következtében abban a hitben ringattam magamat az egyre gyakrabban feltűnő könyörtelen bűntudatom társaságában, hogy amit teszek az egy kegyes hazugság!
   Féltem a következményektől és inkább csöndben tűrtem az otthon történő dolgokat. És még Louis dorgáló egyben csalódott tekintetét is kénytelen voltam kiállni a hazafelé tartó séták közepette! Tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy nem vagyok hajlandó felhozni az otthoniak előtt a kapcsolatunkat. Azonban a szomorkás arca láttán mindig azzal bíztattam magamat, hogy ő is ugyanezt csinálja velem! Ő se hozta nyilvánosságra, hogy jelenleg – elméletileg boldog – kapcsolatban van egy egyszerű lánnyal… ő sem akart felvállalni engem. Nem mintha reflektorfénybe szerettem volna kerülni és olvasgatni az újságokban az alaptalan cikkeket rólam és Louisról! Ezzel ellentétben azonban elég kínos volt, hogy neki áll feljebb a témával kapcsolatban, amikor ő is pont ugyanazt csinálja, mint én.

   Kétkedtem benne, hogy helyesen cselekszek, mindkét esetben. Mindenkinek elrontom a kedvét, ahogyan feltűnök… egyszerűen képtelenség mindenben a helyes ösvényen járni! A családommal és Louis-val is igazságtalan vagyok, ebben teljesen biztos voltam. Mielőtt megismertem volna Louist mindig igazat mondtam azonban most, hogy ő lett a barátom már minden sokkalta nehezebb, mint gondoltam volna! Ennek következtében még az otthoniakat is kénytelen vagyok az orruknál fogva vezetni, ha Louis-val szeretnék maradni…
   Azonban valahogy mégsem tudtam aggódni ezek miatt; egyre magányosabbnak éreztem magamat annak ellenére, hogy egyre több embernek sanyargattam a hangulatát. Engem senki sem kérdez, senkit sem érdeklek annyira, hogy legalább magában feltegye ezt a kérdést velem kapcsolatban: Hogy tudnék mindenkinek a kedvében járni, amikor tőlem senki sem kérdezi meg, hogy ebben a helyzetben én boldog vagyok-e?

§××ק

- Mit szólnál Soph, ha holnap elmennénk valahová együtt?- tette fel a kérdést laza hangnemben Louis miközben kéz a kézben baktattunk hazafelé a szokásos utunkon. Én zavartan tűrtem egy kósza tincset a fülem mögé a hallottakra. Sietősen elgondolkoztam és igyekeztem nem figyelni a kezemet szorongató barátom sürgető tekintetére.
   Tudtam, hogy még egy hétvégét nem fogok tudni magyarázat nélkül megúszni. Már legalább három hete minden hétvégén ellógok valahova Louis-val és a barátaival, de a családom még mindig nem sejt semmit… a mondás is úgy tartja, hogy addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. És olt egy olyan érzésem, hogy ennek a sok hazudozásnak itt fog végeszakadni, ha gyáva módon visszahúzódom és elmenekülök a felelősség elől! Volt egy másik érzésem is, hogy a lelkem meg fog rokkanni ennyi hazugság után… hiszen mostanában mást sem csinálok, mint titkolózok és sunnyogok remélve, hogy nem kell szakítanom a pasimmal.
   Magamban tudtam, hogy ez a szituáció már jobban hasonlít a srácok által nézett szappanoperára, mint párkapcsolatra. Miért kell minden köteléknek ilyen bonyolultnak lennie?

- Nem is tudom Lou- túrtam a hajamba kínosan a szabad kezemmel- otthon már mindenkinek nagyon böki a csőrét, hogy pontos koordináták és személyleírások nélkül járkálok el… nem lehetne esetleg valamikor hétköznap délutánra áttolni a találkát? Akkor mindenkinek dolga van és nem kéne hazudnom a hollétem felől…

- Sajnálom édes, de nekem olyankor dolgom van! Tudod, hogy megy… próbák, dedikálások, fotózások meg ilyenek. Olyankor sajnálatos módon nincs elég időm kettőnkre- vonogatta a vállát zavartan Louis mire egy nagy sóhajt követően biccentettem egyet majd a föld felé hajtottam a fejemet.
   Miért nem tud egyszer Louis is feláldozni valamit a kedvemért?- vetettem fel magamban ingerülten ezt a kérdéses nézőpontot. Én mindenemet elhajítottam csak, hogy együtt lehessünk hétvégente és ez lassan kezd az idegeimre menni. Miért nem tud lemondani egy próbát vagy esetleg egy dedikálást? Nem olyan nagy szám ahhoz képest, hogy én az otthoniak szeretetével és bizalmával játszadozok… kihasználom a hiszékenységüket és aljas módon csőbe húzom őket csak azért, hogy vele lehessek! Miért nem tesz kockára értem valamit ő is, ahogyan én is teszem?
   Ilyen dühvel átszőtt gondolatokkal a fejemben húztam el a számat azonban felemeltem a fejemet, amikor láttam, hogy a mellettem lépkedő fiú szólásra nyitja a száját azonban kisvártatva becsukta mintha meggondolta volna magát. Furcsa volt, mivel Louist ismerve ő általában nem sokat szokott gondolkodni, hanem kiböki, ami a szívén van. Nem szoktam meg tőle, hogy bizonytalan és meggondolt legyen, ha velem van… Én felvont szemöldökkel szorítottam meg egy kicsit az ujjat, hogy beszédre ösztönözzem mire – látszólag vette a célzást - fújtatva emelte rám a tekintetét.

- Mellékesen szólva úgy terveztem, a holnapi lenne, az első hivatalos randink- mormogott az orra alatt- ahol csak mi ketten vagyunk. Azt csinálunk, amit szeretnél, és ott ahol szeretnéd csak… kérlek Sophie, most az egyszer még találj ki valamit, hogy eljöhess!

- Miért annyira fontos neked a holnap? Nem ér rá jövő héten csak, hogy ne feszítsem tovább a húrt Tommo?- kérdeztem esdekelve azonban a sokatmondó szemei láttán be kellett látnom, hogy hiába reménykedek... ő már lefixálta magában a holnapot és a világért se mondana le róla, még akkor sem, ha én kérem meg rá! Más alkalomkor biztosan teljesen bezsonganék, hogy Louis randevút tervez a számunkra azonban a sok nyomás, ami rám nehezedett meggátolt abban, hogy boldog legyen a tervei hallatán.
   Fáradtan simítottam hátra az egyre előrehulló hajzuhatagomat miközben észrevettem, hogy elérkeztünk az utca végére. Tétován álltunk meg mind a ketten, hiszen a barátom arra várt, hogy bebiztosítsam a holnapi randinkat. Azonban nekem fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Ha visszautasítom, biztosan megbántanám, azonban ha elfogadnám, a családommal szúrnék ki… megint! Képtelen voltam döntést hozni, megint el fogom szúrni és akkor nem csak a körülöttem lévők lesznek boldogtalanok, hanem velük együtt én is!
   Louis nyilván észrevette a döntésképtelenséget az arcvonásaimon, mert sokatmondóan mégis gyengéden átölelte a derekamat és kedvesen magához húzott. Én egy nagy sóhaj kíséretében viszonoztam az ölelését és a mellkasába temetve az arcomat hunytam le a szememet.
   Ebből az ölelésből éreztem, hogy mindketten ugyanazok miatt aggódunk és szinte ugyanazok a kételyek ostromolják a kapcsolatunk falait. A röpke gondolatok, amik mindkettőnkben felmerültek talán később létfontosságúak lehetnek… amikor összejöttünk még nem tudtuk, hogy nem csak a szerelem az élet mozgatórugója! Az élet egy sokkal összetettebb és leírhatatlan fogalom, ami ezeket a szakadékokat mélyíti köztünk. Közöttünk áll, hogy Louis egy énekes tinibálvány, milliók kedvence, míg én csak egy hal a tengerben. Elhatárol minket egymástól, hogy titkolóznunk és hazudnunk kell azoknak, akik törődnek velünk… Louis nem osztja meg a rajongóival, hogy barátnője van én meg képtelen vagyok otthon elmondani a családomnak az igazat. Kell ennél több, ami velejéig megronthat egy jól kompenzált köteléket?
   Azonban tudtam, hogy én még mindig szeretem Louist… és valami csoda folytán ő is valami hasonlót érez irántam. Lehetetlen elhinni, de a hetek folyamán kezdek megbarátkozni a gondolattal, hogy egy olyan srác, mint ő akar tőlem valamit. A lelkem mélyén tisztában voltam vele, hogy nem szeretném elveszíteni. A sok nehézség és aggály ellenére is együtt vagyunk és küzdünk az ellenünk irányuló csapások ellen. Ez az egyik: Eleinte még nem voltam biztos benne, hogy ez a szerelem, ami köztünk van elegendő lesz egy rendes kapcsolathoz. Azt hittem, hogy Louis egészegyszerűen rám fog unni és elhagy, amibe biztosan belerokkannék… de szerencsére kellemesen csalódtam. Az, hogy itt van velem és időt szeretne tölteni velem az elég bizonyíték arra, hogy érdemes tovább húznunk az időt és kitartanunk egymás mellett.

- Ha nem tudsz eljönni megértelek Sophie… nem kell magyarázkodnod- súgta a fülembe majd egy puszit nyomva a nyakamra simított végig a hátamon mire egy kicsit elhúzódtam tőle, hogy a szemébe nézhessek és gyorsan megráztam a fejemet.

- Nem Louis, ott kell, hogy legyek! Nekem ez… nekem fontos és nem bánom, ha következményekkel jár! Veled szeretnék lenni- mosolyogtam rá bágyadtan mire egy szívdöglesztően széles vigyor volt a válasz. A barátom boldogan ölelt megint magához majd egy képletes „csókkal” jutalmazott.
   Magamban kicsit bántam, hiszen az első csókomat még mindig nem kaptam meg senkitől… azt hittem, hogy Louis eddigre már teljesen be fog pörögni és megint nyomulós kedvében lesz, de a jelek szerint még mindig türelemmel vár és megemberelte a érzékiségét. Én azonban már réges-régen készen álltam…

- Majd írok, hogy mikor jövök érted, oké?

- Rendben, de egyáltalán hova megyünk?- puhatolóztam kíváncsian mire megint rám villantotta a tökéletes fogsorát majd elengedve engem izgatottan lépett el tőlem.

- Már mondtam, hogy majd te eldöntöd, édes! Én nem szólok bele, úgyhogy lassan el is kezdhetsz gondolkodni azon, hogy hol legyen helyileg az a nemes alkalom!

- Nem akarlak az unalmas gondolataimmal fárasztani Louis, de nekem semmi jó ötletem sincs! Nekem teljesen mindegy, hogy hova megyünk- vallottam be egy tehetetlen grimasz kíséretében mire blazíran legyintett egyet, mintha ez csak kisbetűs rész lenne a nagy nyomtatott betűk között…

- Nem gáz Soph- erősködött szemforgatva- Lesz még időd gondolkodni és nekem is teljesen mindegy, hogy hol leszünk! Ugyan imponálni szeretnék, de szerintem ez a döntés inkább a gyengébb nemet illeti és nem engem…

- Ne mond a hölgyekre, hogy gyengébb nem… maximum azt, hogy a szebbik nem! Utálom, amikor egy férfi így lebecsüli a nőket és nem szeretnélek és nincs is kedvem illemre tanítani téged, Tomlinson!- vágtam a szavába sértetten összefonva a mellkasomon a kezemet- Számíts rá, hogy az első randinkon nonszensz illemszabályok ezreit fogom bemagoltatni veled, hogy beleverjem a fejecskédbe a formulákat!- pimaszul elmosolyodott a mondandóm hallatán majd zsebre vágva a kezeit tett még pár lépést hátra ezzel jelezve, hogy mostmár tényleg indulnia kellene. Én összeszűkült szemekkel meredtem utána mire ő még szélesebb mosolyra húzta a száját majd bocsánatképpen még visszakiáltott.

- Szeretlek Sophia Kennedy, mindennél és mindenkinél jobban!

- Mázlid van, hogy frappáns riposztokat adsz, Louis, különben már rég nem mondhatnál engem a barátnődnek!- forgattam a szemeimet mire hangosan elnevette magát majd intve nekem egyet fejcsóválva figyeltem, ahogyan elindul próbára.

Chapter Twenty-Six

Just like a Poker Queen in a "SoapOpera"

   Dear Sweetlovers!

   Meg is érkeztem a huszonhatodik fejezettel, ami kivételesen nekem is elnyerte a tetszésemet. Most nem is késtem vele - annyit, mint legutóbb - és van rengeteg ötletem a folytatást illetőleg, kinek jó, kinek rossz hír!
  Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez érkezett kommentet Dórii V.-nek és Petrának! Továbbá köszönöm a plusz egy feliratkozót, akivel által már 17-en(!) rendszeresen olvassátok a blogot és a majdnem 16500(!! )oldalmegjelenítést - már csak tíz kell és meglesz a pontos! -  eszméletlenek vagytok! :D
  Még egyszer köszönök mindent, és vigyázzatok mert ez most szerintem egy nagyoooon hosszú rész lett! Mindenkinek további jó hétvégét kívánok és örülnék pár hozzászólásnak a fejezet végén!

Lots of Kisses:
Nadia xoxo

   Vegyes érzelmekkel robogtam le a lépcsőn a srácok lakásában miközben a barátom a kezemnél fogva húzott maga mögött. Louis nem nagyon figyelt rám, hiszen éppen azzal volt elfoglalva, hogy villámló tekintettel vizslatta a nappaliban terpeszkedő Harryt így nem láthatta, hogy miként botladozok mögötte a lépcsőn. Bár nagyjából meg tudtam érteni az érzéseit.
  Kicsit én is mérges voltam a göndörkére, amiért megzavart minket, de igazából egy részem furcsán megkönnyebbült. Magamban gyorsan mentegetőzni kezdtem, hiszen hivatalosan nem mondhatom, hogy „Megkönnyebbültem, mert a pasim nem smárolt le!”… ezt nem. Sietősen indokokat kezdtem keresni magamban a furcsa fellélegzésre.
   Nem tudtam, hogy hogyan viszonyulhatnék Louis hirtelen akaratos közeledéséhez így féltem, hogy elbakizok valamit velünk kapcsolatban. Lövésem sem volt, hogy miért erőltet rám mindent, amikor még csak egy napja, ha összejöttünk… nem tudtam mit gondoljak. De nem csak ez volt az egyetlen okom, de az az érv kicsit ciki.
   Bevallom még soha nem csókoltam meg senkit. Már ugyan sokat keseregtem, amiért még barátom sem volt és, amiért még szerelmes sem voltam azonban láss csodát, ez a probléma mégis megoldódott, ahogyan Louis belépett az életembe. De úgy istenigazából még nem csókolóztam… az elsőnek még csak a közelében sem voltam. Ha esetleg valamit elrontok, vagy rosszul csinálok, ezzel kellemetlen érzést keltve, és Louisnak rossz véleménye lesz rólam? Ez volt az a negatív és feszült indok, ami inkább kitűnt a nyugodt gondolataim közül.

- Csakhogy leért a gerlepár- piszkált minket mosolyogva Niall azonban még ahhoz is lusta volt, hogy ránk emelje a tekintetét. Egy pillanatra sem vette le a tengerkék szemeit a televízió képernyőjéről és miközben mellé élénken tömte magába a pattogatott kukoricát.
   Én szemforgatva pillantottam a képernyőre, mert az igazat megvallva kíváncsi voltam, hogy milyen az a sorozat, amiért félbeszakítottak Louist és engem az emeleten. Azonban ahogyan jobban szemügyre vettem a tv-ben mozgó alakokat elkerekedtek a szemeim miközben a barátom izgatottan helyezkedett el a többiek mellett. Döbbenten láttam, hogy mindannyian feszült figyelemmel szuggerálják a képernyőt…

- Ne mondjátok, hogy ezt a marhaságot nézitek!- csattantam fel hitetlenül mire a srácok egy emberként horkantottak fel, látszólag sértetten. Én összevont szemöldökkel néztem végig ennek a bolond bagázsnak az arcán, ami mind meghökkentségről tanúskodott mire elkerekedett szemekkel csóváltam meg a fejemet.
   Képtelen voltam elhinni, hogy olyan „világsztárok” mint ők spanyol – vagy mexikói? - szappanoperát néz a szabadidejében, amiben minden második percben valaki összejön valakivel, gyilkosság történik vagy éppen mindenki fűvel-fával összefekszik.
   Úgy tűnt őket egyszerűen elvarázsolta az, ami szerintem elég sablonos és unalmas volt. Végignézve rajtuk mind elmélyülten nézték a képernyőt és kizárták a külvilágot. Szerintem az agyukat is teljesen kikapcsolták bár nem hiszem, hogy ők valaha is használják az eszüket, amikor kitalálják, hogy ilyeneket nézzenek! Egyszerűen viszolyogtatott a gondolat, hogy én ilyen műsor nézésével töltsem az időm azonban láttam, hogy ők szinte tűkön ülve várják, hogy mi fog történni a következő jelenetben, közbeszúrva pár reklámmal…

- Kissé bíráló vagy Sophia ahhoz képest, hogy még soha nem láttad ezt az eszméletlen sorozatot!- vonta fel a szemöldökeit fellengzősen Zayn a kijelentésemre miközben a kezével színpadiasan a televízióra bökött. Önkéntelenül is odapislantottam, de a fiú visszahatására sem győzött meg róla, hogy ez a baromság jó időtöltés lenne!

- Húsz perces émelyítő l’amour, édesem! Kell ennél jobb lazítási lehetőség gyanánt?- kuncogott látszólag teljesen felvillanyozva Louis, tódítva a sorozat fényezését miközben a többiek egyetértően biccentgettek.

- Ez a világ legeslegjobb és legizgibb sorozata Soph!- tette hozzá nagyokat bólintva Liam, remélve, hogy sikerült meggyőzniük mire homlokráncolva pillantottam rá, mert ez a szituáció eléggé abszurd körülmény volt.
  A tehetetlen hitetlenségem és a döbbenet biztosan kiült az arcomra, mert a barátom halkan nevetgélve húzott az ölébe miközben a többiek megint elmerültek a tv bámulásában. Éreztem, ahogyan Louis átkarolja a derekamat azonban most nem volt ideje figyelni rám, mert ő is a televíziót bűvölte, ráfókuszálva a tekintetét. A többieknek is szinte kicsöppent a nyála, ahogyan a televízióban lévő kissé kirívó öltözékű nőket éltették.
   Én csak egy pillanatra néztem a képernyőre ahol egy sivatagi kalyibában éppen valami drogkereskedelemről szóló vita folyt egy házaspár között miközben a háttérben fegyverek dörögtek. Mindezekből kifolyólag az agyam képtelen volt befogadni az új tényeket. Reméltem, hogy sikerült meggyőznöm őket, hogy teljesen elrontják a napjukat, ha ilyenekkel töltik az idejüket azonban volt egy olyan érzésem, hogy ez már egy lefutott meccs.
   Nem fért a fejembe, hogy valaki ennyire ne vegye észre, ha haszontalan dolgokkal szúrja el a drága idejét így szólásra nyitottam a számat.

 - Ezt a sorozatot az otthonücsörgő idős embereknek vetítik, és ti ezt vakuljátok? Nincs jobb dolgotok, mint ezzel szívatni le az agyatokat?- pislogtam nagyokat miközben megint a képernyőre néztem és azon gondolkodtam, hogy ezek a srácok vajon tettetik, hogy ennyire nincsenek ki az agykerekeik vagy ez náluk természetes.
   Láttam, hogy nehezükre esik most rám fordítaniuk a figyelmüket, hiszen eddig Niall eddig valami szőke csajnak drukkolt, hogy menjen hozzá valami bankár fickóhoz azonban Zayn és Louis összefogtak és mindenképpen ellene szavaztak. Szerintük pedig valami vörös – általuk dögösnek titulált – tyúknak kellene a bankár jövendőbelijének lenni. Ki veszekedne akkora hülyeségen?
   Nehezükre esett egy pillanatra is elszakadniuk a képernyőtől. Látszólag sértette ez egójukat a kétségeim és a mondandóm mivel egyszerre hördültek fel és kapták rám a tekintetüket mire, nem mondom kicsit megijedtem.

- Ne legyél már ennyire kritikus Sophie!- forgatta meg a szemeit unottan Harry- Mégis hol máshol élvezhetnél minden hétköznap duplarészes reménytelenül romantikus sorozatot?

- Én sehol mivel ez egy rakás pancser, akik még színészkedni sem tudnak normálisan!- mutattam a kezemmel a tv-re, mert nem kerülte el a figyelmemet pár apróbb baki.

- Hogy tudsz ezzel a spinével együtt lenni Louis?- kérdezte a barátomat hitetlenül Niall mire a mögöttem ülő Louis vállvonogatva folytatta a tv vakulását.
   Azt hittem beadom a kulcsot, amíg ezt a sorozatot kellett néznem. A többiek teljes odaadással veszekedtek a szereplők cselekedete miatt miközben én csak hallgattam és néztem őket és fáradtan dörzsölgettem a homlokomat. Kicsit bántott, hogy a srácok így kiosztottak az önálló véleményem miatt, de nem akartam sértődött kiscsajt játszani egy vendégeskedés közepén. Szerettem volna – és az volt a célom - ha Louis barátai megkedvelnek, de eddig nem állt valami jól ez a statisztika. Volt egy olyan érzésem, hogy ez már nem is fog javulni.
   Éreztem, ahogyan Louis karjai a - szerinte izgalmasnak titulált - részek közben megfeszültek a derekamon azonban nem kommentáltam, hanem elvesztettem a hitelemet a szeretett pasimban.
   Lábjegyzet magamnak: Ne felejtsem el emberi kultúrára tanítani Louist mielőtt még túl késő lenne és teljesen becsavarodna!
   Egy hatalmasat sóhajtottam, amikor a televízió képernyőjén véget ért ez a gagyi szappanopera. A többiek még egy ideig diskuráltak arról, hogy mi történt, de engem az igazat megvallva egyáltalán nem érdekelt. Ahogyan a nappalijukban lévő faliórára pillantottam halkan megjegyeztem Louisnak, hogy mostmár ideje lenne hazamennem azonban mielőtt még a barátom akármit is szólhatott volna Liam kedvesen megszólalt miközben a többiek is felocsúdtak a mélázásból és felkapták a fejüket.

- Miért mennél máris?- tárta szét a karját felvont szemöldökkel mire rántottam egyet a vállamon.

- A családom már biztosan aggódik amiatt, hogy hol lehetek…

- Nyugi már virágszál! Addig nem mehetsz el, amíg nem tudom meg, hogy jobban tudsz-e pókerezni, mint a pasid!- csillantak fel a mellettem ülő göndörke szemei mire magamban sunyin elmosolyodtam. Úgy döntöttem, hogy megtanítom kesztyűbe dudálni ezt a szemtelen srácot, amiért leoltott, úgyhogy ehhez tartottam magamat! Az volt a tervem, hogy behúzom a csőbe a kedves Styles úrfit a sok cukkolása végett ezért kislányosan elmosolyodtam, mert tudtam, hogy a kérdésére milyen választ vár így nem akartam a lelkébe tiporni. Tudtam, hogy ezzel azt olvasta le az arcomról, hogy nem tudok pókerezni.
   Louis nevetgélve mutatta fel a középső ujját a göndörkének a mondandója hallatán, aki szemforgatva tápászkodott fel a helyéről. Somolyogva figyeltem, ahogyan Harry felrohan a lépcsőn és percekkel később erőteljesen ledobta magát mellénk, kezében egy köteg kártyával és egy doboz műanyag zsetonnal.

- Kivételesen igazi pénzben játszunk, figyeld Sophia, hogyan nyerjük el a pasid alsóját!- vigyorgott kajánul a göndörke miközben megkeverte a paklit. Ugyan nem szerettem, ha igazi tét van azonban nem szerettem volna, ha akármilyen érzelmet is tükröznének az arcvonásaim. Ezért csak udvariasan mosolyogtam és figyeltem az eseményeket.
   A Styles srác kijelentésére az apáskodó Liam enyhén tarkón vágta őt majd miután leszidta őt a szemétségéért illedelmesen mosolyogva pillantott rám.

- Te is szeretnél játszani Soph?

- Nem tartom jó ötletnek, már régen nem játszottam- túrtam tetetett zavartsággal a hajamba, mert nem akartam nagyot blöffölni. Louis kedvesen visszaültetett az ölébe. Biztatóan egy puszit nyomott a fülem mögötti részre mire akaratlanul is elmosolyodtam és enyhe pír borította be az arcomat.

- Ne aggódj édes, megtanítalak!- simogatta a hasamat kedvesen mire Harry gúnyosan felnevetett.

- Abból nem eszel kiscsillag! Ha Tommo tanít játszani akár most búcsút mondhatsz a pénzednek!

- Én bízok Louban!- billentettem félre a fejemet és rákacsintottam a kissé önelégült barátomra. A göndörke hányást imitálva forgatta meg a szemeit a szeretetteljes pillantásunk láttán mire a többiek halkan felnevettek.

- Hagyd már őket Hazza- forgatta meg a szemeit unottan Zayn miközben a srácok is elhelyezkedtek, hogy nekikezdjünk a játéknak. Mindannyian előkotortak valamennyi pénzt a zsebükből így én is kénytelen voltam a farzsebemből elővenni az összes pénzt, ami volt nálam és figyeltem, ahogyan átváltják azokat zsetonokra. Kicsit tartottam tőle, hogy el fogom veszíteni, de reménykedtem benne, hogy ez tényleg csak játék… azonban Harry elszánt arca nem ezt tükrözte.
   Miután a szőkeség elszaladt egy szendvicsért ő volt az, aki kiosztotta a lapokat majd vetett rám egy kedves pillantást és sokatmondóan nézett a barátaira.

- Szerintem kezdjük kicsiben, hogy Sophie is rendesen belejöjjön…

- Miattam ugyan vissza ne fogjátok magatokat!- kuncogtam tetetett előzékenységgel- Még a végén az én hibám lesz, hogy visszatartottalak titeket!

- Ez a beszéd csajszi!- ujjongott Harry és középre helyezett egy nagy értékű zsetont és utána komolyan elkezdtük a játékot.
   Az elején Louis apáskodva magyarázta nekem a lényeget, hogy miként tudok nyerni és hogyan nyerhetem vissza a zsetonjaimat. Mivel nagyjából már ezelőtt is ismertem a szabályokat nem nagyon strapáltam magamat, hanem igyekeztem kiismerni a többiek „pókerarcát”. Ugyan pár leosztást elvesztettem, aminek persze a többiek roppantul örültek, de tudtam, hogy nem is igazán a pénznek hanem, hogy felmoshatják velem a padlót.
   Végül miután meguntam, hogy a barátom is látja a lapjaimat kislányosan mosolyogva megmondtam neki, hogy már értem és szívesen megpróbálnám egyedül is. Ugyan Louis egy kicsit aggódott, de miután egy puszival megnyugtattam beadta a derekát és hagyott kibontakozni. Pár menettel később sikeresen vissza is nyertem az elvesztett zsetonjaimat mire a srácok furcsállva néztek össze.

- Kibaszott játék!- nyavalygott Zayn, amikor figyelte, hogy megint megnyertem egy kört mire egy fellengzős mosoly szökött az arcomra.

- Csak szerencséje van Zayn, majd elnyerem a bige fehérneműjét is az fix!- bizonygatta magának Harry mire a barátom összeszűkült szemekkel meredt rá azonban mivel én nem foglalkoztam vele őt se nagyon érdekelte.
   Lassanként a többiek bedobták a lapjaikat és inkább feladták, hogy kiszálljanak a játékból, mert már vagy unták, vagy vesztettek. Zayn nem játszott annyira jól, Liam, a családcentrikus egyéniség elítélte a játékot így hamar ki is szállt, Niall elvesztette mindenét és Louis meg feladta, amikor Harry elnyerte a zsetonjait.
   Végül pár leosztással később vigyorogva meredtem az előttem ülő göndörkére, aki nem mondom tényleg férfiként állta a sarat velem szemben… de tudtam, hogy semmi esélye nincsen a mostani lapjaimmal szemben akármije is legyen.

- Még mindig kellenek a fehérneműim Styles?- incselkedtem a lapjaimat legyezőnek használva- Mit szólsz egy mindent vagy semmihez?

- Kurva életbe már!- csattant fel idegbeteg módjára Harry miközben betolta az összes zsetonját középre és én is így tettem. Most vagy soha!
   A többiek erre minden felkapták a fejüket és kíváncsian kapkodták a tekintetüket a feszült göndörke és köztem mire óvatosan elmosolyodtam. Láttam, hogy Louis furcsa büszkeséggel a szemében húzza féloldalas mosolyra a száját és várakozásteljesen fixírozza az arcomat mire küldtem felé egy sunyi félmosolyt.

- Nos, Harry?- billentettem félre a fejemet noszogatva mire a srác vigyorogva lepakolta a lapjait és azt hitte, hogy máris nyert.

- Flush,szépségem! Mennyi zsetont adsz nekem?- vonogatta a szemöldökét mire Liam rosszallóan megcsóválva a fejét pillantott rá.

- Nem szép dolog kisemmizni egy nőt Styles!

- Honnan tudod, hogy Soph nem nyerhet Payne? Kicsi az esélye, de nem lehetetlen- incselkedett kacagva Niall előre is bizalmat szavazva nekem mire Zayn hitetlenül megforgatva a szemeit nézett a kekszet majszoló szőke haverjára miközben én igyekeztem úgy tenni mintha ott sem lennék.

- Ugyan már Nialler- emelte égnek a szemét Zayn- Hazzát eddig senki sem tudta leverni, miért pont egy pipinek sikerülne?

- Ne pipizd le a csajomat Malik! Inkább te honnan veszed, hogy nem sikerülhet?- kérdezte homlokráncolva feddve meg Zaynt a barátom mire öt várakozásteljes pillantást kaptam. Ez volt a jel, hogy itt az ideje eldöntenem a vitát és megmutatnom a lapjaimat. A hatás kedvéért lassan végigvezettem rajtuk a tekintetemet és már magamban sem tudtam, hogy eddig, hogy bírtam ki, hogy nem dörgöljem a göndörke orra alá, hogy én nyertem…

- Ámuljatok és sírjatok, fiúk! Ászok és nyolcasok, Full!- nevettem örömittasan mire nekik egy emberként kerekedtek el a szemeik.

- Ez meg mi a fasz?- túrt a hajába hitetlenül Harry- Ezt meg, hogy az Istenbe csináltad Sophia? Csaltál ugye?

- Te szent atya úr Isten!- tódította suttogva a meglepetést jelző kommenteket Liam miközben én kuncogva megvontam a vállamat miközben elővettem a legártatlanabb mosolyomat. Semmiért se cseréltem volna akkor Harry arcának a látványát! A göndörke tehetetlenül püfölte az asztalt az öklével és nem tudott megszólalni, ami szerintem elég nevetséges volt…

- Tuti, hogy Sophie már ezelőtt is játszott- vádolt röhögve Zayn mire rá emeltem a kiskutyaszemeimet. A szőke ír srác nagyokat pislogva figyelt engem, ahogy láttam nem tud mit mondani miközben én szűziesen szólásra nyitottam a számat.

- Én figyelmeztettelek titeket, hogy nem jő ötlet, ha játszom!

- Azt hiszem totál beleszerettem a csajodba Louis, most!- jegyezte meg engem bámulva Niall amikor meg tudott szólalni.
   Louis kajánul elvigyorodott és gratulációképpen nyomott egy hosszas puszit a számra. Harry tovább nyavalygott – ami kezdett átmenni hisztirohamba - Liam meg azt kezdte el ecsetelni, hogy eddig a barátját még senkinek sem sikerült levernie. Végül visszaváltottam magamnak a zsetonokat pénzre és mivel tudtam, hogy ez csak egy játék volt visszaadtam azt az eredeti tulajuknak, akik hálásan fogadták el.
   Azonban tudtam, hogy mostmár ideje lenne hazamennem. Nem szerettem volna, ha a szüleim is olyan jelenetet rendeznek, mint Harry! Mosolyogva köszöntem el a többiektől, akik nyomban meghagyták Louisnak, hogy legközelebb is hozzon el – a göndörke bizonyára meg akart kopasztani – mire mosolyogva intettem egyet nekik miközben a barátommal a kocsi felé vettük az irányt.

- Ugye tudod, hogy ők sosem adták volna neked vissza a pénzed? Hazza teljes lelki nyugalommal tette volna zsebre az apródat is!- jegyezte meg hangosan nevetne Louis miközben illedelmesen kinyitotta nekem a kocsija ajtaját. Láttam rajta, hogy roppantul meg van elégedve a látogatásommal, hiszen a jelek szerint a haverjai tényleg kedveltek engem… kivéve persze Harryt, de a göndörke más tészta volt.
  Én is elnevettem magamat majd szemforgatva pillantottam a barátomra, aki elhelyezkedett a volán mögött és büszkeségtől csillogó szemekkel nézett rám, mint egy önelégült apa a kislányára. Láttam egy kis hitetlenséget is a szemében, hiszen biztosan furcsa lehetett, hogy egy olyan örök vesztes, mint én leverje Mr. Harry Pókerkirály Stylest…

- Most voltam itt először Louis! Nem akartalak most kifosztani titeket… majd maximum legközelebb elnyerem a házatokat!- incselkedtem mire a barátom fejcsóválva kuncogott fel majd beindította a motort miközben én azon gondolkoztam, hogy most az egyszer talán az ellentétes véleményeink ellenére is sikerült megkedveltetni magamat a One Directionnel...

Chapter Twenty-Five

The Nearly Fhirst

Dear little Sweeties!

   Ééés íme itt látható a következő fejezet, amire kicsit büszke vagyok, hiszen most nem csúsztam olyan sokat mint legutóbb, ami szerintem nagy dobás tőlem!
   Nagyon szépen köszönöm Rebeka Ramsaynak az előző fejezethez írt kommentjét, hálás vagyok neki érte! Ja és köszönöm az új feliratkozót is, neki is köszönöm, amiért támogatja a blogot! Kedves tőletek lányok :)
   Még egy plusz dolog, hogy szívesen venném persze, ha úgy hozza a kedvetek, hogy benézzetek a másik blogomba is a Never Close Our Eyes-ba! Nagyon szépen köszönöm!
   Továbbá csak annyit szeretnék még mondani, hogyha - mint ahogyan legutóbb is írtam - ha van kedvetek és egy kis időtök nagyon szívesen fogadnék pár kommentet!
Még egyszer köszönöm, hogy olvassátok a blogot!

Lots of Love:

Nadia xoxo

- Csúcs voltál Soph!- ujjongott magában Louis, amikor felértünk a lépcső tetejére, ahol már a többiek hallótávolságon kívül voltak- Örülök, hogy sikerült kicsit felengedned és a laza énedet megmutatnod a skacoknak…

- Nincs mit, de remélem tisztában vagy vele, hogy nem akaratból csináltam- pillantottam rá bizonytalanul pislogva mire jókedvűen nevetve kócolta össze a szabad kezével a hajamat, hiszen a másikkal még mindig az én ujjaimat szorongatta.
   Miközben lesimítottam az égnek meredező frizurámat furcsa felfedezéseket tettem. Louis látszólag teljesen feldobva érezte magát, hogy a csaja és a haverjai találkoztak így nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy akadékoskodni kezdek.

   A barátom egyébként szerintem profi ingatlanos lenne- ez volt az első benyomásom, amikor a fiú nekikezdett a „szerény” lakásuk szemléltetésének.
   Louis a kezemnél fogva vonszolt maga után miközben élénken regélt furcsábbnál furcsább sztorikat, ami az adott szobára vagy egyéb helyiségre vonatkozott.
   Nem lettem okosabb attól, hogy elmesélte őket, de nem vágtam a szavába, mert voltak tanulságos történetei is. Annak tudatában, hogy Harry egyszer valami furcsa buli után kidobta a taccsot a teraszon kétszer is meggondolom, hogy érdemes-e onnan kinézni a kertbe…
   Mosolyogva hagytam, hogy Louis végigrángasson az egész emeleten, ami bevallom nagyobb volt, mint a mi komplett házunk… és szerintem sokkal drágább is volt, főleg ha azt nézzük, hogy mit tudom én milyen csúcs bútorokkal volt berendezve.
   Azonban akkor tényleg őszintén nevettem el magamat, amikor a szobájukhoz érve láttam, hogy névtáblákat írtak ki, hogy „megjelöljék” melyik szoba kié.

- Ki a túró az a Baradford Bad Boy?- böktem hangosan kacagva a hüvelykujjammal a kiírásra mire Louis mosolyogva rántott egyet a vállán majd kajánul pillantott rám.

- Találd ki…

- Mégis honnan kéne tudnom Louis?- tártam szét a karomat tehetetlenül mire égnek emelte a szemeit.

- Zayn- adott egy tömör választ somolyogva mire homlokráncolva bólintottam egyet. Fogalmam sem volt, hogy miért adták szegénynek ezt a becenevet, de nem is törtem sokat rajta az agyamat…

   Bevallom a többit azért könnyebb volt kitalálni, mint az elsőt. A „Hazzát” azonnal tudtam, hiszen csak Harrynek lehet ilyen elmebeteg beceneve. Ő se biztos magának találta ki, de ez nem is volt lényeges.
   A Blond Irish Man is egyszerű volt, hiszen a szavak önmagukért beszéltek. Na vajon ki a szőke ír gyerek?- remélem érezhető, a hangomon, hogy ironikus kérdés, hiszen magától értetődött.
   Liam szobája a Daddy Direction névre hallgatott, amin nem is lepődtem meg nagyon. A srácról már az első pillanatban üvöltött, hogy elfojtott családcentrikus hajlamokkal küzd, de persze soha nem mertem volna ezzel cukkolni. Elég neki az, hogyha a többiek megteszik helyettem. Sőt, inkább örültem, hogy legalább egy valaki felelősségteljes a bandából, ha már a többiek ennyire felelőtlenek…
   De a következőn egyszerűen nevetnem kellett!

- Boo Bear? Ez meg honnan jött drágaságom?- nevettem ki a barátomat a hasamat fogva mire Louis unottan megforgatta a szemeit ezzel is jelezve, hogy nem olyan vicces ám, mint amilyennek első ránézésre tűnik.

- Mintha neked otthon nem adnának bugyuta neveket! A többiek itt Tommónak hívnak bár az sem a kedvencem- fújtatott grimaszolva.

- Ami azt illeti… nekem nem adnak beceneveket, de a Tommót megjegyzem magamnak!- kuncogtam incselkedve, de utána tisztelettudóan megpróbáltam abbahagyni a nevetést, de sajnos nem ment olyan könnyen, mint ahogyan azt először gondoltam volna.
   Nem akartam megbántani a barátomat, de egyszerűen olyan vicces hangzása volt a különösen bamba beceneveinek, hogy nem tudtam megállni! Már szinte könnyeztem az elfojtott röhögéstől miközben láttam, hogy Louisnak is felfelé kanyarodik a szája, miközben engem néz…

- Kapsz egy percet, hogy kinevetgéld magadat, de utána nem nevethetsz a neveimen, érthető vagyok?- alighogy befejezte a mondatot hangosan elnevettem magamat miközben a tenyerembe temetett arccal rázkódott a vállam a hangos hahotámtól.
   Tudtam, hogy illetlenül viselkedek, de egyszerűen képtelen voltam magamban tartani a kitörni kívánkozó röhögésemet!
   Végül Louis is elmosolyodott a reakciómon miközben enyhén fejte csapott miközben gyengéden átölelte a derekamat és magához húzott…

- Antiszociális vagy a szülőkkel meg a bogaras dolgaikkal Sophia!- vádolt meg egy szívdöglesztő félmosoly kíséretében mire abbahagytam a nevetést és mosolyogva kezdtem el azonnal ellenkezni.

- Én ugyan nem!

- Pedig de…- incselkedett szemöldök vonogatva.

- Mondom, hogy nem!

- De-de!

- Nem unod már? Kérlek, ne húzd fel az agyamat Tommo!- forgattam meg a szememet kajánul mire pimaszul mosolyogva húzott még közelebb magához mire döbbentem merevedtem le.
   Persze-persze, természetesnek kéne lennie, hogy egy párt alkotó emberek fenntartások nélkül szerethetik egymást, és azt sem mondhatom, hogy még nem voltam ilyen közel Louishoz. Igazság szerint már voltam, de ettől függetlenül megdöbbentett a hirtelen közeledése.
  Mindig úgy tudtam, hogy ő türelemmel van velem kapcsolatban, de a jelek szerint már unatkozik egyedül.
   Éreztem, ahogyan a kezét gyengéden végighúzza a gerincem vonalán mire összerezzentem az érintés hatására és bizonytalanul pillantottam fel a jókedvűnek látszó mosolygós arcára.

- Sosem unom meg, ha téged cukkolhatlak szívem!- kuncogott szemtelenül kisöpörve egy kósza tincset a szememből miközben kedvesen magához ölelt. Éreztem, ahogyan a testünk egymáshoz simul, ami valahogy mégsem az ideillő nyugalommal, hanem idegességgel töltött el. Hiába fonta körém a karjait csak még feszültebb lettem.
   Nem tudtam, hogy mit akar elérni azzal, hogy mindig zavarba hoz, de volt egy olyan érzésem, hogy lenne pár tippem.

   Éreztem, ahogyan az arcom szinte azonnal égővörös színárnyalatot vehetett fel miközben a magam mellett bénán lógó karjaimat fixíroztam.
   Magamban reménykedtem, hogy a barátom ne olyasmit tegyen, amire még nem vagyok lelkileg fölkészülve… nem mintha nem szeretném! Csak egyszerűen képtelen lennék normálisan viselkedni, amikor az arcom rákvörös és minden mozdulatára megrezzenek! Nem akarom, hogy úgy emlékezzen vissza rám, mint egy tehetetlenül bénácska kiscsajra, de fogalmam sem volt, hogy nekem mi szerepem jut ebben a furcsa forgatókönyvben!
   Az alsó ajkamat szívogatva hagytam, hogy a másik kezét is a csípőmre helyezze mire óvatosan hátrálni kezdtem. Még nem készültem fel!- gondoltam magamban páni kétségbeeséssel. Azonban sajnálatos módon ez nem jött össze mivel falnak ütköztem… úgy éreztem magamat, mint akit sarokba szorítottak. Láttam, hogy a barátom észreveszi az ijedségemet, mert kicsit lassabban nyugtatólag ölelt újra magához.
   Félénken figyeltem, ahogyan a homlokát az enyémnek dönti mire nyeltem egy nagyot miközben összetalálkozott a tekintetünk. Az általában nyugodt kékeszöld szempárból most sütött a határozottság és az hozzám hasonló izgatottság, ami csak még jobban fokozta a bennem hamarosan felülkerekedő idegességet. Nekem mit kéne tennem?
   Éreztem, ahogyan a kezei kedvesen és furcsamód védelmezően simogatják az oldalamat, mintha csak azt mondaná: Nem kell aggódni Sophie… nem lesz semmi baj!
   A többiektől nem kellett volna tartanunk, hogy észrevesznek. A jelek szerint Louist is nemes célok vezérlik. De akkor én miért vagyok ennyire távolságtartó?

- Ne félj, nem harapok… csak ha te is szeretnéd édes!- vigyorgott kajánul mire lesütöttem a szememet, mert ez nem nagyon ösztönzött, hanem inkább még jobban megijesztett. Van egy olyan kis megérzésem, hogy eddig is csak azért nem ugrott egyből nekem, hogy megemésszem magamban a dolgokat, de ez nem nagyon segített.

Louis biztosan észrevette, hogy most a poénkodással nem sokra megy, ha biztatni akar így inkább a fülembe suttogva váltott komoly hangnemre- Tényleg nem akarok rosszat Soph! Kérlek, bízz bennem egy kicsit…

- Megpróbálom… de nem ígérek semmit- mondtam ugyanolyan halkan, mint ő miközben a kissé remegő karjaimat a nyaka köré fontam és nagy sokára viszonoztam a szeretetteljes ölelését mire fél szemmel láttam, hogy a mosolya még szélesebb lett.
   De Louis nem hagyta adta fel, hogy engem folytatásra buzdítson. Az államnál fogva felemelte az arcomat mire válaszul a szemébe nézve billentettem félre a fejemet miközben barátom észrevétlenül közelebb tolta hozzám az arcát. Hagytam, hogy Louis lágy puszikkal hintse az állam vonalát majd az arcomhoz érve megcsikizte az orrával az enyémet mire elmosolyodtam.
   Hiába féltem mindketten tudtuk, hogy ugyanúgy szeretnénk ezt az egészet.
   A szívem szinte dübörgött a mellkasomban, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni az egyre gyorsuló lélegzetvételeimmel egy kalap alá véve. Igyekeztem nem sok figyelmet fordítani a remegő végtagjaimra, ahogyan az ajkait végighúzza a nyakam mentén és kiszorítani a zavaromat.

- Megy ez neked, ha kicsit megerőlteted magadat szépségem!- búgta egy puszit nyomva a fülem mögötti részre mire éreztem, ahogyan akaratlanul is felfelé kanyarodik a szám széle.

- Szépségem?- kérdeztem vissza suttogva felvonva a fél szemöldökömet az engem illetett jelző hallatán mire szélesen elmosolyodott és ugyanolyan hangnemben felelt.

- Mintha nem tudnád magadról, hogy milyen eszméletlenül gyönyörű lány vagy Sophie!

   Meghatottan mosolyogva hajoltam én is közelebb hozzá és már csak centiméterek választották az ez ajkainkat, amikor hirtelen valaki odalentről felkiáltott nekünk.

- Louis, hozd le a csajodat, mert kezdődik a sorozatunk!- az hiszem Harry volt ez a vadbarom.
   Pironkodva kaptam el az arcomat Louisétól és a mellkasára téve a kezemet toltam el magamtól. A hirtelen ijedségembe vettem csak észre, hogy a barátom engem eddig végig a falhoz nyomott és ő teljesen hozzám volt simulva.
   Louis magában cifrán szitkozódva pillantott összeszűkült szemekkel a lépcső felé. Nem tudtam, hogy azért mert a göndörke marhaságokat beszélt vagy, mert azért mert a kurjongatásával megzavarta a majdnem-első-csókunkat…

- Sajnálom, de ígérem, pontosan ugyanitt folytatjuk!- bökte meg az orromat elhúzott szájjal Louis mire akaratlanul is felfelé kanyarodott a szám széle. Hiába egy ilyen szoknyapecér, rámenős kis rosszcsont, ettől függetlenül bátran kijelenthetem, hogy nem tudnék élni nélküle…

- Na gyere kócos, mert a haverjaid tűkül ülve várnak!- túrtam össze nevetgélve lábujjhegyre állva a gondosan beállított haját mire mosolyogva nyomott egy puszit a számra.
   Egy kicsit elidőzött az arcom közelében majd megfogva a kezemet irányított a lépcső felé miközben azon gondolkodtam, hogy milyen lett volna az az első csókunk, ha az a kotnyeles Harry Styles nem köpött volna bele a barátom levesébe…