Chapter Thirty-Seven

 Plans

Dear Sweetlovers!

   Először is annyit, hogy boldog új évet kívánok minden egyes olvasómnak, akik olvassák a történetemet! Remélem, hogy a szilveszter alkalmából feltett részt kissé kárpótol benneteket a legutóbbi csúszás miatt, és lesznek páran, akik beleolvasnak! Azért Buék előre is, mert sajnos éjfélkor nem hiszem, hogy gépközelben leszek :P

   Nagyon köszönöm a + feliratkozókat, akiknek a száma már 41-re nőtt! Pont ugyanúgy, ahogyan az oldalmegjelenítéseket és Summergirl-nek a legutóbbi kommentjét, akinek a blogjába ajánlatos bekukkantani! Bátran ajánlom nektek :)
   Remélem lesz kedvetek egykét pipát dobni a fejezet végére, vagy netalántán esetleg egy kommentet! ;)

Happy New Year!
Nadia xoxo
PS: Ha van benne helyesírási hiba, elnézéseteket kérem!

Kérlek olvasd el a fent írtakat!

 

- Szóval… ő lenne a húgod?- hallottam meg magam mellett, egy kedves hangot, miután feszengve becsuktam magam mögött az ajtót. Csak nagy nehezen sikerült annyira megemberelnem magamat, hogy ez sikerüljön, hiszen teljesen zavarba jöttem Harry kioktatása miatt. Ugyan nem értettem, hogy pontosan mire akart utalni és, hogy egyáltalán miért üti bele az orrát a Louis és köztem lévő kapcsolatba, mégis jobbnak láttam helyeselni, mintha a játszottam volna neki a buta kislányt.
   Kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet és nagy meglepetésemre Liam mosolygós arcával találtam szembe magamat, mire szemforgatva megcsóváltam a fejemet. Fél szemmel még láttam, hogy Harold mosolyogva rángatja be a nappaliba Leah apró alakját, aki látszólag nem tudott ellenkezni egy nála jóval magasabb srác akaratának.

- Igen ő a mostohahúgom, Leah Kennedy- biccentettem egyet a mellettem álló bandatagnak, aki bocsánatkérően felemelte a kezét.

- Ne haragudj Sophie, nem tudtam, hogy igazából nem is…

- Mindegy- legyintettem egyet türelmetlenül, miközben izgatottan kezdtem a lépcső felé pillantgatni. Tudtam, hogy Louis csak odafent lehet, hiszen amikor bejöttem láttam, hogy nincs lent a többiekkel. Mondjuk magamtól is ki tudtam volna találni. Azokból, amiket Harry mondott, rájöttem volna, hogy ezek szerint tényleg megsérthettem.
   Sokatmondóan pillantottam a mellettem ácsorgó Liamre, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal követte eddig a tekintetemet. Láttam az arcán, hogy tudja, hogy mire készülők így bizalmasan odasúgtam neki- Figyelnél Leah-re, amíg én felmegyek és beszélek Tommóval?

- Rajta vagyok az ügyön- szalutált egyet katonásan a vigyorgó srác, amivel sikerült egy óvatos félmosolyt csalnia az arcomra. Bíztam benne, hogy a Daddy Direction nem okoz nekem csalódást, hiszen elvileg a többiek hallgatnak rá. Azonban éppen felfelé igyekeztem a lépcsőn, amikor hallottam, hogy máris Liam fennhangon igyekszik rendet tenni odalent, de már nem akartam visszamenni, hogy illemre tanítsam odalent a srácokat, hanem szemforgatva mentem tovább.
   Felérve az emeletre, sietősen a barátom szobájához mentem, de egy kicsit még álldogáltam az ajtó előtt. Bátortalanul pislogtam ide-oda, azonban végül összeszedtem magamat és egy nagy sóhajt követően óvatosan betoltam az ajtót. Bizonytalanul toltam be a fejemet a résen, hogy elvégezzem a terepszemlét, mielőtt ismeretlen területre lépek. Szerencsére azonban nem kellett sokat leskelődnöm… ahogyan benéztem nyomban összetalálkozott a tekintetem Louis semmitmondó, mégis gyönyörű kékeszöld szemeivel.

- Ennyire ijesztő vagyok szívem?- törte meg a csendet kisvártatva, a fekvő barátom, amikor észrevette, hogy nem megyek be. Eddig ugyanis csak nagyokat pislogva mértem végig Louist, ahogyan a szobájának az ágyán pötyögött valamit a telefonján. Ugyan az elején megpróbálkoztam egy félszeg kis félmosollyal, azonban nyomban visszakoztam, amikor Lou nem viszonozta.
   Sietősen bementem a szobájába a kérdése hallatán, és azzal a lendülettel be is csuktam magam után az ajtót. Félénken lépkedtem pár lépéssel közelebb, amikor láttam, hogy Tommo ülőhelyzetbe tornázta magát és végre hajlandó volt a telefonjáról rám emelni a szemeit. A tekintete várakozásteljesen vizslatott engem, miután megálltam előtte, amiből azonnal kitaláltam, hogy jelen pillanatban azt várja, hogy magyarázatot adjak az ittlétemre.

- Sajnálom Louis- böktem ki szégyenkezve mire a barátom arcáról nyomban eltűnt a komor maszk, és értetlenkedve mustrálta az arcomat. Bevallom, a lelkem legsötétebb kis zugában, titkon számítottam erre a reakcióra és ezért is kezdtem így a mondandómat. Volt egy tervem, amit a mostohahúgom okoskodott ki a buksijával, amikor idefelé jöttünk. Már csak Leah ötlete várt megvalósításra.
   Tetetett pókerarccal nyeltem egy nagyot, miközben észrevétlenül kifújtam az eddig bent tartott levegőt- Kérlek, ne haragudj rám, amiért ilyen pocsék barátnő vagyok…

- Mi?- a barátom kínjában hitetlenül nevetett fel, amikor a szavak elhagyták a számat- Mond Soph, mennyi szappanoperát szoktál nézni, hogy így állítasz be a pasidhoz?

- Nem kötekedni akarok, de te szoktál a srácokkal bugyuta sorozatokat nézni, nem én!- forgattam meg a szemeimet unottan, miközben kissé felbátorodva csoszogtam Louis-val szembe. Még emlékeztem, hogy az első ittlétemkor tudatosult bennem, hogy a barátom bandája milyen óvodás szinten van. Hogy is felejthetném el, amikor leálltak velem azon veszekedni, hogy jó-e az a tré sorozat vagy nem? Szerintem örökre spanyol és mexikói szériákkal fogok álmodni, amiért megnézették velem azt a baromságot!
   Láttam, hogy Tommónak halványan felfelé kanyarodott a szája sarka, amikor leereszkedtem mellé az ágyára, hogy egy magasságban legyen az arcunk.

- Ez igaz virágszál, de nem teljesen tényszerű…

- De én nem erről akarok veled beszélni! Bocsánatot szeretnék kérni, amiért legutóbb megbántottalak- kanyarodtam vissza az eredeti témához jelentőségteljesen - A többiek mondták, hogy elkenődtél. Bűntudatom van, amiért megsértettelek, hiszen szeretlek! Én csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyon, nagyon, de nagyon…

- Sophie, még egy „nagyon” és esküszöm, hogy nagyonmegnézheted magadat!- tapasztotta a kezét a számra kissé idegesen, azonban a szája szélén játszadozó mosoly kárpótolt engem, amiért elhallgattatott. Először megpróbáltam befejezni a mondatomat, de a barátom keze a számon igen megnehezítette a dolgomat. Éreztem, ahogyan a szabad kezével gyengéden átfűzi az ujjaimat az övével, így nem próbáltam ellökni magamtól a karját.
   Csöndben figyeltem, ahogyan lassan elengedi az arcomat és mosolyogva csóválja meg a fejét - Én nem haragszok rád édesem! Aranyos vagy, de pasiból vagyok, és nem szorulok ennyi sajnálatra. Amúgy sem kötelezhetlek téged semmire, szóval…

- De elvártad volna- vágtam közbe reménykedve.

- Nem beszéltük már meg, hogy nem várok el tőled semmit sem, aranyom?- kérdezett vissza, miközben a szemöldökei kérdőn a homlokára csúsztak. Én kelletlenül ugyan, de bólintottam egyet, hiszen hiába igyekeztem másra terelni a beszélgetést, emlékeztem rá, hogy beszéltünk ilyesmiről és tényleg igaza van. Nem kifejezetten itt szerettem volna kilyukadni, mást akartam kihozni.
   Ha nem csaltak az érzékszerveim, mintha Louisnak  felderült volna az arca, hogy végre egyetértettem vele- Na, látod Soph! Miért akarod ennyire, hogy mérges legyek rád kiscsillag?

- Csak- engedtem el a kezét csalódottan, majd ingerülten összefontam magam előtt a karjaimat, amikor láttam, hogy a barátom megint át akarta fogni az ujjaimat. Keserűen elfordítottam tőle a fejemet és sietősen igyekeztem menteni a menthetőt, hogy sikerüljön a mostohahúgom tervének a megvalósítása. Nem mondhatom el neki, hogy Leah-vel más terveket forraltunk ki, hogy végre jóvátehessem a sok titkolózásomat- gondoltam magamban elkeseredetten- De akkor most mit csináljak? Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel… valamit sürgősen ki kell, hogy találjak, hogy sikerüljön elérnem, amit szeretnék!
   Fél szemmel láttam, hogy a másik oldalamon ülő Tommo értetlenül ráncolja a homlokát, ahogyan a térdemen kezdtem el dobolni az ujjaimmal, amikor végül mégis leeresztettem a kezeimet…

- Azt tudtam, hogy a nők bonyolultak- mosolygott szórakozottan Louis, ahogyan a kedvetlen jómagamat nézte-, de sosem gondoltam volna, hogy egy csaj azért lesz pipa rám, mert az adott esetben nem voltam rá mérges…

- Aj Tomlinson! Szűnj már meg egy percre- pirítottam rá dühösen, mire a barátomnak még erélyesebben kezdett felfelé kanyarodni a szája sarka. Azonban, ahogyan összeszűkítettem a szemeimet mérgemben, Lou gyorsan elrejtette a bujkáló mosolyát és egy nagy sóhaj kíséretében csóválta meg a fejét. Én akaratosan elfordítottam tőle az arcomat és savanyúan kezdtem el sietősen kiötleni valamilyen tervet a mostohahúgom ötletének a felvetéséhet.
   Fél füllel hallottam, hogy a barátom valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy nem érti a nőket, majd nagy meglepetésemre teljes lelki nyugalommal dőlt vissza az ágyára, miközben a fejét a lábaimra hajtotta. Döbbenten néztem le az ölemben lévő arcára, azonban ő nem rám figyelt, hanem megint elővette a telefonját és újból pötyögni kezdett rajta valamit.
  Egy ideig még kitartottam, hogy nem kérdeztem rá, azonban pillanatokkal később egyszerűen kibukott belőlem a kérdés- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz?

- Új barátnőt keresek magamnak, ha a mostanival ennyire nem találjuk a közös hangot…

- MI?- rikkantottam elkerekedett szemekkel.

- Csak poénkodok virágszál- mosolygott fel a megrökönyödött arcomra, mire mérgesen csaptam egy nagyot a fejére, de a jelek szerint ő meg sem érezte- Amúgy a menedzserünkkel egyeztetem az interjúink időpontját a skacokkal. Az ilyen marhaságokat általában Liam szokta intézni, ha jó napja van, azonban most, hogy érintett leszek a kérdésekben, az a minimum, hogy ezt megcsinálom…

- Hogy érted, hogy „érintett leszel a kérdésekben”?- kérdeztem kíváncsian, macskakörmözve a levegőbe, miközben hátrasimítottam az egyre előrehulló hajzuhatagomat, ahogyan a lábaimon fekvő barátomat figyeltem. Ugyan a bensőmben sejtettem, hogy mit fog válaszolni, de jobbnak láttam, megkérdezni, minthogy előtte ördögöt festek a falra.
   Louis láthatólag meggyötörten dörzsölte meg a kezével a homlokát, ahogyan ledobta maga mellé a mobilját, hogy rám tudjon figyelni.

- Most, hogy már mindenki tudja, hogy nem járok Eleanor Calderrel, szerinted nem lesznek kérdéseik rólad azután a rengeteg cikk, fénykép és internetes bejegyzés után?- tette fel a költői kérdést, mire az arcom akaratlanul is, de egy tehetetlen grimaszba torzult, miközben a fülem mögé söpörtem egy kósza hajtincset.

- Akkor ez most mit is takar összegezve?- fújtattam szemforgatva.

- Azt, hogy most már ideje lenne nyilvánosságra hozni, hogy te vagy a barátnőm, Sophie. Ugyan nem akarom, hogy kellemetlen legyen számodra ez a médiás baromság, de a banda és a menedzserünk is azt mondja, hogy nem titkolózhatunk örökké. Szerintük, ha hosszútávra tervezzük a kapcsolatunkat, akkor jobb lenne, ha mielőbb hivatalosan is megosztanánk…

- Miért, hosszútávra tervezzük?- vágtam a szavába egy epés kérdéssel, azonban a barátom gúnyos fintora láttán nyomban kijavítottam magamat- Bocs Tommo, nem úgy gondoltam! Csak nagyon ideges vagyok e miatt az egész gagyi felvállalósdi miatt…

- Miért, szerinted én nem vagyok totál kész, amikor engem rejtegetsz a családod elől?- kérdezett vissza rosszmájúan, mire zavartan lesütöttem a szememet és elhúzott szájjal fordítottam el tőle az arcomat. Ahogyan Louis észrevette, hogy komolyan megbántott engem, nyomban felült és kedveskedve igyekezett kibékíteni engem. Éreztem, ahogyan az ujjaival gyengéden az arcomat kezdte cirógatni, azonban már annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy azt is csak felületesen érzékeltem, hogy még egy sietős, de figyelmes szájrapuszit is kaptam tőle.
   Akkor itt jön Leah terve- gondoltam magamban sietősen- Ha Louis felvállal engem a rajongóinak, akkor itt az ideje, hogy a mostohahúgom ötlete is érvénybe lépjen.
   A mély gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy a barátom ajkai már az enyémeket súrolták, ahogyan bocsánatkérően mormolt a számba- Kérlek, édesem ne haragudj! Nem úgy gondoltam, hiszen én teljes mértékben megértelek téged! Hülyeséget mondtam és…

- Aranyos vagy, amikor ilyen félénken makogsz- villantottam rá egy kuncogó mosolyt, mire ő nyomban megkönnyebbülten lélegzett fel. Somolyogva nyugtattam meg, hogy egyáltalán nem is voltam rá mérges, csak elkalandoztak a gondolataim a témával kapcsolatban, hiszen tudtam, hogy igaza volt. Amúgy tényleg biztosra vettem, hogy Lounak elég kényelmetlen helyzet lehet, hogy az egésze családom azon van – Leah kivételével – hogy szétválasszon minket, amit mindig is szerettem volna jóvátenni. Szerencsére, most itt volt az alkalom, hogy cselekedjek is!
   Miután egy gyors csókkal le is zártuk az előbbi kis összeszólalkozásunkat és eldünnyögtünk egy-egy „Szeretlek”-et, Tommo mosolyogva dőlt vissza az ölembe és úgy vigyorgott fel az arcomra, miközben az egyik kezével szórakozottan csavargatta a mutatóujja körül az egyik hosszabb hajtincsemet. Én somolyogva pillantottam le rá, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan is hozhatnám fel a mostohahúgom tervét.
   Egy ideig még mindketten csöndben fixíroztuk egymást, majd én törtem meg a beállt meghittséget köztünk- Van programod holnapra Louis? Ha nincs, akkor szívesen várlak hozzánk ebédre, hogy hivatalosan is bemutassalak a szüleimnek otthon…

Chapter Thirty-Six

 Fateful Advice

Dear Readers!

   A legutóbbi késlekedések miatt úgy gondoltam, hogy megleplek titeket a harminchatodik fejezettel! Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! :)
   Az előző fejezethez érkezett kommenteket, a + feliratkozót és a megtekintéseket nagyon, de nagyon szépen köszönöm! Esetleg még egyszer megemlítem a másik blogomon lévő Blogajánló Pályázatot, ha esetleg még lenne valaki, akinek lenne kedve jelentkezni.

   Remélem esetleg megejtetek nekem egy-két kommentet és pipát a végén ;)

All of My Love:

Nadia xoxo

- El sem hiszem, hogy ilyen könnyű átverni Susant- csóváltam meg a fejemet hitetlenül, miközben Leah-vel az oldalamon távolodtunk el a buszmegállótól. Felpillantva az égre még mindig ugyanaz a szürke égbolt nézett vissza rám, mintha csak gúnyolódni akarna velem.
   A mostohahúgom mosolyogva bólintott egyet a mondandóm hallatán, miközben zsebre tett kézzel ballagott mellettem. Mindketten emlékeztünk, hogy körülbelül egy negyed órája, milyen pofon egyszerűen tudott engem Leah kijuttatni a házból. Ugyan kezdetben nem hittem benne, hogy sikerülhet, de amikor Susanna mosolyogva bólintott rá a mostohahúgom kis lódítására, akkor majdnem beadtam a kulcsot.  Leah annyit füllentett, hogy vásárolni szeretne velem jönni, így sosem gondoltam volna, hogy egy olyan okos nő, mint Sue ilyen könnyedén ugrik fejest kétszer ugyanabba a hazugságba…

- Ugye jó irányba megyünk?- puhatolózott a mostohahúgom, miközben én éppen azon elmélkedtem, hogy jó irányba megyünk-e. Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön begépelnem a fejemben lévő GPS-be a jó koordinátákat. Busszal még könnyű volt eljutni London kertvárosi, pénzes embereknek fenntartott negyedébe, de eddig még én sem nagyon gondolkoztam azon, hogy merre menjünk tovább.
   Ugyan már voltam a One Direction srácok lakásában - könyörgök, nem is egyszer - azonban sajnálatos módon nem kifejezetten volt meglepő, hogy most mennyire meg vagyok kavarodva. A legnagyobb baki az, hogy tudom, miért nem emlékszek az irányra. Be kell, hogy valljam, az úton sokkal inkább foglalkoztatott a barátom arcának tanulmányozása, mintha a környékkel tettem volna ugyanezt.
   Leah horkantva csapott egyet a homlokára, ahogyan meglátta a bizonytalanságról árulkodó arcomat- Hogy lehet, hogy ennyit nem voltál képes megjegyezni?

- Ne haragudj, hogy a randimra nem hordok magammal térképet!- csattantam fel kissé sértett hangon, mire a mostohahúgom lazán megforgatta a szemeit.

- Megértelek, hogy nem felfedezőkörútra készültél, de ettől függetlenül még nem tudjuk, hogy merre menjünk…

- Ne veszekedj már velem!- fakadtam ki pár oktávval magasabb hangon.

- Ne hisztizz már Soph- a mostohahúgom kuncogva igyekezett megnyugtatni engem, hiszen a jelek szerint őt szórakoztatta a kislányos kirohanásom- Attól nem leszünk semmivel sem előbbre…

- Néha kezdem azt hinni, hogy te vagy az idősebb nálam- motyogtam az orrom alatt békülékenyen, mire Leah csilingelve felnevetett.
   Szerencsére, ahogyan tovább sétálgattunk London kertvárosi részében, nagy örömömre lassan kezdett derengeni nekem a környék. Sőt, amikor megismertem egy útkereszteződést sikkangatva kezdetem egy óvodásként ugrándozni, mire a mostohahúgom zavartan a hajába túrt. Elképzeltem, hogy mennyire kínos lehet neki, hogy a pár évvel idősebb mostohanővére ilyet produkál nyilvános helyen, azonban nem éreztem szükségét annak, hogy zavarjon. Bár, ha nem csaltak az érzékszerveim, a nagy vinnyogásom közepette hallottam, ahogyan a mostohahúgom egy arra járó járókelőt nyugtatott meg, hogy nincs semmi bajom, csak nagyon izgatott vagyok.
   Kisvártatva, már a mostohahúgomat rángattam végig a pulcsijánál fogva egy ismerős utcán, amiben Tommo és a barátai lakását sejtettem. Irtózatosan megörültem, amikor megpillantottam a nagy épületet. Valahol mélyen persze dagadt a májam a büszkeségtől, amiért idetaláltam, de nem igazán szerettem volna kimutatni, mert biztosra vettem, hogy Leah hangosan kiröhögne.
   Miután a mostohahúgom is kicsodálkozta magát a látványban, szinte abban a pillanatban nyúltam is a kaputelefon után, hogy értesíthessem a bent lévőket az ittlétemről. Egy ideig bizonytalanul méregettem a furcsa készüléket, de végül vettem egy mély levegőt és becsöngettem.

- Smith lakás, miben segíthetek?- szólt bele hirtelen egy kísértetiesen ismerős, rekedtes hang, mire értetlenkedve néztünk össze a mostohahúgommal- Az a szívdöglesztően észbontó, göndör hajú, szingli srác már elköltözött innen, sajnálom…

- Harry?- kérdeztem homlokráncolva, hiszen lassan kezdett derengeni, hogy kinek lehetnek ilyen lapos poénjai csak azért, hogy kibabráljon a rajongóikkal. Csak ő lehet annyira egoista gyökér, hogy ezzel képes legyen felfedni magát...

- Én nem ismerek semmiféle Harryt hölgyem!

- Styles, azonnal engedj be minket, különben esküszöm, hogy szétrúgom a hátsódat- fenyegettem őt ingerülten összevonva a szemöldökeimet, hiszen most már totál egyértelmű volt, hogy ki az az ökör, aki ilyen marhaságokat képes benyögni egy kaputelefonba.
   Leah kuncogva tapasztotta a kezét a szájára, amikor hallotta, hogy a vonal másik végén lévő Harry rötyögve kérdez vissza.

- Csak nem Sophia Pókerkirálynő Kennedyhez van szerencsém?- cukkolt mosolygós hangon, mire türelmetlenül összefontam a karjaimat a mellkasomon, annak ellenére, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy a fárasztóan kertelő srác ezt nem látja.

- Nem Harry, Miley Cyrus vagyok csak nem akartam felfedni előtted magamat- emeltem égnek a szemeimet, mire hallottam, hogy a mellettem álló mostohahúgomból kitört a nevetés - Naná, hogy én vagyok te marha! Esetleg méltóztatnál beengedni minket?

- Természetesen! Azonnali hatállyal kimegyek ön elé kisasszony, ha elmondja, hogy ki az a másik személy, aki bebocsátásra vár!

- A húgommal vagyok, Leah-vel - sóhajtottam fel unottan, mire a mostohahúgom sértett szemekkel pillantott rám. Láttam, hogy már szólásra nyitotta volna a száját, hogy leszidjon a nemtörődöm stílusom miatt, azonban abban a pillanatban, szerencsére a távolban láttam, hogy kinyílik a hatalmas kégli ajtaja, ami megnémította a lányt.
   Szerencsére a langaléta göndörke hosszú lábainak köszönhetően, Harry hamar kiért elénk, így nem várakoztatott minket hosszadalmasan. A srác rám villantotta az ezer wattos vigyorát, miután mosolyogva végigmérte a pironkodó mostohahúgomat, mire nyugtalanul horkantottam egyet, jelezve, hogy siethetne egy kicsit.

- Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetjük a látogatásotok okát?- tette fel a kérdést pimaszul, miután beengedett minket, mire éreztem, hogy az eddigi bátorságom egy pillanat alatt oszlik semmivé. Fogalmam sem volt, hogy Harrynek csak a kisugárzása teszi-e vagy csak ilyen a természete, de rendkívül idegesített, hogy elő tudta csalogatni az igazi érzéseimet a látogatásunkkal kapcsolatban.
   Egy nagyot nyelve tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincsemet, miközben a magas srác mellett sietősen elindultunk a lakásuk ajtaja felé. Leah-nek és nekem szinte loholnunk kellett a gyorsan haladó Styles srác mellett, akinek esze ágában nem volt lassítani a tempóján.

- Ugye Louis itthon van?- pillantottam félénken a göndörkére, aki szinte abban a pillanatban elkomolyodott és udvariasan hozzám igazította a lépteit.

- Ja, itt van - mondta egy kis hatásszünettel később, miután enyhén lemaradtunk a bámészkodó mostohahúgom mögött. Harry sejtelmesen meresztette rám a szépnek is nevezhető obszidián színű szemeit, bár bevallom, számomra a leggyönyörűbb az a barátom kékeszöld szemeinek a látványa volt- Remélem, tudod Sophie, hogy valamivel megbántottad…

- Tudom, azért vagyunk itt- akaratosan szakítottam el a tekintetemet a zavaró szemkontaktusból és tüntetően biccentettem a fejemmel Leah pulcsiba burkolózott háta felé. Ugyan még mindig magamon éreztem Harry delejes szemeit, azonban hálás voltam neki, amiért többször nem tett megjegyzést, azt illetőleg, hogy mennyire Louis lelkébe tiportam.
   Kisvártatva azonban ez a hálaérzet nyomban elpárolgott, amikor a srác kissé megrovóan nyitotta szólásra a száját.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem önszántadból jöttél el Sophia?

- Leah ötlete volt- vallottam be vállvonogatva, de ahogyan láttam, hogy a mellettem lépkedő srác dorgálóan összevonja a szemöldökeit, gyorsan hozzátettem- Magamtól is eljöttem volna Harry. Tudom, hogy megbántottam Louist és természetesen nem akarok haragba lenni vele, hiszen szeretem. Amúgy is eljöttem volna, hogy kibékítsem csak… egyszerűen eddig még nem volt bátorságom a szeme elé kerülni…

   Ugyan láttam, hogy a mondandóm végére a Styles srác mégis összevonta a szemöldökeit a haja rejtekében, azonban szerencsére többet komolyan nem állt le kötekedni velem. Fél szemmel még láttam, hogy értetlenkedve csóválja meg a fejét, így gyorsan megszaporáztam a lépteimet és mosolyt erőltetve az arcomra, siettem a viruló Leah mellé.
   Amikor végre valahára az ajtóhoz értünk, a göndörke sajnos újból visszavarázsolta az idegesítő mosolytól ragyogó arcát, amit csak egy óvatos szemforgatással díjaztam. Harry udvariasan előreengedte a mostohahúgomat, miután úriembereket megszégyenítő módon nyitotta ki nekünk az ajtót. Leah egy szemkápráztató mosollyal köszönte meg a cselekedetét és bátor, szinte már izgatott léptekkel sietett be az ajtón. Akaratlanul is, de visszaemlékeztem, hogy én milyen görcsösen és bizonytalanul léptem be először ezen az ajtón… a mostohahúgom pedig ennek teljesen a szöges ellentéte volt.
   Egy nagy sóhaj kíséretében mentem volna be én is a házba, azonban nagy meglepetésemre valaki elkapta a csuklómat, mielőtt ezt megtehettem volna. Megfordulva Harry Styles, ritkán látott komolyságú arca fogadott, mire döbbenten vontam fel a szemöldökeimet.

- Louis tényleg nagyon szeret téged Soph, de- idegesen fordította el rólam a tekintetét, miközben elengedte a kezemet- nem szeretném, hogy ezzel a szerelemmel kapcsolatban túl nagy fába vágná a fejszéjét. Érted, hogy mire szeretnék kilyukadni ezzel?

- Igen Harold, értem- motyogtam a suttogásnál alig hangosabban, miközben szégyenkezve lesütöttem a szemeimet. Az alsó ajkamat harapdálva nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a feltörni készülő könnyeimet, miközben azt figyeltem, ahogyan Harry bemegy előttem az ajtón. A srác újonnan jókedvet színlelve tette a mostohahúgom vállára a kezeit, aki meglepetten pillantott fel rá, de végül hagyta, hogy a srác bevezette a nappaliba, ahol a banda többi tagját sejtettem.
   Egy nagy sóhaj kíséretében léptem egy nagyot és szinte már-már reszketve csuktam be magam mögött az ajtót, egy rakás zavaros gondolattal a fejemben.

Chapter Thirty-Five

Possibility

Dear Readers!

    Jesszusom, nagyon sajnálom, hogy két teljes hétig és kettő szerzői megjegyzés alatt nem hoztam nektek részt! Megemlíteném, hogy még anno, bűntudatból kitettem a modulsávba azt a közvélemény-kutatást a résszel kapcsolatban, és boldognak tapasztaltam, hogy még páran vártátok az új részt. Rendkívül örülök, hogy még vannak, akik nem feledkeztek meg a bénácska Nadia Elsonról és a történetről...
   Nagyon köszönöm a 34 rendszeres olvasót és a több, mint 33000 oldalmegjelenítést! Külön meg szeretném köszönni a második szerzői megjegyzéshez jött kommentjét Summergirl-nek (aka: Rebus), és azt is, amiért ilyen kitartó olvasója a blogomnak! Love ya sweetheart!
   Még annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy akinek van kedve, örömmel venném, ha jelentkezne a Daydreamin oldalamon megrendezett Blogajánló Pályázatra! Aki esetleg benéz, annak küldök egy képzeletbeli hatalmas ölelést!
   Szerintem a mostani egy kicsit unalmas fejezet lett, de merem remélni, hogy megér páratoknak egy hozzászólást, vagy egy pipát!

Best Wishes:

Nadia xoxo

PS: Nem tudom, hogy mikor lesz időm feltenni a következő fejezetet, de ígérem, hogy ha lesz rá érdeklődő sietni fogok!

 Kedvetlenül punnyadtam a szobámban, egy nagy bögre tea kíséretében, amit a nagymamám mindig a lélek elixírjének nevezett. Én azonban nem éreztem, hogy túl sok gondomat oldotta volna meg eddig... vagy csak bennem van a hiba, hogy nem működik?
   Bágyadtan ültem az ablakom mellett, ahol szomorkásan figyeltem a szemeimmel a könnyekhez hasonló, lustán lecsorduló esőcseppeket az ablakon, amik végül egy tócsába összegyűlve gyarapodnak az ablakpárkányon. Azonban, ha jobban belegondolok nem is kísértem nagyon figyelemmel… inkább hallgattam. Lehunyt szemmel döntöttem a fejemet a hideg üvegnek és hallgattam, ahogyan az említett cseppek először erőteljesen nekiütődnek az üvegnek, majd hangtalanul lefolynak.
   Egy nagy sóhajtás kíséretében nyitottam ki megint a szememet, miközben azon gondolkoztam, hogy mégis, hogyan hagyhattam eddig fajulni a dolgokat. Biztos voltam benne, hogy tegnap este megbántottam a barátomat, amikor nem akartam őt közel engedni magamhoz. Nem mondta, de elég ideje ismertem már ahhoz, hogy tudjam és tudtam, hogy ez így már nem mehet tovább. Ezért tökéltem el magamat, hogy most már lépni fogok valamit.
   Nem szeretem a titkolózást- jegyeztem meg magamnak, abban a reményben, hogy ez egy elég ösztönző érv lesz a döntésemet illetőleg- Ha Louis Tomlinson és én így folytatjuk, kénytelenek leszünk szakítani. Nem akarok sem a világ, sem a szüleim előtt titkolózni… így csak elhidegülnénk egymástól. Ennek az eshetőségnek a gondolata olyan nekem, mint egy rémálom, de korábban kellett volna arra gondolnom, hogy hogyha ennyit várakozok, akkor csak rosszabb és nehezebb lesz minden. Hiába tologattam magam előtt olyan sokáig ezt az egészet… tudhattam volna, hogy egyszer úgyis szembe kell, hogy nézzek vele!
   Nem akartam Tommóval szakítani. Nem akartam, hogy elhagyjon… utáltam elképzelni, hogy esetleg nélküle kell, hogy leéljem az életemet. Lehet, hogy ez egy tizenhét éves lány szájából elég nyálasan hangzik, de képes vagyok ennyire előre gondolkozni! Eddig ő volt az egyetlen, aki megértett és meg tudott vigasztalni engem… mégis hogy hagyhatnám annyiban a kapcsolatunkat, amikor nekem a világot jelenti? Nem akartam, hogy valaki másba szeressen bele, helyettem! Nem, egyszerűen nem tudnék azzal a tudattal élni, hogy nem engem becézget mindenféle néven; hogy nem engem ölel magához; és… hogy nem engem csókolhat meg, amikor gondolja.
   A hüvelykujjammal gondterhelten köröztem a bögrém peremén, és hagytam, hogy a gondolataim elkalandozzanak egy kicsit fő problémáról és képzelegjenek. A mi kapcsolatunk is egy peremen egyensúlyozik- játszottam el a gondolattal szomorkásan, miközben tovább köröztem a bögrémen- Egyszer úgyis le kell, hogy essen erre vagy arra. Ez kétségtelen. De mindkét eshetőség, azaz a peremnek az oldalai, más jövőt tartogatnak számunkra. Azonban csak rajtunk áll a döntés, hogy lezuhanunk-e vagy önként ugrunk fejest oda…
   A mély gondolataimnak az vetett véget, hogy váratlanul kinyílt a szobám ajtaja. Ijedtemben majdnem elejtettem a teával teli bögrémet, azonban a szememet egy pillanatra sem vettem le az ajtóban álló személyről, akinek a jelenléte nagy meglepetésként ért…

- Mit akarsz Leah?- kérdeztem gyanakodva, ahogyan a zsebre tett kezű mostohahúgomat figyeltem, aki kissé bizonytalanul álldogált a küszöbön. Egy ideig figyeltem, ahogyan a száját húzogatva pásztázza körbe a szobámat, a tündéreket megszégyenítő szépségű vonásokkal büszkélkedő arcát vakargatva. Azonban, ahogyan eszembe jutott, hogy a problémáimat az ő árulásának köszönhetem, bosszúsan fordítottam el róla a szemeimet.
   Fél szemmel még láttam, hogy végül hajlandó rám emelni a tétlenül csillogó szemeit, miközben észrevétlenül kihúzta az egyik kezét a zsebéből. Szerencsétlenségére, nem kerülte el a figyelmemet, hogy van benne valami, miközben a háta mögé dugta az ujjait…

- Szia Soph!- szólalt meg a szokásos kislányos, ám komoly hangján- Anyák küldtek fel, hogy…

- Hogy megmond nekem, hogy még mindig mennyire ki vannak rám akadva? Hogy azt ecsetelgesd nekem, hogy mekkora csalódás vagyok nektek? Hogy lássam be, hogy én mindig csak egy buta kislány maradok? Kösz, de nem szorulok még egy kioktató szent beszédre egyikőtöktől sem!- szóltam közbe a mondandójába nem túl kedvesen, azonban nagy meglepetésemre Leah arcán még csak a nyomát sem fedeztem fel a bosszúságnak. Inkább olyan volt… mintha megértené az érzéseimet.
   A lány kissé zavartan jött be a szobámba, miközben becsukta maga mögött az ajtót. Lomha léptekkel szelte át a szobát, majd a torkát köszörülve sütötte le a szemeit, ahogyan megállt mellettem.

- Nem akarlak kioktatni Sophie- nyelt egy nagyot a mostohahúgom, miközben elővette a háta mögül a reszkető kezét- Azt mondták, hogy ezt visszaadhatom neked…

   Kíváncsian dőltem előre az ülőhelyemen, miközben a Leah ujjai között lévő tárgyra emeltem a szemeimet. Egy ideig nem értettem, hogy mit akar vele a lány, de amikor leesett, hogy végre visszakaphatom a telefonomat mosolyogva vettem át tőle a tárgyat.
   Izgatottam húztam el a hüvelykujjamat a képernyőn, hogy feloldjam a billentyűzárat, de amikor vetettem egy pillantást a kijelzőre nyomban megállt bennem az ütő. Legszívesebben jó messzire eldobtam volna magamtól a mobilt, azonban abban a pillanatban képtelen voltam a döbbeneten kívül más érzelmet is előcsalogatni a bensőmből.
   Fél szemmel láttam, hogy a mostohahúgom értetlenkedve araszol közelebb hozzám a döbbenetemet látva, azonban nagy meglepetésemre még ő is meghökkent a látottakra…

- Harminchat nem fogadott hívás és huszonhárom olvasatlan üzenet?- kerekedtek el a szemei- Kitől jött enny…

- Na, szerinted kitől?- fakadtam ki elkeseredetten és ezzel a lendülettel egy jól irányzott dobással, kétségbeesetten vágtam a padlóhoz a készüléket. Már nem voltam megdöbbenve, bűntudatot éreztem Lou iránt. Ahogyan a telefonom egy hangos csattanás kíséretében landolt a földön, a mostohahúgom elképedten kapta a szája elé a kezeit, de nem különösebben érdekelt, ha megijesztettem. Éreztem, ahogyan a könnyeim fáradhatatlanul kezdik égetik a szemeimet, miközben a mellkasomban lévő szokásos feszítő érzés erőteljesen hasított a bensőmbe.
    Nem gondoltam volna, hogy Louis ilyen kitartóan próbálkozik, ha valami nem a tervei szerint alakul. Ezt nem gondoltam volna, hiába éreztünk egymás iránt úgy ahogyan. Biztosan nem szokott mindenkit ilyen lankadatlanul keresni- súgta egy belső hang a fejemben, miközben a mennyezet felé pislogtam a nedves pilláimmal, hogy el ne sírjam magamat - Mindig azt hangoztatja, hogy mennyire szeret téged… nem gondolod, hogy ebben a különleges bánásmódban egyedül csa te részesülsz? Erre tegnap te mégis megbántottad az örökös aggodalmad miatt, amivel mindent tönkre fogsz tenni…

- Ne haragudj Sophia- szipogva ocsúdtam fel Leah bocsánatkérő hangjára- Nem gondoltam volna, hogy az a seggfej ennyire szeret téged! Ha csak sejtettem volna…

- Az a seggfej életem szerelme, Leah Kennedy!- csattantam fel sértetten törölgetve a könnyeimet, és, ha nem csaltak az érzékszerveim a mostohahúgom nem kicsit rezzent össze az feladó hangom hallatán. Egy ideig a könnyeim fátyola mögül figyeltem, ahogyan aggodalmasan tördeli a kis kezeit, miközben magában motyog valamit, de nem sokáig kötött le a lány látványa.
   Éppen lehajtottam volna a fejemet, hogy kiengedjem a feltörni készülő zokogásomat, amikor Leah megint megszólalt…

- Figyelj Sophie, én…- reszketve vett egy mély levegőt, amikor látta, hogy odafigyelek - Én tényleg nagyon sajnálom, amiért elválasztottalak… tőle. Én nem téged akartalak boldogtalanná tenni, egyszerűen csak féltettelek! Jobban szeretlek, mint egy igazi testvért, és a szeretetem miatt úgy láttam, hogy a tettei után már nem érdemel meg téged. Úgy gondoltam, hogy ez lesz a megoldás, de igazából én törtem össze a lelkedet, csak azért, hogy ne Louis Tomlinson tegye veled ugyanezt. Nem akartam, hogy csalódnod kelljen, hogy szomorú legyél, de ezzel csak ártottam neked…

- Leah én…

- Azt hittem, hogy jobban ismerem nálad azt a srácot, azonban a jelek szerint hatalmasat tévedtem. Azt hittem, hogy végül te is be fogod látni, hogy anyáékkal csak jót akartunk neked, de úgy tűnik, hogy mi hibáztunk, amikor veszélyesnek ítéltük számodra a barátodat. A viselkedésed alapján, te már rég megbocsátottál neki a hibáiért. Gondolom, szeret téged, és te is őt- megdöbbentem, amikor észrevettem, hogy ő is nagyokat pislog, hogy ne veszítse el az önuralmát - Ugye visszafogadna téged, ha bocsánatot kérnél és látná, hogy mennyire elveszett vagy nélküle?

- Igen Leah… biztosan megbocsátana- dünnyögtem szégyenkezve az orrom alatt, hiszen nem mertem neki bevallani, hogy igazából el sem váltunk egymástól. Tudtam, hogy megint mekkorát csalódna bennem, ha erre a titkolózásomra is fény derülne, így inkább síri csöndben hallgattam.
   Zavartan figyeltem, ahogyan a mostohahúgom elgondolkozva ráncolja a homlokát, mert a jelek szerint valamin nagyon elmélkedett. Egy ideig még láttam, hogy így meredt a földre, azonban kisvártatva ötlettől csillogó szemekkel pillantott rám.

- Ugye tudod, hogy hol lakik Tomlinson? Voltál már nála, nem igaz?- faggatott hevesen gesztikulálva az arcom körül, mire meghökkenve pislogtam párat, amíg felfogtam, hogy mi is a kérdés.

- Persze - húztam össze a szemöldökeimet értetlenül- De ez hogyan kapcsolódik a beszélgetésünkhöz?

- Úgy, hogy most szépen el fogsz menni hozzá és megbeszélitek ezt az egész félreértést- vigyorgott, rám szegezve a visszafojtott örömtől kitágult szemeit, mire hebegve próbáltam valami ellenkezésféleséget kibökni. Végül azonban csak döbbenten összeszorítottam az ajkaimat, és félrebillentett fejjel figyeltem a mostohahúgom ragyogóan mosolygós arcát.
   Rosszul hallottam volna?- kérdeztem magamtól hitetlenül, hiszen simán gondolhattam volna, hogy ezt az egészet csak képzelem, vagy csak viccelődött velem, hogy csőbe húzzon. Azonban, ahogyan a húgomat figyeltem, lassan leesett, hogy ezt egyáltalán nem poénnak szánta…

- De hogy mehetnék el, amikor anyáék itthon vannak?- halkítottam le a hangomat, amikor már engem is kezdett feldobni a hirtelen látogatásom gondolata. Eddig úgy gondoltam, hogy butaság, de ha jobban belegondolok, nem is akkora szamárság.
   Végül is, Leah-nek tényleg igaza van, bár nem ugyanarra gondolunk. Tényleg beszélnem kellene Louis-val, ugyan nem a régebbi ügy fejében, amit a húgom gondol, de ebbe nem szándékoztam őt beavatni. Ajándék lónak ne nézd a fogát- tartja a mondás, és jelen esetben nem is terveztem semmi ilyesmit.
   A mostohahúgom egyetértően biccentett egyet, amikor leesett neki, hogy ebben igazam van. Azonban egy pillanattal később, már megint vigyorgott.

- Majd elmegyek veled én is- mosolygott, azonban az értetlen tekintetem láttán megforgatta a szemeit- Ha én kérem meg anyáékat, hogy engedjenek el veled vásárolni, arra nem mondhatnak nemet, nincs igazam? Úgy tudják, hogy én is majdnem annyira gyűlölöm a pasidat, mint ők, szóval tőlem csak az igazságra számítanak…

- Leah, te egy igazi zseni vagy!- sikkantottam izgatottan egy pillanatnyi hüledezés után, hiszen az általam ismert Leah soha nem hazudna a szüleinknek, főleg nem egy ilyen ügyben. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, azonban végül sietősen magamhoz öleltem a mostohahúgomat, aki azonnal viszonozta is, miközben valamit halkan motyogott magának, amit nem hallhattam.
   Hálásan temettem az arcomat a mostohahúgom gyönyörű hajzuhatagába, miközben azon gondolkodtam, hogy mennyi mindent köszönhetek neki. Ugyan tudom, hogy legutóbb „elárult” engem, azonban ezzel a szülőbecsapó ötlettel teljes mértékben kiengesztelt engem. Ha még a kapcsolatomat is ő fogja megmenteni, akkor az egész életem sem elég arra, hogy kárpótolni tudjam a sok kedvessége és a törődése miatt…