Chapter Thirty-Eight

A Tight Squeeze

Hi Babes!
   Mivel sajnos mindjárt vége a szünetnek úgy gondoltam, hogy felteszem a harmincnyolcadik fejezetet! Köszönöm a + feliratkozókat, az előző fejezet kommentjeit és az oldalmegjelenítéseket, sajnálom, amiért ilyen sietve pötyögök, de nem szeretnék sokat blablázni az elején.
   Azonban annyit muszáj megmondanom, hogy hamarosan vége a történetnek! Nem szeretném 40-nél több fejezetesre írni, azonban lehet, hogy egy kicsit csúszni fogok... csak gondoltam megosztom ezt veletek.
  További kellemes szünetet mindenkinek!

Lots of Love and Kisses:

Nadia xoxo
PS: Kérlek írjatok, vagy pipáljatok a végén!

Kérlek olvasd el a fent írtakat is mielőtt olvasni kezdenél! 

   Idegesen tördeltem a kezeimet másnap reggel, amikor azt figyeltem, hogy Susan milyen kedélyes lelkiállapotban főzőcskézni az ebédet. Feszengve pillantgattam a konyhaajtó fölé függesztett faliórára, ami percre pontosan jelezte, hogy körülbelül tíz perc múlva esedékes, hogy a vendégünk - jelen esetben a pasim, Louis Tomlinson - beessen az ajtón a meghívásom alkalmából.
   Szinte kínszenvedés volt a pulton ülve figyelni, ahogyan vigyorogva válogatja a finomabbnál finomabb hozzávalókat, annak ellenére, hogy hazudnom kellett nekik! Ugyan apa nem pörgött be annyira, mint Susanna, de őt is felizgatta a tudat, hogy most először mutatok be nekik valakit, akit a barátomnak nevezek. Hát, igen… ők egy kicsit másképp érzelmezték a leírásom alapján a „barátot”, mint ahogyan én. Valami olyasmit hadováltam nekik össze, hogy régebbről ismerek a régi sulimból valakit, akivel találkoztunk és meghívtam magunkhoz ebédre. Sue sikongatva ölelt magához a hír hallatára, mondva, hogy végre megjött az eszem és hála Istennek eléggé túladtam magamat a kételyeimen ahhoz, hogy végre hajlandó legyek közel engedni magamhoz valakit. Én csak az orromat húztam a sikolyai hallatán, azonban, ha nem csaltak az érzékszerveim még a morcos édesapám is megeresztett egy apró félmosolyt, hogy a lányának végre barátja van. Ugyan egy pillanattal később már el is tűnt, szóval nem lehettem teljesen biztos benne, hogy nem csak képzelődtem-e.
   Irtózatos bűntudatom volt, amiért lódítottam a mostohaanyámnak és az apámnak, de azzal igyekeztem megvigasztalni magamat, hogy nemes cél érdekében teszem ezt az egészet! Azzal nyugtatgattam magamat, hogy „mégis, mi baj lehet belőle?”, meg ilyesmi. Na, meg persze ez az egész Leah ötlete volt! Ez esetben, ha valakit okolni akarnak a szüleink, amikor megtudják, hogy az a bizonyos barát az általuk gyűlölt Louis Tomlinson, akkor mindenképpen a mostohahúgom legyen az áldozat…

- A kis barátod a sósat vagy az édeset szereti jobban?- fordult felém vigyorogva Susan, amivel sikerült kirángatnia engem a mély gondolataimból. Gyorsan el is fordítottam tőle az arcomat, hiszen mindig majd meghasad a szívem, ahogyan erre a jókedvű nőre nézek. Szinte összefacsarodott a bensőm, ahogyan végignéztem a hiperaktív mostohaanyámon, akit el tudok képzelni a jövőben, hogy mennyire össze lesz majd törve, amikor apával rájönnek, hogy megint becsaptam őket… megint.
   Zavartan ráztam meg a fejemet a baljós gondolataimra, majd készségesen elgondolkoztam, miközben szégyenkezve fordítottam el tőle a szememet és a lábamat fixíroztam. Mondott nekem valami ilyesmit valaha Louis?

- Passz- grimaszoltam vállvonogatva, miközben a lábamat lóbáltam- Még nem volt alkalmunk ilyen részletekbe nyúlóan megismerni egymást…

- Hát persze, hogy nem drágám- hagyta rám Susanna, miközben dudorászva nekikezdett egy hatalmas répatorta megsütésének. Akaratlanul is, de felfelé görbült a szám széle, ahogyan a krémes süteményt figyeltem, hiszen ezt kivételesen én ajánlottam a mostohaanyámnak. Bevallom, nem azért, mert Leah-től értesültem róla, hogy a pasim valami csoda folytán odavan a zöldségért, hanem azért, mert ez volt a kedvenc édességem, amit Sue tudott a legjobban megcsinálni!
   Egy gyötrelmes sóhaj kíséretében dörzsöltem meg a homlokomat, miközben lecsusszantam a konyhapultról és kicsoszogtam a nappaliba. Ha ennek az egész cirkusznak vége lesz, ezt nem fogom egyszerű szobafogsággal megúszni- gondoltam magamban hörögve szuszogva, miközben azon elmélkedtem, hogy egyáltalán érdemes- e meghozni ezt az áldozatot valami olyasminek a kedvéért, ami e nélkül is tökéletesen működik. Szinte lüktetett a halántékom az idegességtől, és úgy éreztem, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről az izgatottságtól.
   Ahogyan kiértem apámat találtam ott, aki éppen valami focimeccset vakult a televízióban, amit minden hétvégén napi rendszerességgel szokott megejteni. Nem számított a világ hetedik csodájának, inkább benne kéne lennie a rekordtartó könyvekben, hiszen annyi ideig szokta bámulni a képernyőt, hogy annyitól nekem biztosan kiégne a szemem. Azonban, akkor teljesen ledöbbentem, amikor nagy meglepetésemre apám megeresztett felém egy halvány mosolyt, amikor meglátott, mire a szó szoros értelmében teljesen lefagytam. Egy ideig csak nagyokat pislogva bámultam rá, hiszen ez egyáltalán nem megszokott dolog volt. Csak vonakodva tudtam rávenni magamat, hogy folytassam az utamat az emelet felé, miközben azon gondolkoztam, hogy nem bolondultam-e meg.
   Rám mosolygott, vagy elfelejtette meginni a reggeli kávéját és attól ráng a szája széle?- kérdeztem magamtól, amikor felfelé loholtam a lépcsőn. Felérve hangosan zihálva rontottam be a mostohahúgom szobájába, aki eddig nyugalmasan üldögélt az ágyán, de a jöttemre ijedten kaptam fel a fejét.

- Nem tudom ezt megcsinálni Leah- suttogtam tépelődve, miközben becsuktam magam mögött az ajtót és esetlenül dobtam le magamat mellé- A szüleink az őrületbe fognak kergetni! Elhiszed, ha ezt mondom, hogy apám rám mosolygott, amikor feljöttem? Teljesen kész vagyok és már cseppet sem hiszem, hogy jó ötletet agyaltál volna ki! Annyira örülnek, hogy egy barátom meglátogat engem, hogy teljesen kifordultak magukból! Leah én meg fogok…

- Nyugodj már le Soph! Nem lesz semmi baj- szakította félbe a heves hadarásomat, miközben jelentőségteljesen belenézett a szemeimbe. Éreztem, hogy az életkora ellenére szinte anyáskodva ragadta meg a kezeimet, hogy maga felé fordítsa a felsőtestemet, hiszen csípett az a pont, ahogyan az ujjait a bőrömbe mélyesztette.

- De, én…

- Minden rendben lesz!- mosolygott biztatóan- Ne feledd, ez az egész most a l’amour görényről és rólad szól, és én száz százalékosan mellettetek állok! Szereted őt nem? Akkor itt az alkalom, hogy ezt be is bizonyítsd a szüleink előtt is, szóval a tervem tökéletes és elronthatatlan...

- De apáék meg fognak nyúzni, ha megtudják, hogy még mindig Louis a barátom- sipítottam grimaszba torzult arccal, miközben kikaptam a kezeimet a mostohahúgoméból és idegbeteg módjára kezdtem el tördelni azokat. Bevallom, igazából a szemem sarkából Leah reakcióját lestem abban a reményben, hogy megcáfolja, amit mondtam, azonban, amikor láttam, hogy a lány tehetetlenül elhúzza a vékony ajkait az valóság hallatán csak nyüszíteni tudtam.
   Fél szemmel láttam, hogy a mellettem ülő lány nyomban észrevette a hibáját. Éppen megvigasztalt volna, amikor megint kifakadtam- Nem Leah, élve fognak megsütni, ha rájönnek az igazságra! Teljesen össze lesznek törve és a végén még miattam fog tönkremenni a családunk…

- Hallottad már azokat a szavakat hogy nyugtató és pszichológus?- fogta le a kezeimet az egyre ingerültebben a mostohahúgom, mire élesen szívtam be a levegőt- Senki sem fog megfőzni senkit! Meg fogják érteni az érzéseidet Sophie és támogatni fognak, akárkit szeretsz is…

- Nem, Leah nem fognak!

- De, pedig fognak- csattant fel ellentmondást nem tűrő hangon, mire feszülten engedtem ki az eddig bent tartott levegőt, mert bevallom őszintén, hogy kicsit fellélegeztetett Leah akadékoskodása, ahogyan a szemei szinte szikrákat szórtak rám.
   Láttam, hogy a mellettem ücsörgő lány éppen egy hosszadalmas replikába kezdett volna bele, hogy teljesen kiirtsa a fejemből a félelem csíráját, amikor megszólalt a telefonom a zsebemben. Egy fáradt fújtatás kíséretében túrtam elő a rezgő készüléket a farmerem zsebéből, miközben vetettem egy lomha pillantást a mobilra. Megkönnyebbülten olvastam el a kijelzőn lévő nevet és szinte abban a pillanatban elfogadtam a bejövő hívást…

- Édesem én ezt nem fogom tudni megcsinálni- szólt bele a telefonba köszönés nélkül Louis, mire éreztem, hogy a hangja hallatán nyomban mélységes meghittség telepszik a lelkemre, mint eddig mindig, amikor vele beszélgettem. A barátom dallamos hanghordozása és az érintései voltak rám a legnagyobb hatással eddig az életemben… nagy meg persze a csókjai és a mosolyai, bár azoktól inkább elalélok, mint megnyugszok, szóval azok más lapra tartoznak.
   Halkan elsuttogtam egy köszönömféleséget az értetlen mostohahúgomnak, miközben felemelkedtem mellőle az ágyról- Nem mintha félnék a szüleidtől Soph, de nem szeretném, hogy még jobban megutáljanak engem, mint amennyire már amúgy is gyűlölnek engem… és nem akarom, hogy rajtad csattanjon az ostor. Nem lehetne, hogy majd tíz év múlva megtartjuk ezt a hivatalos bemutatkozósdit, amikor már összeházasodtunk és családot alapítottunk?

- Hol vagy most Tommo?- kérdeztem tőle halkan, amikor átmentem a szobámba és leültem az ágyam szélére, hiszen az órára pillantva láttam, hogy mindjárt dél van, amikorra az ebédmeghívás szól. Nem mintha nem lebegett volna a lelki szemeim előtt a kecsegtető ajánlata, hogy majd tíz év múlva rendezzük le ezt a cécót, azonban a lelkem legmélyén tudtam, hogy tartozok ennyivel a családomnak…
   Hallottam, hogy a vonal másik végén lévő barátom meggyötörten felsóhajt, hiszen tudtam róla, hogy képes a sorok között olvasni. Összegezve; most tudja, hogy nem szándékozom elhalasztani a szüleimnek való bemutatást.

- Hát…- hallottam a hangján, hogy kínosan elhúzza a száját - már egy ideje itt dekkolok a verdával az utcátok végén és próbálok elég lelki erőt gyűjteni, hogy odavonszoljam magamat hozzátok, bár szerintem még egy jó darabig a határozottságom darabjait fogom összevarrogatni egymagamban…

- Lou kérlek, ez nekem nagyon, de nagyon fontos! Siess egy kicsit- kérleltem őt lágyan, azonban tudtam, hogy a mondandómban kicsit több volt az erőszakos felszólítás, mint ahogyan azt szerettem volna.

- De szívem…

- Nagyon, de nagyon szeretlek Louis- csóváltam meg a fejemet szemforgatva, amivel igazából csak le akartam zárni a gyerekes kis összeszólalkozásunkat. Nem szerettem, amikor nekem kell lelket öntenem a barátomba, hiszen tudtommal azért vannak a fiúk, hogy ők tegyék ugyanezt a barátnőjükkel.
   Miután Tommo elmotyogott nekem egy „szeretlek”-et bontottam a vonalat és elkeseredetten dörzsöltem meg a szabad kezemmel a homlokomat. Tudtam, hogy ez az egész nekem és Louisnak is ugyanolyan kellemetlen lesz, azonban jobb, ha most letisztázunk mindent, mielőtt komolyabban elkezdenénk tervezgetni a közös jövőnket a barátommal. A jelek szerint ő szívesebben hanyagolná tíz évig a hivatalos bemutatkozást, azonban én nem szerettem volna mindezt titokban tartani a családom előtt. Ugyan tudom, hogy percekkel ezelőtt még legszívesebben én is a pokol legsötétebb bugyrába kívántam volna ezt az egészet, azonban most, hogy meghallottam a barátom hangját ráébredtem, hogy a világnak szembesülnie kell azzal, hogy igenis szeretem. Tudniuk kell, hogy boldog vagyok Tommóval!- biztattam magamat, miközben feltápászkodtam az ágyamról és az ablak felé fordultam, hogy megvárjam, hogy a csicsás Porsche végre méltóztasson leparkolni a házunk előtt.
   Szerencsére nem kellett sokat várnom, hiszen a bensőmben reménykedtem, hogy Lou valamennyire a szívén viseli a kapcsolatunk sorsát. Még egy halvány mosolyt is eleresztettem, amikor a kocsijában ülő barátomat figyeltem, ahogyan a fejét a kormánynak döntve igyekszik összeszedni a bátorságát és kikászálódni a járműből. Értékeltem, hogy a kedvemért még erre is hajlandó, azonban nem szerettem volna sokat bámészkodni az ablakban, így nem vártam meg, amíg kiszáll.
   Izgatottan rohantam le az emeletről, ahol a jelek szerint már a családom is észrevette, hogy megérkezett a vendégünk. Leah és apa a nappaliban ücsörögtek és igyekeztek úgy tenni, mintha a televíziót bámulnák, pedig tudtam, hogy egyikük sem tudná megmondani, hogy mi megy benne. A mostohahúgom küldött felém egy biztató félmosolyt, miközben átöleltem magamat a kezeimmel. Susan mosolyogva biccentett egyet nekem a konyhából az ajtó felé, jelezve, hogy nyissak ajtót a srácnak, mire egy nagy sóhaj kíséretében indultam el a bejárai ajtó felé, miközben azért imádkoztam magamban, hogy a családom ne legyen annyira mérges, amikor megtudják az igazat.
   Éppen kinyitottam az ajtót, amikor Louist zsebre tett kézzel baktatott át a kertünkön, hogy a ház felé vegye az irányt. Amikor meglátott, láttam, hogy összeszűkítette a szemeit és cifrán szitkozódva túrt a hajába, mire kedveskedve nyomtam egy gyors puszit a szájára, amikor odaért mellém.

- Mondtam már, hogy nagyon szeretlek?- suttogtam a fülébe, miután a barátom félve szorította meg a kezemet, mint egy kisfiú, akit az anyukája először akar óvodába vinni. Furcsa volt a felállás, de valahogy az én félelmem fokozatosan párolgott el a tudatra, hogy most végre van lehetőségünk tiszta vizet önteni a pohárba, hogy megkedveltessem az itthoniakkal Lout.
   A srác kedvetlenül felhorkantott, mivel ő biztosan nem úgy gondolkodott, mint én, mire feszengve égnek emeltem a tekintetemet és a kezénél fogva húztam be magam mögött a házba. Éreztem, ahogyan Louis ujjai megrándulnak az enyémek között, miután behúztam magunk mögött az ajtót, azonban idebent el kellett engednem a kezét, ha nem akartam még jobban felhergelni a családomat. Rá villantottam egy biztató félmosolyt, miközben kimentünk az előszobából, hogy lelket és bátorságot öntsek belé. Ugyan az én szívem is észveszejtően robogott a mellkasomban az izgatottságtól, azonban igyekeztem leküzdeni az ijedtségemet, egy szebb jövő ígéretének a kedvéért. Igen, én is rettentően izgultam, hogy ne szidjanak le engem itthon és, hogy apám ne bántsa majd a szerelmetes fiúmat, de igyekeztem ezeket a kétségeimet félretenni és kivételesen az ösztöneimre hagyatkoztam.
   És, amikor beértünk, a famíliám már ott is állt teljes készültségben. Láttam, hogy Tommo nyomban ledermed, ahogyan szembe találta magát a „felsőbbrendűekkel” mire hangtalanul vettem egy mély levegőt, hogy némileg lenyugtassam magamat. Susan mosolyogva vizslatott minket a szemeivel, apám gyanakodva kapta a feszengő Louisra a pillantását, Leah meg a szüleink reakcióját figyelte, miközben én lehajtott fejjel vártam az isteni csapást, ami még nem akart még érkezni. Mindenki néma csendben fixírozta a másikat és, ha nem csaltak az érzékszerveim életemben szerintem először és utoljára tanúja lehettem, hogy milyen az, amikor Lou elpirul a hatalmas nyomás terhe alatt. Láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg, ahogyan az édesapám tekintete és Susanna mesterkélt vigyora elől akarna elmenekülni, azonban sajnos erre jelen pillanatban nem volt lehetőség…
  Óvatosan megköszörültem a torkomat, hiszen eljött a pillanat, hogy lerántsam a leplet a meglepetésről. Láttam apáékon, hogy nem ismerték fel a barátomban a híres-neves énekest, Louis Tomlinsont, amit nyilván a barátom is észrevett, mert nagy meglepetésemre egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. A szobában mindenki értetlenkedve mustrálta őt, mire a barátom sietősen szólásra nyitotta a száját, azonban én gyorsan megelőztem.

- Sue, apa és Leah- félve hunytam le a szememet, miközben alig hallhatóan dünnyögtem- had mutassam be nektek a barátomat Lo…

- Erik Williams-et – vágott a szavamba remegő hangon Louis, aki biztosan megijedt a rá váró felelősségtől, mire nyomban kipattantak a szemeim és tudtam, hogy ebben most bizony nyakig benne vagyunk…

Chapter Thirty-Seven

 Plans

Dear Sweetlovers!

   Először is annyit, hogy boldog új évet kívánok minden egyes olvasómnak, akik olvassák a történetemet! Remélem, hogy a szilveszter alkalmából feltett részt kissé kárpótol benneteket a legutóbbi csúszás miatt, és lesznek páran, akik beleolvasnak! Azért Buék előre is, mert sajnos éjfélkor nem hiszem, hogy gépközelben leszek :P

   Nagyon köszönöm a + feliratkozókat, akiknek a száma már 41-re nőtt! Pont ugyanúgy, ahogyan az oldalmegjelenítéseket és Summergirl-nek a legutóbbi kommentjét, akinek a blogjába ajánlatos bekukkantani! Bátran ajánlom nektek :)
   Remélem lesz kedvetek egykét pipát dobni a fejezet végére, vagy netalántán esetleg egy kommentet! ;)

Happy New Year!
Nadia xoxo
PS: Ha van benne helyesírási hiba, elnézéseteket kérem!

Kérlek olvasd el a fent írtakat!

 

- Szóval… ő lenne a húgod?- hallottam meg magam mellett, egy kedves hangot, miután feszengve becsuktam magam mögött az ajtót. Csak nagy nehezen sikerült annyira megemberelnem magamat, hogy ez sikerüljön, hiszen teljesen zavarba jöttem Harry kioktatása miatt. Ugyan nem értettem, hogy pontosan mire akart utalni és, hogy egyáltalán miért üti bele az orrát a Louis és köztem lévő kapcsolatba, mégis jobbnak láttam helyeselni, mintha a játszottam volna neki a buta kislányt.
   Kíváncsian fordítottam oldalra a fejemet és nagy meglepetésemre Liam mosolygós arcával találtam szembe magamat, mire szemforgatva megcsóváltam a fejemet. Fél szemmel még láttam, hogy Harold mosolyogva rángatja be a nappaliba Leah apró alakját, aki látszólag nem tudott ellenkezni egy nála jóval magasabb srác akaratának.

- Igen ő a mostohahúgom, Leah Kennedy- biccentettem egyet a mellettem álló bandatagnak, aki bocsánatkérően felemelte a kezét.

- Ne haragudj Sophie, nem tudtam, hogy igazából nem is…

- Mindegy- legyintettem egyet türelmetlenül, miközben izgatottan kezdtem a lépcső felé pillantgatni. Tudtam, hogy Louis csak odafent lehet, hiszen amikor bejöttem láttam, hogy nincs lent a többiekkel. Mondjuk magamtól is ki tudtam volna találni. Azokból, amiket Harry mondott, rájöttem volna, hogy ezek szerint tényleg megsérthettem.
   Sokatmondóan pillantottam a mellettem ácsorgó Liamre, aki velem ellentétben teljes lelki nyugalommal követte eddig a tekintetemet. Láttam az arcán, hogy tudja, hogy mire készülők így bizalmasan odasúgtam neki- Figyelnél Leah-re, amíg én felmegyek és beszélek Tommóval?

- Rajta vagyok az ügyön- szalutált egyet katonásan a vigyorgó srác, amivel sikerült egy óvatos félmosolyt csalnia az arcomra. Bíztam benne, hogy a Daddy Direction nem okoz nekem csalódást, hiszen elvileg a többiek hallgatnak rá. Azonban éppen felfelé igyekeztem a lépcsőn, amikor hallottam, hogy máris Liam fennhangon igyekszik rendet tenni odalent, de már nem akartam visszamenni, hogy illemre tanítsam odalent a srácokat, hanem szemforgatva mentem tovább.
   Felérve az emeletre, sietősen a barátom szobájához mentem, de egy kicsit még álldogáltam az ajtó előtt. Bátortalanul pislogtam ide-oda, azonban végül összeszedtem magamat és egy nagy sóhajt követően óvatosan betoltam az ajtót. Bizonytalanul toltam be a fejemet a résen, hogy elvégezzem a terepszemlét, mielőtt ismeretlen területre lépek. Szerencsére azonban nem kellett sokat leskelődnöm… ahogyan benéztem nyomban összetalálkozott a tekintetem Louis semmitmondó, mégis gyönyörű kékeszöld szemeivel.

- Ennyire ijesztő vagyok szívem?- törte meg a csendet kisvártatva, a fekvő barátom, amikor észrevette, hogy nem megyek be. Eddig ugyanis csak nagyokat pislogva mértem végig Louist, ahogyan a szobájának az ágyán pötyögött valamit a telefonján. Ugyan az elején megpróbálkoztam egy félszeg kis félmosollyal, azonban nyomban visszakoztam, amikor Lou nem viszonozta.
   Sietősen bementem a szobájába a kérdése hallatán, és azzal a lendülettel be is csuktam magam után az ajtót. Félénken lépkedtem pár lépéssel közelebb, amikor láttam, hogy Tommo ülőhelyzetbe tornázta magát és végre hajlandó volt a telefonjáról rám emelni a szemeit. A tekintete várakozásteljesen vizslatott engem, miután megálltam előtte, amiből azonnal kitaláltam, hogy jelen pillanatban azt várja, hogy magyarázatot adjak az ittlétemre.

- Sajnálom Louis- böktem ki szégyenkezve mire a barátom arcáról nyomban eltűnt a komor maszk, és értetlenkedve mustrálta az arcomat. Bevallom, a lelkem legsötétebb kis zugában, titkon számítottam erre a reakcióra és ezért is kezdtem így a mondandómat. Volt egy tervem, amit a mostohahúgom okoskodott ki a buksijával, amikor idefelé jöttünk. Már csak Leah ötlete várt megvalósításra.
   Tetetett pókerarccal nyeltem egy nagyot, miközben észrevétlenül kifújtam az eddig bent tartott levegőt- Kérlek, ne haragudj rám, amiért ilyen pocsék barátnő vagyok…

- Mi?- a barátom kínjában hitetlenül nevetett fel, amikor a szavak elhagyták a számat- Mond Soph, mennyi szappanoperát szoktál nézni, hogy így állítasz be a pasidhoz?

- Nem kötekedni akarok, de te szoktál a srácokkal bugyuta sorozatokat nézni, nem én!- forgattam meg a szemeimet unottan, miközben kissé felbátorodva csoszogtam Louis-val szembe. Még emlékeztem, hogy az első ittlétemkor tudatosult bennem, hogy a barátom bandája milyen óvodás szinten van. Hogy is felejthetném el, amikor leálltak velem azon veszekedni, hogy jó-e az a tré sorozat vagy nem? Szerintem örökre spanyol és mexikói szériákkal fogok álmodni, amiért megnézették velem azt a baromságot!
   Láttam, hogy Tommónak halványan felfelé kanyarodott a szája sarka, amikor leereszkedtem mellé az ágyára, hogy egy magasságban legyen az arcunk.

- Ez igaz virágszál, de nem teljesen tényszerű…

- De én nem erről akarok veled beszélni! Bocsánatot szeretnék kérni, amiért legutóbb megbántottalak- kanyarodtam vissza az eredeti témához jelentőségteljesen - A többiek mondták, hogy elkenődtél. Bűntudatom van, amiért megsértettelek, hiszen szeretlek! Én csak azt szerettem volna mondani, hogy nagyon, nagyon, de nagyon…

- Sophie, még egy „nagyon” és esküszöm, hogy nagyonmegnézheted magadat!- tapasztotta a kezét a számra kissé idegesen, azonban a szája szélén játszadozó mosoly kárpótolt engem, amiért elhallgattatott. Először megpróbáltam befejezni a mondatomat, de a barátom keze a számon igen megnehezítette a dolgomat. Éreztem, ahogyan a szabad kezével gyengéden átfűzi az ujjaimat az övével, így nem próbáltam ellökni magamtól a karját.
   Csöndben figyeltem, ahogyan lassan elengedi az arcomat és mosolyogva csóválja meg a fejét - Én nem haragszok rád édesem! Aranyos vagy, de pasiból vagyok, és nem szorulok ennyi sajnálatra. Amúgy sem kötelezhetlek téged semmire, szóval…

- De elvártad volna- vágtam közbe reménykedve.

- Nem beszéltük már meg, hogy nem várok el tőled semmit sem, aranyom?- kérdezett vissza, miközben a szemöldökei kérdőn a homlokára csúsztak. Én kelletlenül ugyan, de bólintottam egyet, hiszen hiába igyekeztem másra terelni a beszélgetést, emlékeztem rá, hogy beszéltünk ilyesmiről és tényleg igaza van. Nem kifejezetten itt szerettem volna kilyukadni, mást akartam kihozni.
   Ha nem csaltak az érzékszerveim, mintha Louisnak  felderült volna az arca, hogy végre egyetértettem vele- Na, látod Soph! Miért akarod ennyire, hogy mérges legyek rád kiscsillag?

- Csak- engedtem el a kezét csalódottan, majd ingerülten összefontam magam előtt a karjaimat, amikor láttam, hogy a barátom megint át akarta fogni az ujjaimat. Keserűen elfordítottam tőle a fejemet és sietősen igyekeztem menteni a menthetőt, hogy sikerüljön a mostohahúgom tervének a megvalósítása. Nem mondhatom el neki, hogy Leah-vel más terveket forraltunk ki, hogy végre jóvátehessem a sok titkolózásomat- gondoltam magamban elkeseredetten- De akkor most mit csináljak? Nem ülhetek itt ölbe tett kézzel… valamit sürgősen ki kell, hogy találjak, hogy sikerüljön elérnem, amit szeretnék!
   Fél szemmel láttam, hogy a másik oldalamon ülő Tommo értetlenül ráncolja a homlokát, ahogyan a térdemen kezdtem el dobolni az ujjaimmal, amikor végül mégis leeresztettem a kezeimet…

- Azt tudtam, hogy a nők bonyolultak- mosolygott szórakozottan Louis, ahogyan a kedvetlen jómagamat nézte-, de sosem gondoltam volna, hogy egy csaj azért lesz pipa rám, mert az adott esetben nem voltam rá mérges…

- Aj Tomlinson! Szűnj már meg egy percre- pirítottam rá dühösen, mire a barátomnak még erélyesebben kezdett felfelé kanyarodni a szája sarka. Azonban, ahogyan összeszűkítettem a szemeimet mérgemben, Lou gyorsan elrejtette a bujkáló mosolyát és egy nagy sóhaj kíséretében csóválta meg a fejét. Én akaratosan elfordítottam tőle az arcomat és savanyúan kezdtem el sietősen kiötleni valamilyen tervet a mostohahúgom ötletének a felvetéséhet.
   Fél füllel hallottam, hogy a barátom valami olyasmit motyogott az orra alatt, hogy nem érti a nőket, majd nagy meglepetésemre teljes lelki nyugalommal dőlt vissza az ágyára, miközben a fejét a lábaimra hajtotta. Döbbenten néztem le az ölemben lévő arcára, azonban ő nem rám figyelt, hanem megint elővette a telefonját és újból pötyögni kezdett rajta valamit.
  Egy ideig még kitartottam, hogy nem kérdeztem rá, azonban pillanatokkal később egyszerűen kibukott belőlem a kérdés- Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz?

- Új barátnőt keresek magamnak, ha a mostanival ennyire nem találjuk a közös hangot…

- MI?- rikkantottam elkerekedett szemekkel.

- Csak poénkodok virágszál- mosolygott fel a megrökönyödött arcomra, mire mérgesen csaptam egy nagyot a fejére, de a jelek szerint ő meg sem érezte- Amúgy a menedzserünkkel egyeztetem az interjúink időpontját a skacokkal. Az ilyen marhaságokat általában Liam szokta intézni, ha jó napja van, azonban most, hogy érintett leszek a kérdésekben, az a minimum, hogy ezt megcsinálom…

- Hogy érted, hogy „érintett leszel a kérdésekben”?- kérdeztem kíváncsian, macskakörmözve a levegőbe, miközben hátrasimítottam az egyre előrehulló hajzuhatagomat, ahogyan a lábaimon fekvő barátomat figyeltem. Ugyan a bensőmben sejtettem, hogy mit fog válaszolni, de jobbnak láttam, megkérdezni, minthogy előtte ördögöt festek a falra.
   Louis láthatólag meggyötörten dörzsölte meg a kezével a homlokát, ahogyan ledobta maga mellé a mobilját, hogy rám tudjon figyelni.

- Most, hogy már mindenki tudja, hogy nem járok Eleanor Calderrel, szerinted nem lesznek kérdéseik rólad azután a rengeteg cikk, fénykép és internetes bejegyzés után?- tette fel a költői kérdést, mire az arcom akaratlanul is, de egy tehetetlen grimaszba torzult, miközben a fülem mögé söpörtem egy kósza hajtincset.

- Akkor ez most mit is takar összegezve?- fújtattam szemforgatva.

- Azt, hogy most már ideje lenne nyilvánosságra hozni, hogy te vagy a barátnőm, Sophie. Ugyan nem akarom, hogy kellemetlen legyen számodra ez a médiás baromság, de a banda és a menedzserünk is azt mondja, hogy nem titkolózhatunk örökké. Szerintük, ha hosszútávra tervezzük a kapcsolatunkat, akkor jobb lenne, ha mielőbb hivatalosan is megosztanánk…

- Miért, hosszútávra tervezzük?- vágtam a szavába egy epés kérdéssel, azonban a barátom gúnyos fintora láttán nyomban kijavítottam magamat- Bocs Tommo, nem úgy gondoltam! Csak nagyon ideges vagyok e miatt az egész gagyi felvállalósdi miatt…

- Miért, szerinted én nem vagyok totál kész, amikor engem rejtegetsz a családod elől?- kérdezett vissza rosszmájúan, mire zavartan lesütöttem a szememet és elhúzott szájjal fordítottam el tőle az arcomat. Ahogyan Louis észrevette, hogy komolyan megbántott engem, nyomban felült és kedveskedve igyekezett kibékíteni engem. Éreztem, ahogyan az ujjaival gyengéden az arcomat kezdte cirógatni, azonban már annyira elkalandoztak a gondolataim, hogy azt is csak felületesen érzékeltem, hogy még egy sietős, de figyelmes szájrapuszit is kaptam tőle.
   Akkor itt jön Leah terve- gondoltam magamban sietősen- Ha Louis felvállal engem a rajongóinak, akkor itt az ideje, hogy a mostohahúgom ötlete is érvénybe lépjen.
   A mély gondolataimból csak az zökkentett ki, hogy a barátom ajkai már az enyémeket súrolták, ahogyan bocsánatkérően mormolt a számba- Kérlek, édesem ne haragudj! Nem úgy gondoltam, hiszen én teljes mértékben megértelek téged! Hülyeséget mondtam és…

- Aranyos vagy, amikor ilyen félénken makogsz- villantottam rá egy kuncogó mosolyt, mire ő nyomban megkönnyebbülten lélegzett fel. Somolyogva nyugtattam meg, hogy egyáltalán nem is voltam rá mérges, csak elkalandoztak a gondolataim a témával kapcsolatban, hiszen tudtam, hogy igaza volt. Amúgy tényleg biztosra vettem, hogy Lounak elég kényelmetlen helyzet lehet, hogy az egésze családom azon van – Leah kivételével – hogy szétválasszon minket, amit mindig is szerettem volna jóvátenni. Szerencsére, most itt volt az alkalom, hogy cselekedjek is!
   Miután egy gyors csókkal le is zártuk az előbbi kis összeszólalkozásunkat és eldünnyögtünk egy-egy „Szeretlek”-et, Tommo mosolyogva dőlt vissza az ölembe és úgy vigyorgott fel az arcomra, miközben az egyik kezével szórakozottan csavargatta a mutatóujja körül az egyik hosszabb hajtincsemet. Én somolyogva pillantottam le rá, miközben azon gondolkoztam, hogy hogyan is hozhatnám fel a mostohahúgom tervét.
   Egy ideig még mindketten csöndben fixíroztuk egymást, majd én törtem meg a beállt meghittséget köztünk- Van programod holnapra Louis? Ha nincs, akkor szívesen várlak hozzánk ebédre, hogy hivatalosan is bemutassalak a szüleimnek otthon…

Chapter Thirty-Six

 Fateful Advice

Dear Readers!

   A legutóbbi késlekedések miatt úgy gondoltam, hogy megleplek titeket a harminchatodik fejezettel! Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket! :)
   Az előző fejezethez érkezett kommenteket, a + feliratkozót és a megtekintéseket nagyon, de nagyon szépen köszönöm! Esetleg még egyszer megemlítem a másik blogomon lévő Blogajánló Pályázatot, ha esetleg még lenne valaki, akinek lenne kedve jelentkezni.

   Remélem esetleg megejtetek nekem egy-két kommentet és pipát a végén ;)

All of My Love:

Nadia xoxo

- El sem hiszem, hogy ilyen könnyű átverni Susant- csóváltam meg a fejemet hitetlenül, miközben Leah-vel az oldalamon távolodtunk el a buszmegállótól. Felpillantva az égre még mindig ugyanaz a szürke égbolt nézett vissza rám, mintha csak gúnyolódni akarna velem.
   A mostohahúgom mosolyogva bólintott egyet a mondandóm hallatán, miközben zsebre tett kézzel ballagott mellettem. Mindketten emlékeztünk, hogy körülbelül egy negyed órája, milyen pofon egyszerűen tudott engem Leah kijuttatni a házból. Ugyan kezdetben nem hittem benne, hogy sikerülhet, de amikor Susanna mosolyogva bólintott rá a mostohahúgom kis lódítására, akkor majdnem beadtam a kulcsot.  Leah annyit füllentett, hogy vásárolni szeretne velem jönni, így sosem gondoltam volna, hogy egy olyan okos nő, mint Sue ilyen könnyedén ugrik fejest kétszer ugyanabba a hazugságba…

- Ugye jó irányba megyünk?- puhatolózott a mostohahúgom, miközben én éppen azon elmélkedtem, hogy jó irányba megyünk-e. Elhúzott szájjal vontam meg a vállamat és minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön begépelnem a fejemben lévő GPS-be a jó koordinátákat. Busszal még könnyű volt eljutni London kertvárosi, pénzes embereknek fenntartott negyedébe, de eddig még én sem nagyon gondolkoztam azon, hogy merre menjünk tovább.
   Ugyan már voltam a One Direction srácok lakásában - könyörgök, nem is egyszer - azonban sajnálatos módon nem kifejezetten volt meglepő, hogy most mennyire meg vagyok kavarodva. A legnagyobb baki az, hogy tudom, miért nem emlékszek az irányra. Be kell, hogy valljam, az úton sokkal inkább foglalkoztatott a barátom arcának tanulmányozása, mintha a környékkel tettem volna ugyanezt.
   Leah horkantva csapott egyet a homlokára, ahogyan meglátta a bizonytalanságról árulkodó arcomat- Hogy lehet, hogy ennyit nem voltál képes megjegyezni?

- Ne haragudj, hogy a randimra nem hordok magammal térképet!- csattantam fel kissé sértett hangon, mire a mostohahúgom lazán megforgatta a szemeit.

- Megértelek, hogy nem felfedezőkörútra készültél, de ettől függetlenül még nem tudjuk, hogy merre menjünk…

- Ne veszekedj már velem!- fakadtam ki pár oktávval magasabb hangon.

- Ne hisztizz már Soph- a mostohahúgom kuncogva igyekezett megnyugtatni engem, hiszen a jelek szerint őt szórakoztatta a kislányos kirohanásom- Attól nem leszünk semmivel sem előbbre…

- Néha kezdem azt hinni, hogy te vagy az idősebb nálam- motyogtam az orrom alatt békülékenyen, mire Leah csilingelve felnevetett.
   Szerencsére, ahogyan tovább sétálgattunk London kertvárosi részében, nagy örömömre lassan kezdett derengeni nekem a környék. Sőt, amikor megismertem egy útkereszteződést sikkangatva kezdetem egy óvodásként ugrándozni, mire a mostohahúgom zavartan a hajába túrt. Elképzeltem, hogy mennyire kínos lehet neki, hogy a pár évvel idősebb mostohanővére ilyet produkál nyilvános helyen, azonban nem éreztem szükségét annak, hogy zavarjon. Bár, ha nem csaltak az érzékszerveim, a nagy vinnyogásom közepette hallottam, ahogyan a mostohahúgom egy arra járó járókelőt nyugtatott meg, hogy nincs semmi bajom, csak nagyon izgatott vagyok.
   Kisvártatva, már a mostohahúgomat rángattam végig a pulcsijánál fogva egy ismerős utcán, amiben Tommo és a barátai lakását sejtettem. Irtózatosan megörültem, amikor megpillantottam a nagy épületet. Valahol mélyen persze dagadt a májam a büszkeségtől, amiért idetaláltam, de nem igazán szerettem volna kimutatni, mert biztosra vettem, hogy Leah hangosan kiröhögne.
   Miután a mostohahúgom is kicsodálkozta magát a látványban, szinte abban a pillanatban nyúltam is a kaputelefon után, hogy értesíthessem a bent lévőket az ittlétemről. Egy ideig bizonytalanul méregettem a furcsa készüléket, de végül vettem egy mély levegőt és becsöngettem.

- Smith lakás, miben segíthetek?- szólt bele hirtelen egy kísértetiesen ismerős, rekedtes hang, mire értetlenkedve néztünk össze a mostohahúgommal- Az a szívdöglesztően észbontó, göndör hajú, szingli srác már elköltözött innen, sajnálom…

- Harry?- kérdeztem homlokráncolva, hiszen lassan kezdett derengeni, hogy kinek lehetnek ilyen lapos poénjai csak azért, hogy kibabráljon a rajongóikkal. Csak ő lehet annyira egoista gyökér, hogy ezzel képes legyen felfedni magát...

- Én nem ismerek semmiféle Harryt hölgyem!

- Styles, azonnal engedj be minket, különben esküszöm, hogy szétrúgom a hátsódat- fenyegettem őt ingerülten összevonva a szemöldökeimet, hiszen most már totál egyértelmű volt, hogy ki az az ökör, aki ilyen marhaságokat képes benyögni egy kaputelefonba.
   Leah kuncogva tapasztotta a kezét a szájára, amikor hallotta, hogy a vonal másik végén lévő Harry rötyögve kérdez vissza.

- Csak nem Sophia Pókerkirálynő Kennedyhez van szerencsém?- cukkolt mosolygós hangon, mire türelmetlenül összefontam a karjaimat a mellkasomon, annak ellenére, hogy teljesen tisztában voltam vele, hogy a fárasztóan kertelő srác ezt nem látja.

- Nem Harry, Miley Cyrus vagyok csak nem akartam felfedni előtted magamat- emeltem égnek a szemeimet, mire hallottam, hogy a mellettem álló mostohahúgomból kitört a nevetés - Naná, hogy én vagyok te marha! Esetleg méltóztatnál beengedni minket?

- Természetesen! Azonnali hatállyal kimegyek ön elé kisasszony, ha elmondja, hogy ki az a másik személy, aki bebocsátásra vár!

- A húgommal vagyok, Leah-vel - sóhajtottam fel unottan, mire a mostohahúgom sértett szemekkel pillantott rám. Láttam, hogy már szólásra nyitotta volna a száját, hogy leszidjon a nemtörődöm stílusom miatt, azonban abban a pillanatban, szerencsére a távolban láttam, hogy kinyílik a hatalmas kégli ajtaja, ami megnémította a lányt.
   Szerencsére a langaléta göndörke hosszú lábainak köszönhetően, Harry hamar kiért elénk, így nem várakoztatott minket hosszadalmasan. A srác rám villantotta az ezer wattos vigyorát, miután mosolyogva végigmérte a pironkodó mostohahúgomat, mire nyugtalanul horkantottam egyet, jelezve, hogy siethetne egy kicsit.

- Megkérdezhetem, hogy minek köszönhetjük a látogatásotok okát?- tette fel a kérdést pimaszul, miután beengedett minket, mire éreztem, hogy az eddigi bátorságom egy pillanat alatt oszlik semmivé. Fogalmam sem volt, hogy Harrynek csak a kisugárzása teszi-e vagy csak ilyen a természete, de rendkívül idegesített, hogy elő tudta csalogatni az igazi érzéseimet a látogatásunkkal kapcsolatban.
   Egy nagyot nyelve tűrtem a fülem mögé egy kósza hajtincsemet, miközben a magas srác mellett sietősen elindultunk a lakásuk ajtaja felé. Leah-nek és nekem szinte loholnunk kellett a gyorsan haladó Styles srác mellett, akinek esze ágában nem volt lassítani a tempóján.

- Ugye Louis itthon van?- pillantottam félénken a göndörkére, aki szinte abban a pillanatban elkomolyodott és udvariasan hozzám igazította a lépteit.

- Ja, itt van - mondta egy kis hatásszünettel később, miután enyhén lemaradtunk a bámészkodó mostohahúgom mögött. Harry sejtelmesen meresztette rám a szépnek is nevezhető obszidián színű szemeit, bár bevallom, számomra a leggyönyörűbb az a barátom kékeszöld szemeinek a látványa volt- Remélem, tudod Sophie, hogy valamivel megbántottad…

- Tudom, azért vagyunk itt- akaratosan szakítottam el a tekintetemet a zavaró szemkontaktusból és tüntetően biccentettem a fejemmel Leah pulcsiba burkolózott háta felé. Ugyan még mindig magamon éreztem Harry delejes szemeit, azonban hálás voltam neki, amiért többször nem tett megjegyzést, azt illetőleg, hogy mennyire Louis lelkébe tiportam.
   Kisvártatva azonban ez a hálaérzet nyomban elpárolgott, amikor a srác kissé megrovóan nyitotta szólásra a száját.

- Miért van egy olyan érzésem, hogy nem önszántadból jöttél el Sophia?

- Leah ötlete volt- vallottam be vállvonogatva, de ahogyan láttam, hogy a mellettem lépkedő srác dorgálóan összevonja a szemöldökeit, gyorsan hozzátettem- Magamtól is eljöttem volna Harry. Tudom, hogy megbántottam Louist és természetesen nem akarok haragba lenni vele, hiszen szeretem. Amúgy is eljöttem volna, hogy kibékítsem csak… egyszerűen eddig még nem volt bátorságom a szeme elé kerülni…

   Ugyan láttam, hogy a mondandóm végére a Styles srác mégis összevonta a szemöldökeit a haja rejtekében, azonban szerencsére többet komolyan nem állt le kötekedni velem. Fél szemmel még láttam, hogy értetlenkedve csóválja meg a fejét, így gyorsan megszaporáztam a lépteimet és mosolyt erőltetve az arcomra, siettem a viruló Leah mellé.
   Amikor végre valahára az ajtóhoz értünk, a göndörke sajnos újból visszavarázsolta az idegesítő mosolytól ragyogó arcát, amit csak egy óvatos szemforgatással díjaztam. Harry udvariasan előreengedte a mostohahúgomat, miután úriembereket megszégyenítő módon nyitotta ki nekünk az ajtót. Leah egy szemkápráztató mosollyal köszönte meg a cselekedetét és bátor, szinte már izgatott léptekkel sietett be az ajtón. Akaratlanul is, de visszaemlékeztem, hogy én milyen görcsösen és bizonytalanul léptem be először ezen az ajtón… a mostohahúgom pedig ennek teljesen a szöges ellentéte volt.
   Egy nagy sóhaj kíséretében mentem volna be én is a házba, azonban nagy meglepetésemre valaki elkapta a csuklómat, mielőtt ezt megtehettem volna. Megfordulva Harry Styles, ritkán látott komolyságú arca fogadott, mire döbbenten vontam fel a szemöldökeimet.

- Louis tényleg nagyon szeret téged Soph, de- idegesen fordította el rólam a tekintetét, miközben elengedte a kezemet- nem szeretném, hogy ezzel a szerelemmel kapcsolatban túl nagy fába vágná a fejszéjét. Érted, hogy mire szeretnék kilyukadni ezzel?

- Igen Harold, értem- motyogtam a suttogásnál alig hangosabban, miközben szégyenkezve lesütöttem a szemeimet. Az alsó ajkamat harapdálva nyeltem egy nagyot, hogy visszafojtsam a feltörni készülő könnyeimet, miközben azt figyeltem, ahogyan Harry bemegy előttem az ajtón. A srác újonnan jókedvet színlelve tette a mostohahúgom vállára a kezeit, aki meglepetten pillantott fel rá, de végül hagyta, hogy a srác bevezette a nappaliba, ahol a banda többi tagját sejtettem.
   Egy nagy sóhaj kíséretében léptem egy nagyot és szinte már-már reszketve csuktam be magam mögött az ajtót, egy rakás zavaros gondolattal a fejemben.